Magyar Nemzet: Nemzetközileg ismert előadókat vonultatott fel a státustörvényről tartott budapesti tudományos konferencia. Hogyan sikerült megszervezni ilyen rangos tanácskozást?
Kántor Zoltán: Majtényi Balázs, Vizi Balázs és Halász Iván kollégáimmal angol nyelvű státustörvénykötet összeállításán dolgoztunk, amikor Majtényi Balázs egy konferencián megismerkedett Osamu Iedával, a szapporói Hokkaidó Egyetem professzorával. Balázs meghívta a tanár urat is a szerkesztői megbeszélésre, aki felajánlotta, hogy amennyiben beleegyezünk, Japánban kiadják a kötetet. A professzor több évig élt Magyarországon, nagyon jól beszél magyarul, és egy ideje a magyar státustörvénnyel foglalkozott. Hazánkban csak az Illyés Közalapítvány tekintette fontosnak, hogy szülessen angol nyelvű szakmai kötet is a státustörvényről, viszont a japán fél támogatása nélkül nem jelenhetett volna meg a több mint hatszáz oldalas munka. A konferencia finanszírozását is teljes egészében a Hokkaidó Egyetem állta.
Magyar Nemzet: Milyen folyamatok figyelhetők meg a nemzetközi jogalkotásban, amelyek erősíthetik a státustörvényben foglaltakat?
Vizi Balázs: Talán meglepőnek tűnik, de a magyar státustörvény körül kialakult éles politikai vita a nemzetközi jogalkotásban nem tükröződött. A nemzetközi szervezetekben sem korábban, sem 2001 után nem merült fel, hogy az anyaországok és a nemzeti kisebbségek viszonyát nemzetközi szinten egységesen, például külön nemzetközi szerződésben szabályozni kellene. Alapelvek szintjén a legtöbb nemzetközi dokumentum, főleg az EBESZ és az Európa Tanács dokumentumai, köztük a nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezmény már az 1990-es évek első felében kimondta, hogy az egy nemzethez tartozó személyek közötti határokon átnyúló kapcsolatok fontos szerepet játszanak a kisebbségi identitás megőrzésében. E téren a legfontosabb nemzetközi jogi fejlemény talán az volt, hogy az Európa Tanács velencei bizottságának elemzése is világossá tette: általános jelenségről van szó, a magyar kedvezménytörvény nem egyedülálló Európában. Önmagában az anyaországi kedvezmények gyakorlata nem ellentétes a nemzetközi jog elveivel, persze, ahogy a magyar törvénnyel szembeni kritika is megmutatta, ilyen törvényi kedvezményeket csak ezekkel összhangban lehet hozni. Az ördög persze mindig a részletekben lakozik, az alapelveken túl a konkrét szabályozások és azok értelmezése – ki mit ért például a nemzeti szuverenitás vagy a határokon átnyúló kisebbségvédelem fogalmán – már nagyban eltérhetnek egymástól és a velencei bizottság által hangoztatott elvektől is. Az ilyen vitás kérdések azonban sokszor politikai és nem jogi értelmezésekből erednek, amelyeket csak politikai síkon lehet tisztázni.
Magyar Nemzet: Hogyan értékelik a nemzetközi tudományos életben a 2003-as, módosított magyar státustörvényt?
Kántor Zoltán: A kutatók – akik nem tekintik feladatuknak egy adott törvény értékelését – elsősorban a 2001-es státustörvénnyel foglalkoztak, annak elméleti, jogi, nemzetközi, politikai vetületeivel. Szerintem a 2003-as módosításnak elméleti szempontból talán a legérdekesebb vetülete a nemzetre vonatkozó szabályozás megváltozása. A konferencia több résztvevője is kiemelt figyelmet szentelt a megfogalmazás megváltoztatásának, annak, hogy hogyan lett „az egységes magyar nemzetből” „magyar kulturális örökséghez való kötődés”. Ismereteim szerint a jogászok a módosított törvényt jogilag egységesebbnek tekintik.
Szarka László: Miután a velencei bizottság román és magyar kezdeményezésre elvégezte az európai státustörvények összehasonlító elemzését, és a magyar törvényre is érvényes kiegészítő javaslatokat fogalmazott meg, a státustörvény módosításának „kottája” tulajdonképpen már adott volt. A szomszéd országokban, néhány szlovák és román empatikus elemzéstől eltekintve, változatlanul az elutasítás dominál. A nem szomszéd országbeli s kivált az összehasonlító elemzések viszont három ponton alapvetően pozitívan értékelik a magyar kezdeményezést s magát a státustörvényt is. Egyrészt az elemzők nagy többsége tisztán látja, hogy az anyaországok és a határaikon kívül élő kisebbségeik kölcsönös viszonyának átfogó rendezése minden szempontból kívánatos és hasznos. Másrészt az európai integrációval felerősödő, határokon átnyúló kapcsolatok, migrációs folyamatok kezelése, tervezése, irányíthatósága kikényszerítette, illetve megkövetelte e kérdéskör szabályozását. Harmadrészt a kisebbségek kultúrájának, nyelvi, oktatási, identitáspolitikai egyenjogúságának biztosításához megkerülhetetlennek látszik a rendszeres és normatív jellegű anyaországi segítség. Ezzel szemben alapvetően a kritika hangja uralkodik a státustörvény szomszédokkal csak részben egyeztetett előkészítésével, ideológiai felhangjaival, a magyarigazolványok funkciójával, az igazolványok kiadását biztosító irodahálózat működtetésével kapcsolatban. E tekintetben az itthon, a szomszédságban és nemzetközi fórumokon egyaránt sok vitát, kritikát kiváltó, politikai támadásokra is okot adó nyelvi, kulturális és történeti alapozású magyar nemzetfogalom, „a szomszédos államokban élő magyaroknak az egységes magyar nemzethez való tartozása” jelent igazi elméleti és gyakorlati problémát. A törvénymódosítás ebben a kérdésben alapvetően stiláris változtatást jelentett. A határon túli magyarság „Magyarországgal való kapcsolatai fenntartásának, magyar nemzeti azonosságtudata megerősítésének, valamint a magyar kulturális örökséghez való kötődésének mint a magyar nemzethez való tartozása kifejezésre juttatásának” formula tartalmilag a kulturális magyar nemzet fogalmának megerősítését jelenti. Ezzel a magyar nemzetfogalommal jelenleg az angolszász túlsúlyú politológiai irodalom nagyobbik része nem tud mit kezdeni, s várható, hogy a kérdés tartós politikai polémiáknak is tárgya lesz.
Magyar Nemzet: A konferencián sok szó esett a más országok által hozott korábbi státustörvényekről. Hogyan osztályoznák ezeket? Milyen rokon vonásokat vagy eltéréseket tapasztalhatunk, ha összevetjük őket a magyar rendelkezéssel?
Vizi Balázs: Azoknak a törvényeknek a nagy része, amelyeket általában státustörvénynek nevezünk, valójában nem azok, nem a határokon kívül élő nemzettársak jogi státusát szabályozzák, hanem inkább csak a részükre biztosított kedvezményeket – kulturális, oktatási támogatásokat vagy munkavállalási könnyítéseket –, tehát sokszor helyesebb lenne kedvezménytörvényről beszélni. A másik fontos különbség, hogy az anyaország a saját területén nyújt-e kedvezményeket vagy abban az államban, ahol az érintett kisebbség él. A magyar törvény mindkét megoldást alkalmazza, igaz, a módosítás óta csak a kultúra és az oktatás terén. Bár a magyar törvényből kikerültek a gazdasági jellegű támogatások, más országokban ilyenre is van példa. A hasonló görög jogszabály csak Görögország területén részesíti kedvezményes elbánásban az albániai görögöket, de ott kiterjed a munkavállalásra is. Közös vonásuk ezeknek a törvényeknek, hogy általában etnikai, nemzeti hovatartozás alapján írnak elő támogatást, tehát felmerül a kérdés például a magyar vagy a szlovák törvény esetében: ki tartozik a nemzethez? Ki igényelheti ezeket a támogatásokat? A magyar törvény a szabad identitásválasztásra helyezte a súlyt, tehát nem szabta meg, kit kell magyarnak tekinteni. A szlovák és a görög jogszabály ezzel szemben – etnikai, származási alapon – pontosan meghatározza a jogosultak körét. A hasonló orosz törvény pedig mindenkire kiterjed, aki bármelyik oroszországi néphez – azaz nem csak az oroszhoz – tartozik és Oroszországon kívül él. Összességében, a támogatás formáját, helyét és alkalmazási területét tekintve nagyon széles a paletta a különböző országok gyakorlatában. Lényegi jellemzője azonban minden ilyen törvénynek, hogy fő szabályként olyan nemzettársaknak biztosít támogatást, akik nem rendelkeznek anyaországi állampolgársággal. Nem egy európai állam, például Horvátország vagy Olaszország már eddig is az állampolgárság kiterjesztését tartotta a legcélravezetőbbnek a határain kívül, kisebbségben élő nemzettestének támogatására és összefogására.
Magyar Nemzet: Mennyiben igazolódik az a korábbi feltevés, amely szerint uniós taggá válásunk új helyzetet teremt a státusügyekben? Bár rövid idő telt el felvételünk óta, látnak-e kedvező jeleket?
Szarka László: Az uniós tagság egyszerre jelent előrelépést a kisebbségi magyar kérdés kezelésében, illetve nemzetközivé tételében. Hiszen az ausztriai magyarok után a csehországi, szlovákiai és szlovéniai magyar közösségek is uniós kisebbségekké váltak, ami e közösségek tagjai részére nem csupán az unión belül, hanem Magyarország területén is egyre több területen biztosítja az egyenlő elbánáshoz való jogot. Másrészt viszont a bővítés későbbi hullámába sorolt Románia és Horvátország magyar lakossága, valamint a bővítésből még jó ideig kimaradó kárpátaljai és vajdasági magyarság vonatkozásában továbbra is szembesülni kell a kapcsolattartás nehézségeivel. A módosított státustörvény fontos hozadéka, hogy egyetlen olyan önkorlátozó klauzulát sem tartalmaz, amely az unión belüli alkalmazását kizárná vagy megnehezítené.
Kántor Zoltán: A probléma megmaradt. Egyrészt amiatt, mert a státustörvény önmagában nem adott kielégítő választ a csatlakozás utáni, egyébként előre látható új helyzetre, másrészt mert a kárpátaljai és a vajdasági magyarok számára nehezebb a Magyarországgal való kapcsolattartás. A státustörvény lekerült a napirendről, miután Szlovákiával is rendeződtek a törvény végrehajtását érintő nyitott kérdések, még ha nem is a magyar fél által elképzelt módon. A kettős állampolgárság körüli viták részben a státustörvény által meg nem oldott kérdések miatt kerültek előtérbe.
Magyar Nemzet: Szlovákia jó ideig húzódozott attól, hogy a területén életbe lépjen a magyar státustörvény. Mutatkozott-e változás a hozzáállásában uniós felvétele után?
Szarka László: Szlovákia kezdettől fogva igyekezett visszautasítani a státustörvény alkalmazását, de ebben a törekvésében gyakorlatilag egyedül maradt. A velencei bizottság állásfoglalása igen sok ponton igazat adott a szlovák és a román kritikai észrevételeknek, de a törvény létjogosultságát, a szükségesnek megjelölt módosítások utáni alkalmazhatóságát megerősítette. Ráadásul Szlovákia saját törvényeivel, a szlovákiai alapítványi törvénnyel, az ország területére érkező külföldi támogatások eddigi gyakorlatával is szembekerült volna. Ennek megfelelően a 2003. decemberi magyar–szlovák megállapodással az utolsó nyitott kérdéseket is sikerült rendeznie a két ország külügyminiszterének. Szlovákia ugyan továbbra sem hajlandó elismerni a szlovákiai magyarok számára az ország területén nyújtandó kulturális, oktatási támogatások létjogosultságát, de az európai intézmények megállapodást sürgető nyomására Pozsony beleegyezett abba, hogy az alapszerződés alapján a magyarországi szlovákokat is bevonva a támogatási rendszerbe, a szlovákiai magyarok megkaphassák ugyanazt a támogatást, mint a státustörvényt elfogadó többi öt szomszéd állam. Rendkívül fontos, hogy a törvény módosítását követően elhárultak azok az akadályok, amelyek Magyarország és a szomszédok EU-tagsága miatt korábban a státustörvény unión belüli alkalmazását veszélyeztették volna, s ezt a kétoldalú szerződés aláírásával hallgatólagosan Szlovákia is tudomásul vette.
Magyar Nemzet: Hol tart jelenleg a magyarigazolványok kiadása? Hol és mennyien vették igénybe a kulturális, oktatási támogatást?
Szarka László: Most, októberben 820 ezernél valamennyivel több a magyarigazolvánnyal rendelkező kisebbségi magyarok száma. Májushoz képest, amikor országok szerinti bontásban is megjelentek adatok (lásd a táblázatot! – P. T.), ez közel 60 ezres növekedést jelent. A legnagyobb arányban a kárpátaljaiak igényelték a magyarigazolványt, a másfél százezres közösségnek több mint 60 százaléka rendelkezik vele. A legkisebb az érdeklődés Szlovákiában, aminek elsődleges oka az ország igen erőteljes kritikai magatartása, a kedvezménytörvény alkalmazásának elutasítása.
Magyar Nemzet: Hogyan függ össze a kettős állampolgárság – amelyről hamarosan népszavazást tartanak nálunk – és a státustörvény szerepe?
Szarka László: A magyar állampolgárságot megszerző kisebbségi magyarokra a státustörvény nem vonatkozik. Jóllehet a kisebbségi magyarság egészére kiterjesztett magyar állampolgárság intézménye tekinthető akár ideális megoldásnak is, ám e megoldás elé annyi akadály tornyosul, hogy a státustörvényre szerintem hosszabb távon is nagy szükség lesz. Ráadásul az állampolgársági kérdést egyoldalú magyarországi törvényalkotással, a magyar állampolgársági törvény módosításával a szomszéd országok állampolgárai esetében el sem lehet képzelni az érintett államok beleegyezése, a velük kötött részletes szabályozás nélkül. Nem beszélve arról, hogy a kettős állampolgárság következtében – a már most is jelentős kisebbségi magyar migrációs potenciál további felerősödése folytán – az erdélyi, vajdasági, kárpátaljai magyar közösségeket fenyegető demográfiai, korszerkezeti, gazdasági veszélyhelyzetek állhatnak elő, illetve tartani lehet az autonómiaigények etnikai bázisának meggyengülésétől. Ezért az állampolgárság kiterjesztésének kérdésében minden magyar politikai erő felelős, és egyeztetett közös állásfoglalás kialakítására van szükség. A népszavazás szerencsés esetben felgyorsíthatja ezt a folyamatot, s megszülethet az interaktív magyar nemzetstratégia egyik rendkívül fontos eleme: az aktív magyar népesedési és migrációs politika alapdokumentuma.
Magyar Nemzet: Milyen álláspont uralkodik nemzetközi tudományos körökben a státustörvények jövőjét illetően?
Kántor Zoltán: A tudományos megközelítéseknek nem feltétlenül feladatuk a jövő vizsgálata, így csak vélekedések fogalmazódnak meg. Meglepő, hogy hány külföldi kutatja a státustörvény kérdését. Szinte kivétel nélkül mindenki a magyar státustörvény kapcsán érzékelte, hogy ez új, intézményesült formája a határon túli kisebbségek támogatásának. Jelentős számú hasonló jellegű „státustörvény” létezik Európában. Ezért is lett a konferencia címe: A státustörvény-szindróma. Mióta a kisebbségekkel foglalkozó nemzetközi szervezetek, intézmények elemezték a kérdést, és a nemzetközi politika napirendjére került, azóta létjogosultságot nyert a határon túli kisebbségek, nemzettársak támogatásának ez a formája. A kutatókat leginkább az érdekli, milyen előfeltevéseken alapulnak ezek a törvények, hogyan határozzák meg a jogosultak körét, melyek a kisebbségek támogatásának legitim formái, illetve milyen következményei vannak, lehetnek ezeknek a törvényeknek.
Vizi Balázs: Elmondhatjuk, hogy nemcsak a magyar, hanem általában a státustörvények megítélése elég vegyes. Sokan úgy vélik, az Európai Unión belül már nem lesz jelentőségük az ilyen egyoldalú megoldásoknak, mert az uniós állampolgárság számos problémát megold: a határok átjárhatóságát, az egyszerűbb kapcsolattartást, a szabad munkavállalást. Ezzel szemben mások joggal hívják fel a figyelmet arra, hogy a kisebbségi kultúra vagy az anyanyelvű oktatás anyaországi támogatására az EU-n belül is szükség lehet, mivel ezeken a területeken az uniós tagság semmilyen érdemi változást nem jelent. Az igazi kérdés persze, amely a kutatókat inkább foglalkoztatja, az, hogy – részben a státustörvények körül kialakult viták hatására is – hogyan változik a nemzet, a szuverenitás, a kisebbségvédelem fogalma a jövőben. A vizsgált státustörvények is azt mutatják, milyen sokféle elképzelés él ma egymással párhuzamosan.
Magyar Nemzet: Schöpflin György, a Fidesz európai parlamenti képviselője úgy látja, a kisebbség kérdésében a most ratifikálásra váró európai alkotmány nagy lehetőségeket teremt. Ilyen kedvezően ítélik meg önök is az európai alaptörvényt?
Kántor Zoltán: Mindenféleképp előrelépésnek tekinthetjük, kérdéses viszont, hogy megfelelő jogalapot szolgáltat-e a nemzeti kisebbségek védelmének. Ne feledjük, hogy a nemzeti kisebbségek nemcsak „védelmet” óhajtanának, hanem szeretnék kialakítani saját életvilágukat, intézményrendszerüket, ők maguk kívánnak dönteni az őket érintő kérdésekben. Ezért – területi vagy személyi elvű – autonómiát igényelnek, nagyobb részvételt a döntéshozatalban, ami a többségi elvű demokráciákban nem valósul meg maradéktalanul. Amennyiben az európai alkotmány nem teremti meg a jogalapot, ahhoz hasonló helyzet áll elő, mint az egyes országok nemzetállami önmeghatározása esetében: az alkotmányra hivatkozva bármikor azt lehet állítani, hogy abból csupán bizonyos jogok vezethetők le, ez viszont nem elég a nemzeti kisebbségek társadalmának gyarapodásához.
Vizi Balázs: Ez igen érdekes kérdés, ugyanis az alkotmányos szerződés azzal, hogy elismeri a kisebbségek egyéni jogait, nem szab meg új kisebbségvédelmi alapelveket, és a döntés változatlanul a tagállamok hatáskörében marad. A nemzeti kisebbségek közösségi jogait még közvetve sem sikerült elismertetni az alkotmányban. Fontos, hogy a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása bekerült az unió alapértékei közé, de ez nagyon általános formában történt: az alkotmányos szerződés nem határozta meg, hogy az EU milyen kisebbségek jogait kívánja védeni – csak az őshonos nemzeti közösségekét, esetleg a bevándorlókét, netán a szexuális kisebbségekét –, és azt sem, hogy milyen jogait. Várhatóan majd az európai intézmények gyakorlata mutatja meg, hogyan is értelmezhető ez a kitétel. Legalább ennyire fontosnak tartom, hogy az alkotmány megerősíti az EU alapjogi chartájában kimondott elkötelezettségét az úgynevezett nemzeti és nyelvi sokféleség védelmére, ami az eddigi tapasztalatok alapján is leginkább a nyelvi kisebbségek uniós támogatásában nyithat biztató távlatokat.
A magyarigazolványok száma a hat szomszédos országban 2004 májusában
Ország Magyar nemzetiségűek Magyarigazolványok Az összes magyarigazolvány Az ország magyar
száma (1000 fő) száma százalékában népességének százalékában
Románia 1417 44 7387 58,6 31,57
Szerbia 290 10 4599 13,7 36,06
Szlovákia 521 89 372 11,7 17,50
Ukrajna 152 11 4611 15,0 75,65
Horvátország 17 6314 0,8 37,14
Szlovénia 5 899 0,2 17,98
Összesen 2402 76 3832 100 31,80
