Papi nőtlenség

Heves, mégis könnyed vita során fejtette ki történészi álláspontját a katolikus egyház szellemi és általános befolyásának hanyatlásáról két igen kedves és igen tudós egyetemi tanár Jezovicsnak egy forróra sikeredett nyár végi napestén.
Az újdonatúj és hangulatos bútorok között valami könnyű pára úszott a csillaghegyi házikóban, mely egykoron Szeleczky Zita szépművésznő nyári otthona volt – most csöndesen úszott maga is a teraszos magányban, belsejének meghitt emlékeket idéző nőies, ám szakkönyvekkel és jószerű olvasnivalókkal zsúfolt polcaival. Polgárság – finom húsok – kétkedő szellem.
– Az egyház, a keresztény vallás csökkenő hatásának legfőbb oka, hogy nincs papi utánpótlás. Hol találsz ma oly fiatalt, kit vonzana a papi nőtlenségre szóló életút? Egyszerűen meg kellene engedni a házasságot. Nem normális a férfiúi élet jelenlegi papi menete.
Történésznőnk hevesen és egyértelműen látta megoldani a keresztény újratermelést. Férje hallgatott, mintha egyetértene.
Jezovics magába roskadt, mint élete során annyiszor, mikor a papi nőtlenség ügye szóba került. Aki ily kérdést tesz föl, nem egészen van otthon a kétezer év vallási gyötrelmeiben és örömeiben, egyszerűen reformok sorozatával gondolja az egyházat újragalvanizálni. Pedig történészkéit igencsak kedvelte.
Süppedgettek a kisded fotelokban Jezovicsék és társaik. Eszébe jutott a nyűtt költőnek, mily nagy jelentőségű volt XXIII. János pápa, a „Nagyfülű” – ahogyan magában megbotránkoztató módon nevezte a szegénység áldott emlékű pápáját –, aki kilencgyermekes családból származott, s minden csillogó ceremónia távol állott tőle. Ő volt az, aki nyári rezidenciájának kerítésénél sétálgatva szólongatta az akkori Vietnamban harcoló szabadságos katonákat, tudják-e, mi ellen harcolnak, tudják-e, hogy van olyan parancsolat is, hogy ne ölj, s akinek ó-domborítású arcmása (nagy fülével együtt) Jezovics íróasztala fölött függött, amelyet tíz eszendeje a brugge-i bolhapiacon szerzett be vagy hetven frankért; aki megszervezte – oh, reformkereszténység – a legutóbbi vatikáni zsinatot 1964-ben, mely anyanyelvi szertartásszövegeket biztosított a népeknek a könnyebb közlekedés érdekében, szembefordította vélünk Krisztus oltárát a pápa, ki már oly sokszor próbálta menteni a fontosat és menthetőt. S eszébe jutott François Mauriac, ki – hozzá hasonlóan – még az áldoztatószöveg megváltoztatását is sokallta: „Magam részéről sajnálom, hogy az új liturgiából elhagyták azokat a szavakat, amelyeket a pap mondott: »Corpus Domini Jesu Christi custodiat animam tuam… in vitam aeternam…« A mi Urunk Jézus Krisztus őrizze meg a lelkedet… az örök életre…”
Mauriac bensőséges, gyötrődő, nagy író volt, Nobel-díját sokáig viszszatartották katolikus fölfogása miatt: „El kell ismernünk, hogy ha az egyház keresi megújulásának titkát, ez azt jelenti, hogy struktúrái elöregedtek, és elviselhetetlennek tűnnek, nem annyira a híveknek, mint sok papnak, akiket az intézmény ósdi fegyverzetként szorít.” De ő is mondja-tudja, az egyház ügye nem a papi nőtlenségen múlik. Sőt. A katolikus vallás irrealitása, transzcendenciája magában foglalja az élet irrealitását. „Az én országom nem e világból való…” Az egyezkedő reformok nemhogy erősítik, de gyengítik a mai egyházat.
Ahogy Mauriac öregkora küszöbén fejtegeti: „Bensőnkben, a legmélyebb magányban szövődik az igazi párbeszéd, az, amelyik nem akar egy bizonyos légkört teremteni, összegyűjteni a hűséges nyájat az irányelvek és parancsszavak szerint, hanem amelyik szemtől szembe állítja Ővele, aki most a falról néz engem…”
Nincs reform. Toldás-foldás, e világi egyeztetés, az egyház „technikai” megújítása, praktikus módosítgatások például a papi élet vonzóbbá tételére, haladás a civilizációval – mily gyerekség. Az egyháznak egyetlen kérdése van: Krisztus. Aki „krisztusul”, az keresztény. Aki Krisztussal érintkezik, keresztény. Nem e világi trükkök és könnyítések teszik az egyházat, hanem Ő.
„Mi van közös közöttünk? A kereszt – mondja Mauriac is. – Ez a kispolgár [ő maga, Mauriac írja így magáról], mint minden teremtmény, keresztre volt feszítve. Ezt nem mindig tudta. Nem tudatosította élete minden pillanatában. De most, hogy minden bevégeztetett, jól látja, hogy keresztre volt szegezve ő maga is, nem jobban és nem kevésbé, mint mások, mindenki sorsa a kereszt.”
Drága barátaim. Mi ehhez képest a papi nőtlenség? Mi ehhez képest magyarul mondani a szentmisét? Mi ehhez képest az áldozási böjt megrövidítése, hogy akár egy órával a szentostya előtt bekaphatok egy gyöngéd kolbászkát, vagy isten neki, inkább egy csöndes csokoládés süteményt.
A pap meg kell oldja a maga gondját – keservesen, őrületes feszültségben vagy elbukásban, lelke rajta és neki –, ő él magamagával, mi magunkmagunkkal. De a kereszt biztos. Talán pofonegyszerűen úgy lehet fogalmazni, az úton végig kell menni. Hogyan? Lelkünk rajta. A kereszt elkerülhetetlen. Ez az egyház és a reformok és a módosított kereszténység tréfás lényege. A kereszt. Tetszik érteni?
Jezovics másnap elküldte kedves vitabarátainak és társainak azt a verset, melyet 1962-es fiókjában talált. Még a mentő zsinat előtt.

Testem verve vasszögekkel,
csüngök egyre kinn a fán,
vékony, lanka pléh vagyok csak,
csavargó sem áll alám.

Szenvedésem, mint a gyémánt,
késő éjjel is ragyog,
én eleget irgalmaztam,
ti is irgalmazzatok.

A csontom megtöretik,
ölnek kicsik és nagyok,
megfeszítettek pedig
mégcsak isten sem vagyok.

Figura, az a címe. Ki ez?