Sándor grófnő

Vay gróf ellen feljelentést tett apósa, Eszéki törvényszéki bíró 1889. november 4-én Nyíregyházán: nevezett sógora azon ürügy alatt, hogy egy részvénytársaság titkári állásának elnyeréséhez kaucióra van szüksége, nyolcszáz koronát csalt ki tőle. Ezenfelül szerződéseket hamisított, esküvőjén, 1889 tavaszán csalárdul viselkedett, és hogy ez az állítólagos gróf nem is férfi, hanem férfiruhában járó nő, név szerint gróf Vay Sarolta. Vay Sándor (Sarolta) grófot elfogták, okirat-hamisítás és csalás bűntettéért előzetes törvényszéki vizsgálatnak vetették alá. Első kihallgatása során azonnal elismerte, hogy a női nemhez tartozik, katolikus, nem házas, és mint írónő, gróf Vay Sándor név alatt ír.
Vay Sándor grófnő természetellenes szerelmének tárgyáért, Eszéki Irma kisasszonyért bejárta a földi tereket, és felkeltette báró dr. Krafft-Ebing R. figyelmét is, aki akkortájt az elmegyógyászat és idegbaj ny. r. tanára volt a gráci, utóbb a bécsi egyetemen.
Vay Sarolta Alsó-Dabastól nem messze, egy udvarházban született 1859. december 6-án. Édesapja, gróf Vay László egykori koronaőr, József főherceg udvarmestere gyermekkorától fiúnak nevelte. Atyjának egyik szeszélye volt ez, lovagolni, hajtani, vadászni taníttatta gyermekét, férfihoz illő energiáját naponta megcsodálta, és Sándornak nevezte. Ugyanakkor másodszülött fiát, Pétert lányruhában járatta a bolondos apa, és női nevelést adatott neki.
Adjuk át a szót a bécsi egyetem elmegyógyász tanárának, aki „gombostűjére” tűzte, amint Krúdy Gyula írja, Vay Sándor grófnőt, ezt a „férfiruhás szeladonnőt”:
„Sándor (Sarolta) nagy tekintélyű, ősi nemesi családból származik, amelynek legjellemzőbb családi vonása az excentricitás. Anyai nagyanyjának egyik nővére hisztériás, alvajáró volt, és beképzelt bénulása miatt 17 évig feküdt ágyban. Másik nagynénje szintén beképzelt halálos betegsége következtében nyomta hét évig az ágyat, egyben pazar bálokat is rendezett. Egy harmadiknak az volt a rögeszméje, hogy a szalonjában elhelyezett egyik konzol »átkozott«. Negyedik nagynénje két esztendeig nem söpörtette ki a szobáját, nem mosakodott, nem fésülködött. Sarolta anyja ideges természetű volt, és nem bírta a Hold fényét elviselni. Atyja családjáról azt tartotta a szóbeszéd, hogy hóbortos. A család másik ága spiritizmussal foglalkozott, apai ágon két vérrokona agyonlőtte magát. A férfiak nagyobb része igen tehetséges, a nők kevés kivétellel korlátolt teremtések. Unokatestvére volt Sarolta-Sándornak Czóbel Minka, a költőnő, aki verseiben maga volt a »feloldódni nemtudás«, a »fanyar kielégítetlenség«. Egyik költeménye arról szól, hogy egy halott apácához belopózik egy szerelmes majom.”

Hősnőnk tizenhárom éves korában viszonyt kezdett egy angol lánnyal, aki előtt fiúnak vallotta magát, és a leányzót szépen elcsábította. Sarolta máskülönben igen gondos nevelésben részesült, felsőbb stúdiumait Lipcsében és Berlinben folytatta, majd Budapesten fejezte be. Hamarosan hasznára vált a magas képzettség, mert a család elszegényedett. Eleinte verseket írt, de csakhamar rátért a tárcaírásra, hírlapíró lett. Írásai az Országos Hírlapban, a Budapestben, majd a Pesti Hírlapban jelentek meg, de az Ország-Világ, a Salon Újság s a Független Magyarország is hozta kisebb-nagyobb rendszerességgel műveit. „Szalontudósításait” a közönség igen hamar megkedvelte, ezekben főleg a XVIII–XIX. század társadalmi életét festette meg, szokásait, különösebb eseményeit, szenzációit, igaz, kicsit kiszínezve. Írásait kötetekbe rendezve is közreadta: Régi nemes urak, úrasszonyok (1900), Régi magyar társasélet (1900), D’Artagnan meséi (1903), Pestvármegyei históriák (1907). Hatalmas sikerét mutatja, hogy összegyűjtött művei tíz kötetben jelentek meg (1909–1919).
A „magyar George Sand” azonban nem mozgott egyedül a pályán, hiszen a hölgyírók nagyon divatosak voltak a XIX. században. Krúdytól tudjuk, hogy ez idő tájt forgatta tollát Beniczkyné Bajza Lenke, Szabóné Nogáll Janka, Vörösné Gaál Karolina, Büttner Lina, a tragikus sorsú Benedek Aladár (Náray Iván) neje, Beksics Gusztávné, aki Bogdánovics György álnévvel vastag, fekete Londresz szivarokat szívott. És Amica költőnő, a Házsongárdi temető halottja…
De egyikük sem veheti fel a versenyt Vay Sándor grófnővel, aki egyik barátnőjével (ezt is Krúdytól tudjuk!), D’Orsay bárónéval irodalmi szemlét is indított, és ontotta történeteit az 1831-es kolerajárványról, a pesti árvízről (1838) a szabadkőműves Kazinczy Ferencről, az idősebb Wesselényiről, aki feleségét, Cserei Helénát zárdából szöktette meg. Írt a Gellért-hegyi búcsúról, a pesti aranyifjakról, akik kirándulni jártak a váci temetőbe és szüretelni a Margitszigetre.
Követői is akadnak, ezt is Krúdy hagyta ránk A tegnapok ködlovagjaiban, nevezetesen Simli Mariska fehérvári kisasszony, aki Sándor grófnő példájából kiindulva papi reverendában járja az országot, hogy soha meg nem jelenő műveire előfizetéseket gyűjtsön. De nem szabad megfeledkeznünk a bécsi Rosnerné esetéről sem, aki élete negyven esztendejét asszonyként élte le, de irtózatos küzdelmei voltak önmagával és egész társadalmával amiatt, hogy fiziológiailag nőies szervezete ellenére teljesen férfiúnak érezte magát, és férfi módjára szeretett volna élni. Végre megkönyörültek rajta az orvosok: egy féktelenül harcias kos mirigyeit plántálták át hasüregébe…

Adjuk át a szót újból a nagynevű bécsi elmegyógyásznak, aki Sándor grófnő önéletrajzát kezébe vette, és belőle bőven idéz. „Mint férfi, korán emancipálta magát Vay grófkisasszony, nagyobb utazásokat is tett atyjával – írja az orvos –, kávéházakba járt, sőt kétes hírű helyektől sem idegenkedett. S nem átallott azzal dicsekedni, hogy egyszer a lupanarban (bordélyban) mindkét térdén lány ült. Sándor (Sarolta) gyakran volt részeg, kedvelte a férfisportot, igen ügyes vívó is volt. Vonzódott a színésznőkhöz vagy más egyedülálló, lehetőleg nem egészen fiatal nőkhöz. »Legszívesebben csúnya, jelentéktelen kinézésű férfiakkal mentem női társaságba, hogy ezek ne homályosítsanak el; ha észrevettem, hogy valamelyikük rokonszenvet keltett föl maga iránt valamelyik nőnél, féltékenykedni kezdtem. A szellemességet többre becsültem a nőnél, mint a szépséget. Vastag vagy erős, nagy testű nőket nem tudtam kiállani. Szeretem, ha a nő szenvedélye költői fátyol igéző leple mögül nyilvánul meg. A szemérmetlenséget undorítónak találtam a nőnél. Kimondhatatlan idioszinkráziával viseltettem női ruhák és egyáltalán mindennel szemben, ami női volt, de csak magamon, mert különben rajongtam a női nem iránt.«”
Fekete szivart szeretett a szájában tartani, amikor a régi kerepesi lóvasúton a hölgyeket gavallérosan szemügyre vette. Sétapálcáján madárfej volt, amelyen füttyenteni lehetett lion (oroszlán) módon ama hölgyek után, akik fátyolba burkolózva, lesütött szemmel szaladtak el a Hatvani kapu helyén, a szürke vagy fekete keménykalapja mindig félre volt csapva rövidre nyírt fején, bergsteiger cipőt viselt, mert az volt a férfidivat, a nyakkendőjébe egy turbános fő volt tűzve, kisujján pecsétgyűrű, kezében gigerli pálca, mint bármely pesti gavallérnak, mégis boldogtalan teremtés volt a grófnő, aki voltaképpen arra született, hogy a magyar Don Juánokat (akkor így mondták) térdepeltesse a lába elé, míg későbben ő maga volt kénytelen letérdepelni női bokák elé, hogy férfiasságát emígy is bebizonyítsa.
A nők iránti szenvedélye változó – írja Krafft-Ebing báró, szerelmében nincs állandóság. Csak egy ízben tartott kapcsolata hosszabb ideig. Vendégségben volt, és megismerkedett a nála tíz évvel idősebb Engelhardt Emmával. Beleszeretett a színésznőbe, házassági szerződést kötött vele, és három évig éltek együtt egy bérelt Váci utcai lakásban. Újabb szerelme, amely végzetes lehetett volna rá nézve, arra késztette, hogy „a házassági kötelékeket” felbontsa. Emma művésznő erről hallani sem akart. Sándor-Sarolta csak súlyos áldozatok árán nyerhette vissza szabadságát. Neje az 1900-as évek elején még élt, és Vay grófnénak tekintette magát.
Sándor szellemi egyéniségéről kéziratai adnak kimerítő felvilágosítást. Írásaiból, írja a sokat idézett Krafft-Ebing dr., szilárd és határozott jellem világlik ki. Valódi férfias vonások ezek. Tartalmuk sokszor ismétlődik: mindig féktelen, vad szenvedély, gyűlölet és makacs ellenállás mindazzal szemben, amely a szerelemre áhítozó szív útjába áll, költői ihletű szerelem, amelyet a nemtelen, durva érzékiség egy vonása sem éktelenít el, lelkesedés minden szépért és nemesért. Érzék a tudomány és szépművészetek iránt.
A törvényszéki orvosok első találkozása a vizsgálat során Sándor grófnővel zavarba hozta mindkét félt. Az orvosokat azért, mert Saroltának talán kissé „erősebben forcírozott férfias turnűrje” imponált nekik. Őt pedig azért, mert azt hitte, hogy ezek az arcvonások finomsága dacára határozottan férfias jelleget mutatnak, ha az oly nehezen nélkülözött bajusz nem hiányoznék. A törvényszéki orvosoknak is nehezükre esett a női ruha hiánya dacára szem előtt tartani, hogy a gyengébb nemmel van dolguk, mert ha Sándorral, a férfival érintkeztek, úgy a társalgás sokkal közvetlenebb, természetesebb lett. Érzi ezt a vádlott maga is. Azonnal közlékenyebb, szabadabb, élénkebb lesz, mihelyt férfinak tekintik.
„A női nem iránt már első évek óta fennálló hajlama dacára állítólag csak 13 éves korában érezte először a nemi ösztön első nyomait, amikor a drezdai nevelőintézetben egy vörös hajú lányt elcsábított. Ösztöne már akkor csókban, ölelésekben, kéjes érintkezésekben nyilvánult meg. Álomképeit már akkor kizárólag női alakok töltötték be, s ő ilyenkor a férfi helyzetében érezte magát, alkalmasint annak következményével. A férfiakkal való nemi érintkezés undort kelt benne, kivitelét pedig egyszerűen lehetetlennek tartja. Szemérmessége odáig megy, derül ki a rendőrhatósági iratokból, hogy inkább aludnék férfiak, mint nők között. Így például ha szükségletét akarja elvégezni, vagy ruhát akar váltani, kérnie kell börtönlakótársát, hogy forduljon az ablak felé. Kérdezés nélkül beszélte el, hogy valóságos aggodalom vett erőt rajta, amikor cellájában női ruhába kényszerítették. Egyedüli vigasza, hogy legalább férfiinge volt. Figyelemre méltó, és a szagérzésnek a vita sexualisban való jelentőségére nézve fontos az, hogy például neje távollétében a heverő azon helyeit kereste föl és szagolgatta, ahol neje feje szokott feküdni. Nemi kielégítését egyedül in corpore feminae találta, soha a saját testén. Néha kóccal kitömött harisnyát használt priapus gyanánt. E nyilatkozatokat nem szívesen teszi, szeméremérzése lázad föl szemmel láthatólag ellene” – olvasható az iratokban.
„Nemi érzéseit perverznek tartja, és egy nőnek a másik iránti szerelmét megvetendőnek. Rendkívüli tehetséget mutat irodalmi téren, emlékezőtehetsége csodálatos. Egyetlen gyenge oldala a nőkkel szembeni bámulatos könnyelműség, és az, hogy nem képes pénzzel vagy értékes tárggyal bánni. Ismeri e gyengeségét, és kéri, hogy ne beszéljenek vele róla.
Sándor grófnő 153 cm magas, vézna csontalkatú, sovány, de a mellen és combokon feltűnően izmos egyén. Női ruhában ügyetlenül jár. Mozgásai erőteljesek, nem csúnyák, bár van bennük valami a férfias merevségből, nem olyan kecsesek, mint egy nőnél. Üdvözölni erős kézszorítással szokott. Egész megjelenése feszes, öntudatos, bátor. Tekintete értelmes, arcjátéka kissé komor. Lábai, kezei feltűnően kicsik. Az arcon minden borotválkozási kísérlet dacára egy pehely sem figyelhető meg. A törzs csöppet sem női. A száj feltűnően kicsi, a fülek elállóak, a fogak állása nem normális. Hangja tompa, mély, az emlők eléggé fejlettek. A mons Venerist (szeméremdombot) sűrű, sötét haj fedi. A genitáliák teljesen nőiek, hermafroditikus jelenségek legkisebb nyoma nélkül, de a tízéves lány infantilis fejlődési fokozatán állapodtak meg. A vagina oly szűk, hogy membrum virile (hímvessző) nem vezethető bele, azonfelül még igen érzékeny is. Coitus eddig semmi esetre sem történt…”
A törvényszéki orvosi vizsgálat megállapítja, hogy Sándor (Saroltánál) súlyos terheltség alapján álló, veleszületett rendellenes nemi érzés áll fönn, amely antropológiailag is megnyilvánul a testi fejlődés anomáliáiban, hogy a vád tárgyát képező cselekedetek kóros és meg nem fékezhető szexualitásával magyarázhatók.
Ennyiben tehát teljesen jogosult Sándor grófnő nyilatkozata: „Isten oltotta szívembe a szerelmet; ha ilyennek alkotott és nem másnak, akkor is én vagyok a bűnös, avagy a kifürkészhetetlen végzet útjai lennének ezek?”

A törvényszék felmentő ítéletet hozott. A „férfiruhában járó grófnő”, amint az újságok írták, visszatért a fővárosba, és ott mint gróf Vay Sándor élte további életét.
Kovács Sándor Iván, a kitűnő irodalomtörténész kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy Weöres Sándor családi elbeszélések alapján ismerte Sarolta (Sándor) figuráját. Anyai nagyapja vadászó cimborája volt, Sándor gróf egyszer egy hölgyet is bemutatott neki mint feleségét, Blaskovich nagyapa azonban mindig csak grófnőnek titulálta.
Vay Sándor írónő 1918. május 23-án halt meg Luganóban, egy sűrűn lefüggönyözött szállodai szobában. Azt beszélik, hogy halálos ágyán ezt a dalocskát dúdolgatta: Andere Städtchen, andere Mädchen… Más városka, más lányocska.