Segítők,barátok,hazafiak

A lengyel menekültek Magyarországra érkezésének hatvanötödik évfordulója alkalmából kétnapos ünnepségsorozattal rótták le tiszteletüket a „lengyel ügy” odaadó hívei, a boglári plébános Varga Béla atya, Teleki Pál miniszterelnök és a zsidómentő lengyel, Henryk Slawik emléke előtt. Budapesten, a Lengyel Menekülteket Gondozó Polgári Bizottság egykori székházánál Longin Pastusiak, a lengyel szenátus elnöke és Mádl Ferenc magyar államfő részvételével avattak emléktáblát, tudományos ülést tartottak az Akadémián, majd Balatonbogláron folytatódott a rendezvénysorozat.
Lengyelország és Magyarország évezredes közös történelmének tragikus, mégis dicsőséges epizódja a hitleri és sztálini megszállás alá került Lengyelországból érkező menekültek barátságos befogadása Magyarországon. A megfelelő államközi megállapodás hiánya ellenére a háború során lengyel polgári és katonai menekültek tízezrei (a becslések 60–100 ezerről szólnak), köztük több ezer lengyelországi zsidó talált oltalmat Magyarországon a háború pusztítása elől.
A Teleki Pál miniszterelnök vezette magyar kormány 1939 augusztusában megtagadta a náci Németország azon kérését, hogy a Harmadik Birodalom hadserege délkeletről, azaz Magyarország területéről is megtámadhassa Lengyelországot. Már 1939. szeptember 17-től érkeztek Magyarországra a menekültek első csoportjai. A katonai menekülteket internálótáborokba irányították, ahonnan sokan rövidesen nyugatra távoztak, a polgári menekülteket pedig főleg magángazdáknál, portákon vagy városi központokban helyezték el. Az első napokban kitüntetett szerephez jutott a Menekülteket Gondozó Magyar–Lengyel Bizottság, amelynek munkáját Szapáry Erzsébet grófnő irányította. A bizottság segítségével a határ menti városokban ellátóállomások létesültek, ahova rögvest a magyar államhatár átlépése után eljuthattak a menekültek.
A lengyel állam emigráns szervei, maguk a menekültek, valamint a magyar vezetés közötti együttműködés terén meghatározó szerepet játszott a Lengyel Menekülteket Gondozó Polgári Bizottság, amelyet már 1939–1940 fordulóján megalakítottak, és 1941 eleje, a lengyel lövetség felszámolása után az emigráns lengyel kormány képviseletének szerepét is betöltötte. A népes magyarországi lengyel közösség életében a bizottság mindennemű segítséggel foglalkozott a szociális, oktatási, állampolgári és kulturális ügyekben, egészen 1944-ig.
A bizottságot végig Henryk Slawik vezette, aki a háború előtt antikommunista irányultságú szocialista újságíró és aktivista volt Felső-Sziléziában. Tevékenysége alatt folyamatos kapcsolatot tartott fenn a magyar belügyminisztérium lengyel menekültek gondozásáért felelős kirendelt tisztségviselőjével, idősebb Antall Józseffel, valamint a magyar elit számos lengyelbarát és antifasiszta beállítottságú tagjával. Noha nem rendelkezett semmiféle különleges eszközzel, sem mentességgel, részt vett mintegy ötezer lengyel zsidó, köztük számos gyermek megmentésében, akik új igazolványokkal és katolikus anyakönyvvel ellátva esélyt kaptak arra, hogy túléljék a shoát. 1944. március 19. után a Gestapo által intenzíven körözött Slawikot egy honfitársa feladta, és a nácik karmaiba került. Mivel többszörös szembesítés után is következetesen tagadta, hogy magyar segítőtársai (például id. Antall József) szorosan együttműködtek a lengyelekkel, a mauthauseni táborba szállították, és augusztus végén kivégezték.
A katonai és a civil menekültek támogatásának széles körű akcióját több szervezet végezte párhuzamosan. A polgári lengyel menekültek ügyeire alakították meg a Belügyminisztérium IX. ügyosztályát, amelyet id. dr. Antall József irányított. Elkötelezettségéért és a menekültek segítségében mutatott odaadásáért kiérdemelte a „lengyelek atyja” nevet. Szekciója vezette a menekültek nyilvántartását, megszervezte elhelyezésüket, foglalkoztatásukat, valamint a materiális és pénzügyi segítségnyújtást. Az egyetemi tanulóifjúságot Budapesten helyezték el, ahol felsőfokú tanintézményekben folytathatták tanulmányaikat. 1939-ben Balatonzamárdiban létrejött a Lengyel Gimnázium és Líceum, amelyet egy évi működés után helyeztek át Balatonboglárra.
A magyar hatalmak támogató hozzáállása miatt igen gyorsan kialakult a magyarországi lengyelek életének másik, konspiratív vetülete. A magyarországi menekültek olyan tevékenységbe foghattak, amely létfontosságú szerepet játszott a nyugati lengyel egységek felállításában.
Mindehhez magyarok tucatjai járultak hozzá. Olyan, a két nép barátságát erősítő ismert és ismeretlen magyarok, akik – mint a lengyel szenátus elnöke fogalmazott – azokban a számukra is nehéz időkben bebizonyították, hogy az egyén mindig választhat jó és rossz között, nemesség és hitványság között, becsület és elvtelenség között. S mint hozzátette, éppen ezek a magyarok mutatták meg nekünk, lengyeleknek és az egész világnak, hogy a második világháború Magyarországának volt egy másik, emberbarát arca is, amely szolidáris volt a szükséget szenvedők és a barátok iránt. Longin Pastusiak szerint a hála szavait nehéz volna jobban összefoglalni annál, ami Antall Józsefnek a farkasréti temetőben elhelyezett sírhelyén áll, ahol a borostyán alól mindössze három szó világlik ki: Polonia semper fidelis, azaz: Lengyelország mindig hű marad.