Képromboló őrjöngés, kegyesség veszedelme, Mária-gyalázók hekatombája; eretnek forradalom, antikrisztusok lázadása, kommunizmus előképe, észhedonimus és hasonló képzetek tapadnak még ma is az egyház, a kultúra, az úgy-ahogy civilizált világ XVI. századi megújulásához, amelyet reformáció néven emlegetünk. Tény: a wittenbergi várkapun döngő kalapácsütések, melyekkel Luther doktor merész kilencvenöt tételét odarögzítette, máig elhallatszanak. Ezért emlékezünk meg minden évben október 31-én a hitújításról.
Reformáció nem volt, hanem van. A tűz, amely akkor Németalföldön szétterjedt és a középkort fölemésztette, a mennyben izzott már a teremtéskor. Ott világított a paradicsomkertben is, majd Mezopotámiában, mikor Ábrahám elindult Ur Kaszdimból, nem tudva, hová megy; ott bujkált az egyiptomi rabszolgák szívében, és ez lobbantotta lángra a csipkebokrot, ez vezette a pusztában a népet. A reformáció tüze hajtotta a mártír prófétákat, ez ragyogott ki a názáreti csecsemőt tartó agg Simeon szavaiból („ma látták szemeim, Uram, üdvösségedet”); ez indította útnak az apostolokat, térítette meg Rómát, kanonizálta az Írást. Ez a tűz hajtotta Kopernikuszt, Pascalt, Keplert, Buonarottit, sarkallta tettre a kurucokat, John Brownt és az ötvenhatos hősöket, mert ez az, ami a történelem őrült diffúziója ellenére mégis egyben tartja a világot. A reformációtól csak a simoniákusok, a reakciósok, a feketézők, a rémhírterjesztők, a másodpercemberek félnek. A reformáció az egészséges ember válasza a fertőzött környezetre, az ép sejtek válasza a szervezetbe hatoló baktériumokra; immunreakció. Ahol nincs reformáció, eluralkodik a halál. Ahol eluralkodik a halál, megjelenik a reformáció.
Tévedés, hogy a reformáció valami újdonság bevezetése. Maga a szó azt jelenti: visszaformálás. Újat a történelmi ideológiák akarnak: szép új világot, szép új embert. Az úgynevezett újkor hajnalán megszületett az istentelen ember, hogy utat készítsen az emberfeletti embernek, az meg a kommunista embernek. A ma ideológiája a globalista embert hirdeti, ezt a gólemet, akinek nincs istene, hazája, családja, identitása, csak vásárlási utalványa.
A reformáció nem ideológia. Azt állítja, volt valami, amitől eltértünk, ezért jutottunk a deformáció állapotába. Ad fontem, azaz vissza a forráshoz, mondták a reformátorok. Pásztorok voltak, akik vissza akarták terelni a nyájat a siketnéma bálványoktól az Isten beszédéhez, a Bibliához. A szubjektumtól az objektumhoz, a relatívtól az abszolúthoz, a teremtménytől a teremtőhöz, a gyóntatórácstól Krisztushoz. A relatív maga a bálvány, mondja a reformáció, illékony és állhatatlan, mulandó, mai és eldobható, alkalmi szexpartner és papírpohár. De kíméletlenül ide sorolja az akkori pápát és a papokat is – a középkor végi klérus elképesztő morális mélyrepüléséről tudósít a történelem. Emberek: relatívumok, ha mégoly bölcsek, tiszták és szentek is; sőt relatívumok az angyalok is, méltók a tiszteletre, de imádatra nem; ide tartozik hát a bibliai hősök hada.
Una verita, az egy igazság maga az Isten, az abszolútum, aki egyedül méltó az imádatra. Soli Deo Gloria! Jézus mondja: én vagyok az út, az igazság és az élet. Viszsza, mondták, a Golgotán fakadt, éltető forráshoz, a bűnöket eltörlő vérpatakhoz, amely megtisztítja azokat, akik hisznek benne, és kiszabadít a relatívum bűvöletéből.
Az egy igazság azt jelenti: nincs más igazság. Ha volna más igazság, egy igazság sem volna. A reformáció úgy kezdődik, hogy az ember hiszi: létezik örök rend, amihez újra és újra vissza kell igazítani a világot. Mert létezik örök Isten, aki a világot Krisztusban magához hívja. Ecclesia semper reformari debet. Ebben a találkozásban kezd az ember valóban élni, így lesz redivivus, újjászületett. Ezt hirdették a reformáció prédikátorai szószékeken, katedrákon, iskolákban, börtönben, máglyán és gályapadon.
A XVI. század Mohács évszázada. Magyarország átázott cukorka az ellenség fogai közt. Feldúlt ország rettegő néppel. A középkori kegyesség eszménye a bűnös világtól való fizikai elvonulás kolostorba, remeteségbe. A középkor kultúráját szerzetesi cellákból irányították, van is benne valami börtönszerű. A középkor szentje leereszkedik a szférákból, mikor adakozik és betegeket ápol, ám igazán a klastrom biztos falai közt, a szentségimádás révületében van otthon. A kereszténység éteri és elitista, elkülöníti a papi kasztot, latinul prédikál, az égre figyel, de nem látja, mi történik körülötte.
Amikor szép dallamú, jambikus neveikkel felbukkantak a reformátorok, azt mondták: a Szentírás Istene nem azt akarja, hogy a hívő kivonuljon a világból, hanem azt, hogy sóvá és világossággá legyen benne. Szegedi Kis István, Tótfalusi Miklós, Méliusz Juhász Péter, Szenczi Molnár Albert, Sztárai Mihály, Károli Gáspár, Heltai Gáspár, Félegyházi Tamás, Kálmáncsehi Sánta András, Bornemisza Péter, Dévai Bíró Mátyás és a többiek azt tanították: ne féljen az istenes ember, hogy összepiszkolja magát a politikával, művészettel, tudománnyal, hadakozással vagy földműveléssel, hanem szentelődjön meg mindez a keze nyomán. A XVI. században a huszonegy magyar nyomda közül húsz protestáns kézen volt; a latint is tanító, nyilvános magyarországi iskolákra és a megjelent könyvek szerzőire is ez az arány jellemző.
Méliusz egész életét, munkáját átszövi az Efézusi levélből való mondat: „Kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék.” Odafordul az abszolúthoz, nem bízva többé abban, ami relatív. Isten ingyenkegyelméhez az ember semmit nem tehet hozzá, csak elfogadhatja; az elfogadás mozdulata pedig a hit.
Jól mutatja Méliusz élete, hogy ez a hit nem tesz passzívvá és gyümölcstelenné, hanem épp a szolgálat tüzét lobbantja fel. Juhász Péter huszonhárom évesen már a nagy létszámú debreceni eklézsia lelkipásztora. Csupán harminchat életév adatott neki, mégis negyvennégy jelentős teológiai és egyéb művet hagyott hátra – köztük egy tudományos igényű gyógyszerkönyvet, amelyben, végre, kétezer növény magyar neve is megtalálható. Ő kezdi működtetni a katolikusok fogságából szökött Huszár Gállal az első valamirevaló hazai nyomdát, az ő keze nyomán válik Debrecen a vallási és kulturális élet központjává.
Jó példa Szenczi Molnár Albert, a sokat éhező, sokat szenvedő prédikátor is, akinek munkássága jócskán átnyúlik a XVII. századba. Ifjúkorában a wittenbergi, drezdai, heidelbergi egyetemeken tanul, gyalogszerrel vagy szekerekre kapaszkodva járja Európát. (Olaszhon felé nemcsak a hitelvi különbségek, de a török miatt sem igen utaztak a reformátorok.) Szenczi Károlyi Mihálynak segédkezett Göncön a biblianyomtatásban, nevéhez fűződik a zsoltárok énekelt változatának művészi fordítása is, amelyet Psalterium Ungaricum címmel adott ki. „Mint a szép híves patakra / a szarvas kívánkozik /, lelkem úgy ohajt Uramra / és hozzá fohászkodik: / Tehozzád én Istenem, /szomjúhozik én lelkem / vajjon színed eleiben / mikor jutok, élő Isten?” – szól a 42. zsoltárban. Lefordítja Kálvin fő művét, az Institúciót, ezt a református egyházban máig előszeretettel használt, kolosszális dogmatikát Az keresztyéni religióra és igaz hitre való tanítás címen. Az eredetileg latin műnek Kálvin elkészítette francia változatát, olyan magas nyelvi színvonalon és oly pazar sílusban, hogy a világi irodalomtudomány ma is a korai francia próza egyik leghatalmasabb alkotásának tekinti azt. Nem marad mögötte a Szenczi-fordítás! Szenczi Molnár műve az első iskolai latin–magyar szótár is, melynek javított-bővített kiadásai a XIX. századig használatosak voltak. Filológiai munkáit Európa-szerte ismerték és forgatták. S bár idősebb korában „elfogattatott, megkínzatott és mindenéből esmét kifosztatott”, utolsó leheletéig dolgozott. Szegénységben, elfelejtve halt meg.
Nem kisebb érdemű Dévai Bíró Mátyás kassai prédikátor sem, aki Wittenbergában Luther házánál lakott egy ideig. A kortárs Bod Péter írja: „Legelső volt, ki Isten beszédének lámpássát egész Magyarországban elhordozta, és a tudatlanság homályában ülő embereknek a világosságot megmutatta; az Isten beszéde életet adó kenyerének édességét megkóstoltatta.” A lelki pékmester majdnem annyi időt töltött börtönben és száműzetésben, mint amennyit szabadon működhetett, folytonos gyomor- és szembaj kínozta, mégis féltek tőle a pápisták, akár a tűztől. Hogyne, amikor a magyar kódexirodalom megszűntével Dévai prédikációskönyve valóságos nemzeti mozgalmat indított. „A jó cselekedet csupán a hitnek cégére – mondja. – Nem akar [Isten] üdvözíteni sem angyal által, sem szent által, sem képutalók, sem búcsú, sem semmi cselekedet által, hanem csak Krisztus halálának, vérének, érdemének általa.” Hisz különben „mi szükség volt volna Krisztusnak emberré lenni s miértünk meghalni”?
A reformátorok munkája nyomán egy ország hitre és öntudatra ébredt. A felébredt emberek pedig megértették: az Isten országáról, Krisztus uralmáról nem elmélkedni kell, hanem nekiállni, és a földi országban megvalósítani belőle, amennyit lehet. A reformátorok européerek voltak, mert akkor még volt Európa, ahova nekünk nem kellett bekéredzkedni, mert otthon voltunk benne. Németországban, Lengyelországban, Hollandiában, sőt Angliában teljes természetességgel mozogtak a magyar diákok, és onnan is jöttek tanítók a magyar egyetemekre. A magyar reformátor megmutatta, hogyan lehet európainak, magyarnak lenni egyszerre. Úgy, hogy magyarok maradtak Európában is; egy Szenczire ez akkor is igaz, ha többet van külhonban, mint itthon; a haza jobbítása a célja, az, hogy vigye a magyarság jó hírét a kintieknek, s hozza a kinti tapasztalatokból haza mindazt, ami épületes.
A reformáció századában jön létre a sárospataki, nagyváradi, gyulafehérvári, majd nagyenyedi főiskola. De nemcsak a magas oktatást, hanem az elemi tanítást is nagy becsben tartották, olyannyira, hogy ha született valahol egy gyülekezet, a templom mellé mindjárt oskolát is építettek. A nagy talentumú Sztárai, Tolna és Baranya reformátora nem röstellt hitvitázó iskoladrámákat írni, amelyeket tantermekben és paticstemplomokban adtak elő. Úgy gondolkoztak, gyerekkortól kell hitre, emberségre, betűvetésre, helyes tudományra okítani az embert, mégpedig a „neki megfelelő módon”, mert – ahogy a Példabeszédek könyve mondja – „ha megvénhedik, sem tér el attól”. Tudták, hogy elnyomorodik a nemzet, ha nincs iskola vagy rossz az iskola. Miután a keresztyén erkölcs és igaz életvitel nem születési sajátsága az embernek, tanítani kell rá; a rosszat nem kell tanítani, azt tudja magától a gyerek. Megmutatják nekünk a reformátorok: harcolni kell az iskolákért, mert ott dől el, lesz-e a következő nemzedéknek több tartása, életereje és bölcsessége, mint nekünk.
Ma istentelen korban élünk, a keresztény Európa rég oda. Tél van és csend és hó és halál, és a teremtett világ sóvárogva várja a reformátorokat. De nem ám alkalmi jótevőkre és fapapokra van itt már szükség, hanem angyalokra. Olyan férfiakra, akik megtalálták a forrást, akiknek beszéde tényleg igaz, hite tényleg tiszta. Akik nem a nyereség- és hatalomvágy, hanem a szeretet és igazság tüzében égnek – ha szabad még ezeket a szavakat kimondani. Akik tehát cselekedni is tudnak, felülről kapott erővel, ha kell, az életük árán.
Mi majd szurkolunk. A mi életünk túl drága nekünk. A mi részünk hadd maradjon a megemlékezés.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
