Sorok a honvédimakönyvben

Jó éjt, drága kis hadnagyom, jó éjt, lesz még újra nyár, újra csók, jó éjt” – búgta Karády Katalin a Tábori levelezőlap című lelkesítőnek szánt, mégis melankolikusra sikeredett slágerében. A kortársak számára pontos adatok nélkül is nyilvánvaló volt, hogy nagyon sok, a Don-kanyarban szolgáló munkaszolgálatos és katona számára már nem lett „újra nyár”. Pontos adatokat csak a közelmúltban elvégzett számítások alapján tudhattunk meg: 49–50 ezer ember halt hősi halált távol, messze a határtól.
A bevonultak és az otthon maradtak nem tudták, de hosszú ideig még a hadvezetésnek sem volt fogalma arról, milyenek a hadba vonultak túlélési esélyei. A Don-kanyarban szolgálók egész életre szóló, borzalmas élményeket szereztek. A szörnyűségeket csak nagyon erős hittel lehetett elviselni, de ez a hit sokszor elemi erővel fordult a tételes vallások hitformái ellen. A hitetlenség hitévé vált. Persze talán ennek az ellenkezője is éppoly gyakori volt, és a hadvezetés a mostoha körülmények ellenére is igyekezett megteremteni a lelki gondozás „infrastruktúráját”.
Ennek volt része a katonák számára kiadott és a frontra eljuttatott kis katolikus imakönyv, a „Seregek ura”. A Mészáros János főlelkész által szerkesztett kiadvány először 1930-ban jelent meg, de 1942-ben magas példányszámban újra kinyomtatták. A nyolcadrét alakú, 128 lapos kis könyvecske az alcím szerint a katolikus honvédek ima- énekes- és oktatókönyve; tehát olyan praktikus segédanyag, amelyet a vasárnapi istentiszteleteken éppúgy használhattak a katonák, mint lövészárokban vagy bajtársuk temetésén.
A más imakönyvekben is meglévő imádságokhoz képest ez a könyv olyan fohászokkal egészült ki, mint a beteg bajtársért vagy hozzátartozóért, valamint az elesett hősökért mondandó imádság. Külön fejezet viseli az „Imádságok háború idején” címet. Ütközet előtt, ütközet közben és ütközet után; menetelés közben, őrhelyen mondandó imák, valamint a megsebesült katona imája olvasható itt. Megrázó kézbe venni ezt a fekete vászonkötéses, egyszerű könyvet, különösen, ha hozzágondoljuk mindazt a szörnyűséget, amit a Don-kanyarban történtekről tudunk. Vajon hány katona mondta el: „Tekints, Uram, kegyelmesen … szolgádra, kit a szenvedés keresztjével látogattál meg. Alázatos esedezésünkre kérlek, Uram, szüntesd meg a betegségét, enyhítsd szenvedéseit.” Hányan imádkozták el az otthon maradottakért: „Hadak Ura Istene! Szülőt, testvért, családi otthont hagytam el. Szent akaratod szerint azokat védeni táborba szállottam. Hideget, fáradtságot és éhséget, ellenség haragját értük viselem, s ha kell, a legnagyobbat: az életemet is kész vagyok értük feláldozni.”
Nem tudom, hány családban őrzik még a nagyszülők, dédszülők frontot megjárt imakönyvét, és hány könyvecskét temettek el a hősi halált halt katonával együtt „valahol Oroszországban”. Az egyik kis könyvecske visszakerült az országba, de azt már csak nehezen lehetne kideríteni, hogy hajdani tulajdonosa is visszatért-e vele. Az első szennylapon rövid bejegyzés örökíti meg az ajándékozást: „Emlékül: Oroszország, 1942. Németh János táb. lelkész.” Hátul az adatoknál: „Nevem: Nagy István” – majd következik az azonosításhoz szükséges többi adat. És végül az „Egyéb fontosabb családi feljegyzéseimnél”: „Imakönyvemet küldöm Szilágyi Ilona menyasszonyomnak.”
Az elérhető – közel sem teljes – adatbázisból kideríthető, hogy több mint száz Nagy István esett hadifogságba, akik ugyanabban az évben, 1908-ban születettek. A Nagy István nevű hősi halottak száma ennél kevesebb, de ne felejtsük el, hogy a rendelkezésre álló adatok nagyon hézagosak. Sose fogjuk megtudni, hogy ennek a kis imakönyvnek hajdani tulajdonosa hazaérkezett-e, vagy csak a könyv jutott el utolsó, néma üzenetként a bevonult katonára hiába váró menyasszonyhoz.