Nincs olyan beteg ember a tudomány jelenlegi állása szerint, akinek a fájdalmát valamilyen módszer segítségével ne lehetne elmulasztani, vagy legalábbis az életminőséget nem rontó, elviselhető szintre csökkenteni. Mégis, egy nemrégiben készült kérdőíves felmérés szerint a magyarországi daganatos betegek fele arról számolt be, hogy rendszeres fájdalmai vannak. Ha a néhány évvel ezelőtti hetvenszázalékos aránynyal vetjük egybe ezt az adatot, azt láthatjuk, hogy javulás történt ezen a téren. Ha azonban azt is kiszámoljuk, hogy hazánkban 160 ezer daganatos beteg él, és a felüknek szenvedéssel teli az élete – és nemcsak nekik, hanem számos másfajta betegséggel küszködőknek is vannak rendszeres fájdalmaik –, nem lehetünk büszkék. Még akkor sem, ha az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai azt mutatják, hogy a többi fejlett országban sem sokkal rózsásabb a kép. Becsléseik szerint a világon három és fél magyarországnyi ember él elviselhetetlen fájdalmak közepette.
Pénzhiány és tájékozatlanság
Az érvényben lévő betegjogi előírások szerint a fájdalomcsillapítás minden magyar állampolgárnak jár, még abban az esetben is, ha egyébként a beteg visszautasítja az egyéb kezeléseket. Az orvosok senkit sem hagyhatnak szenvedni, és ez különösen vonatkozik az úgynevezett terminális, vagyis visszafordíthatatlan állapotban lévő betegekre, akiknek a száma itthon ugyancsak tízezrekben mérhető. Ahogy ez már lenni szokott, fájdalomcsillapítás terén mifelénk sem a szakmai felkészültség és a jóakarat hiánya miatt rossz a helyzet, hiszen az unióban másodikként, hamarosan a magyar orvosok is tehetnek fájdalomcsillapítási, vagyis algológus-szakvizsgát, és a szakrendelések hálózata is időben kiépült az országban. Az ok, mint mindig: a pénzhiány és a tájékozatlanság.
A fájdalomcsillapítási szakrendelések egy tavaly készült tanulmány szerint döbbenetesen kihasználatlanok. 2002-ben mindössze kétszázezer megjelenést regisztráltak, vagyis a szenvedéssel teli napokat élő betegek elenyésző része kér csak segítséget, vélhetően azért, mert nem tud arról sem ő, sem a háziorvosa, hogy kérhetne. Ráadásul még mindig hihetetlenül sok ember gondolja úgy, hogy a betegséggel – különösen a tumoros betegséggel – szükségszerűen együtt jár a fájdalom, amelyet – mint valami sorscsapást – el kell viselni. Ha valaki mégis eljut a szakrendelésre, az sokszor csakis azért van, mert fekvőbeteg-intézményben kezelik, tudniillik az algológiai rendelések általában kórházi részlegként működnek a szükséges infrastruktúra miatt. Az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) a mai napig nem adott önálló kódszámot a fájdalomcsillapításra, a kórházak leleményességén múlik, hogy milyen – többé-kevésbé hasonló ellátást takaró, leggyakrabban aneszteziológiai – kódszám alatt jelentik a tevékenységüket az OEP-nek, hogy aztán a valós költség töredékét térítsék meg nekik. A visszafordíthatatlan állapotú betegek jó közérzetét hosszan és hatékonyan biztosítani tudó fájdalomcsillapítási eljárások ugyanis sok millió forintba kerülnek. A komplett ellátást nyújtó szakrendelésen – a fájdalom okának tisztázása és a tartós fájdalommentesség megteremtése érdekében – együtt kell hogy működjön az onkológus az ideggyógyásszal, idegsebésszel, pszichiáterrel, az aneszteziológussal és szükség esetén más szakemberekkel, például reumatológussal, hiszen nem csak a daganatos betegeknek vannak tartós fájdalmaik.
Legalább elviselhető életet
A Magyar Rákellenes Liga októberben megrendezte az első fájdalomnapot, ahová elsősorban orvosokat, pszichológusokat, jogászokat hívtak meg előadóként, és segítő szakmákban dolgozókat, önkénteseket és háziorvosokat hallgatóként, ugyanis nekik kell segíteniük a betegeket abban, hogy élni tudjanak azokkal a jogaikkal, amelyeket az ellátórendszernek biztosítani kellene a számukra a fájdalommentes, de legalábbis az elviselhető élet érdekében.
Az persze már más kérdés, hogy amihez elvileg mindenkinek hozzá kellene jutni, az gyakorlatilag sokszor hosszas utánajárást, a pontos szabályozással tisztában nem lévő háziorvos győzködését, tetemes kiadásokat és felesleges kínokat jelent. A társadalombiztosítás ugyanis egyelőre csak a daganatos betegek tartós fájdalomcsillapítását – és csak bizonyos eljárásokat – vállalja át, a többi betegnek magának kell megfizetni a méregdrága gyógyszereket.
Bár a szakmai szabályok szerint, ha a beteg úgy ítéli meg, hogy az alkalmazott gyógyszer, illetve annak adagolása nem szüntette meg a fájdalmait, a dózist azonnal emelni kell, a magyarországi jogszabályok nem teszik lehetővé a gyors és hatékony gyógyszerrendelést: a morfintartalmú szerek – például a hatékony és széleskörűen használt fájdalomcsillapító tapaszok – ugyanis nemcsak vény-, hanem engedélykötelesek is. Míg a beteg vagy a hozzátartozója beszerzi a dózis emeléséhez szükséges papírokat, kínokkal teli napok és éjszakák telnek el. A háziorvosok sokszor nincsenek tisztában azzal, hogy ők is felírhatják a szakorvos által rendelt tapaszt, de gyakori tévedés az is, hogy sokan azt gondolják, két alacsonyabb dózisú tapasz hatása összeadódik, pedig ez nincs így: hatástalanság esetén mindig eggyel magasabb dózist kell választani.
A WHO 1992-ben tette közzé a fájdalomcsillapítással kapcsolatos alapelveit, amelyben kimondja, hogy fájdalomcsillapító eljárást szükség esetén azonnal, de nemcsak a fájdalom elmulasztására, hanem megelőzésképpen is adni kell, méghozzá mindig a legenyhébb, de hatásos dózisban. A dokumentum azt is leszögezi, hogy lehetőleg szájon át szedhető vagy önállóan adagolható gyógyszert kell adni a betegnek azért, hogy minél inkább megőrizhesse az önrendelkezési jogát, fizikai függetlenségét.
A fájdalomcsillapítási protokollok pontosan meghatározzák, hogyan kell az enyhébb tablettáktól az egyre erősebb szerek felé haladni. Dr. Telkes András fájdalomcsillapító orvos a fájdalom napján felhívta a jelenlévők figyelmét arra a nagyon fontos tényre, hogy a szervezet egészen másképpen reagál, ha fájdalom elmulasztásaképpen szed valaki gyógyszereket, és másként, ha ezeket egészségesen, drog gyanánt fogyasztja. Túlhaladott tehát az az álláspont, hogy az indokoltan szedett morfiumalapú orvosságokhoz hozzászokna a beteg. Ellenkezőleg: a klinikai vizsgálatok azt mutatják, hogy azoknak a betegeknek, akik rendszeresen, az igényeiknek megfelelően kaptak fájdalomcsillapítót, sokkal kevesebb gyógyszerre volt szükségük, mint azoknak, akiket hagytak szenvedni.
A fájdalmat ugyanis nem egyformán tűrjük. A személyes különbségeken túl általánosságként leszögezhető: már csecsemőkorban is egyértelműen a kislányok a nagyobb hősök, az idő előrehaladtával pedig még inkább nő a különbség a két nem között – a nők javára. Bár egyes tanulmányok szerint csupán arról van szó, hogy a férfiak szervezetében rosszabbul szívódnak fel a fájdalomcsillapító hatású opiátok. A kémiai tények mellett azonban – ha nem nagyobb – szerepet játszanak a lélektani tények is. Megfigyelték, hogy azok a terminális állapotú betegek, akiknek módjuk volt például a gerincükbe ültetett kanülhöz csatlakoztatott pumpa segítségével saját maguknak adagolni a fájdalmukat csillapító szert, sokkal kisebb dózissal érték el a fájdalommentes állapotot, mint azok, akiknek ehhez segítségre volt szükségük. Ugyanez a helyzet az otthon ápolt betegekkel is, akik a kórházban kezelt társaiknál sokkal kevesebb gyógyszert vesznek be. A szakemberek azt mondják, ennek az az oka, hogy mindkét csoport biztonságban érzi magát, nem kell attól félniük, hogy a szenvedésben magukra maradnak.
Bármennyire is banálisnak tűnik az a régi tanács, hogy ha az ember nem gondol a fájdalomra, nem is szenved annyira, úgy tűnik, igaz: a seattle-i Washington Egyetem kutatói arra kértek fájdalmas beavatkozáson áteső betegeket, hogy a kezelés ideje alatt videojátékokkal foglalatoskodjanak. A kísérletben részt vevők közül azok, akik belemélyedtek a játékba, szinte észre sem vették a kellemetlenségeket. Az egyetem kutatói arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi figyelem olyan, mint a reflektor, vagyis azt, amire éppen nem fókuszál, kevésbé érzékeli. Azóta számos gyermekklinikán alapfelszerelés lett a figyelemelterelő játék.
A nagy tévedések kizárva
A világon jelenleg több mint tizenötezerféle orvosság közül választhatnak fájdalomcsillapító szert az orvosok. Bár ezek között még mindig az ópiumból kinyert vegyületek, a paracetamol- és amidazofénszármazékok vezetnek, a kutatók újabb gyógyszerek kifejlesztésén dolgoznak. Tartós fájdalom esetén az egyre fejlettebb idegsebészeti eljárások, a gerincbe adható szerek, az elektromos áramot segítségül hívó készülékek jelentik a jövőt. Görög Sándor akadémikus, kutatóprofesszor nemrégiben a Magyar Szabadalmi Hivatal Garibaldi Klubjában tartott előadásában arra kereste a választ, vajon biztonságos-e a gyógyszeres terápia, előfordulhatnak-e ma is olyan katasztrofális tévedések, mint az emlékezetes Contergan-botrány, amikor is várandós anyáknak adtak olyan nyugtatószert, amely a magzatoknál súlyos, végtaghiányos rendellenességeket okozott. A válasz egyértelműen nem, hiszen a mellékhatások vizsgálata és a gyógyszergyártás biztonságának ellenőrzése olyan extrém módon megszigorodott, ami tökéletesen kizárja a nagy tévedéseket. Ennek következtében a gyógyszergyártás annyira megdrágult, hogy a nagy gyógyszergyárak egyre-másra egyesülni kénytelenek, hogy bírják a megnövekedett költségeket. Mára egy-egy új hatóanyag gyógyszerré fejlesztése tíz-tizenkét évbe és 860 millió dollárba kerül, s nincs arra biztosíték, hogy klinikai vizsgálatok során nem derül-e ki olyan mellékhatás a vegyülettel kapcsolatban, ami megakadályozná, hogy a patikákba kerüljön. Fájdalomcsillapítóra élete során mindenkinek szüksége van, így tehát a gyógyszergyárak nagy jövőt látnak az új hatóanyagok kidolgozásában, például a japán fugu hal mérgének, illetve a ma még csak szépészeti műtétekhez használt botox nevű idegméreg fájdalomcsillapítóvá való fejlesztésében. Ez utóbbiról úgy tartják, hogy akár a morfiumot is kiszoríthatja.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
