Szerecsen lovak

k ö n y v e s h á z

Istenem, hogy tudtunk unatkozni gyerekkorunkban egy-egy híres vár, rissz-rossz kőhalom előtt ácsorogva. Mint frissen felnyergelt lovak, fújtattunk, dobogtunk, vágtattunk volna. Hova is? Mi volt olyan fontos „együgyű” szívünknek „mező jó illata” s „az ég szép harmata” alatt?
Ha tanárunk szavalt esetleg: „Királi méltóság, tisztesség, nagy jószág / idővel mind elvesznek, / Nagy kövek hamuvá s hamu kősziklává / nagy idővel lehetnek, / Jó hírnév, dicsőség, angyali nagy szépség / idővel porrá lesznek” – számított is nekünk, repültünk volna, mint „jó sólymok” tovább.
Később, már nem gyerekként, sokat töprengtem, mi vonzza annyira Móser Zoltánt göcsörtös fákhoz, porladó kövek alól kibújó virágokhoz, magányosan álldogáló, búskomor várak romjaihoz.
Bár utóbbit akkor már érteni véltem.
A gyönge fű, ahogy alulról könnyedén kijátssza a kősziklákból összehordott lépcsőt. Ahogy a kő porlad, s a fű kihajt minden tavasszal. Ahogy a virág nyílik az élettelen porladó kő mellett. Az örökkévalóság.
De vajon élettelen-e a kő? Vagy csak örökké él?
Nézem a ráncokat a fákon, a gyökereken, köveken, az évgyűrűket az íróarcokon, ahogy Móser Zoltán elém örökíti fotóin, aki maga is gyermek, de már élt annyit, hogy a kőhalomba visszaálmodja a várat.
Nyitom szemem álomra. Találhatnánk-e méltóbb sort egy fotóalbum címének, ha a szerzője azt álmodta, hogy Balassi Bálint nagyúr, vitéz és poéta – ki négyszázötven évvel ezelőtt született – életének főbb helyszíneit keresi föl s örökíti meg. Ám nem annyira a hely szellemét keresi, inkább a szellem (Balassi s a XVI. század) helyeit örökíti meg.
Amióta Móser Zoltánt ismerem, megszállottan ezt keresi, bárhol jár, és úgy gondolom, a Balassihoz kötődő helyeket könnyű kézzel rakta össze.
Amikor a Balassi-démon megszállta, csak válogatott és dúskált régi felvételei és a költő négyszáz éves, meghökkentően mai soraiban.
Miről is van szó? Persze hogy a szívről: „Bolond, ha szüvöd nem volna, valjon s szólhatnál-é vagy egy kukkot?” Aztán lovakról, „jó szerecsen lovakról” és „rárószárnyon járó hamar lovakról”. Főleg pedig Annákról, Júliákról, Celiákról. Bűnbánatról, hitről, vitézségről, „sok fertelmességről”, „tusakodván ördöggel”. Mindennapi dolgokról: „… az én roh (sötétbarna) lovamot és fakó lovamot én tizenkétszáz forinton adám el egy német úrnak. Két százát ugyanitt megadá benne, az ezerét otthon adja meg házamnál, mert oda jű az lovakért velem. Mihent ott megadja az árát, ottan Erdélbe megyek enmagam is lovat venni esmét az pénzzel. Én az vén cigánkínt csak cseréléssel élek ezután, mert látom, hogy a jó királnak nem kellek.”
Hazájától búcsúzva legutóbb verseitől búcsúzik gyönyörű, komoly indulattal:
„Ti penig, szerzettem átkozott sok versek, / Búnál kik egyebet nékem nem nyertetek, / Tűzben mind fejenként égjetek, vesszetek, / Mert, haszontalanok, jót nem érdemeltek.”
A Jékely Zoltán kapcsán ezeken a hasábokon már emlegetett „zengő neveknek” micsoda bősége itt a tartalomjegyzékben: Zólyom, Kékkő, Léva, Divény, Kővár, Vágbeszterce, Eger, Szarvaskő, Liptóújvár, Váralmás, Sirok, Selmecbánya, Pozsony, Krakkó, Varsó, Gdansk. A könyv minden egyes szava lengyelül is szól, talán a szétbogozhatatlan, közös történelemre emlékezve.
Aligha maradhatott ki valami, ahol Balassi Bálint „hirtelen élete” során megfordult. Ahol tanult, s otthagyta gyermeki kézírását egy könyvben. Ahol vitézül harcolt, duhajkodott, verekedett, bűnhődött és büntetett, női szíveket rabolt. A kövekből és a kövek fölött a XVI. század lélegzik, csak nem szabad sietni, nézni kell egy kicsit tovább a fotókat, hogy érezzük az időt, a fénykép melankóliáját.
A papír nem fényes, hanem tompa. A képeken szürkület van. Mintha időtlen idők óta alkonyodna, de a teljes sötétségre még várni kell.
Kő és virág egy kicsit még kínlódni fog a teljes elmúlásig.
Azt a pici fényt, ami a fényképezéshez mégis kellett, a lélek mélyéről csalta elő a művész.
(Móser Zoltán: Nyitom szemem álomra – Balassi Bálint hirtelen élete. Zsámbéki Kastély Üzemeltetési és Szolgáltató Kht. Zsámbék, 2004. Ármegjelölés nélkül)