Táguló tudat

Még mindig meg tudok lepődni. Engem például folyamatosan, napról napra meglep, hogy a harang: lakik. A déli krónika – e hírharang – előzöngéjeként hallható történetismertetésből ti. mindig értesülhetünk, hogy az épp aktuális templom tornyában hány harang lakik. Eddig úgy tudtam, hogy lakni csak ember lakhat. Tárgyat legfeljebb fellelhetünk a neki jelölt helyen, helyén, de lelkünk rajta. Lakjék a harang. Lélekharang. Mert a harang, noha fém alkotja, talán elég szellemi ahhoz, hogy lakhassék. Lakva ismerszik meg az ember? Lakva ismerszik meg a harang? Hol lakik az Úristen? És mi lakik az emberben? Hát ez az.
Volt idő, mikor szentélynek képzelték az embert, melyben egy harang: a lélek lakik. Amióta lélek helyett tudatról beszélünk beszédes bal agyféltekénkkel, azóta kissé bonyolultabb a helyzet, mert eggyé vált minden, de nem úgy, ahogy azt az ezotéria remélte. Szent-Györgyi Albert szerint mosoly van, csak épp leválaszthatatlan az ajkakról, élet is, csak épp leválaszthatatlan az anyagról. Ímé egy, az általam gyakorta citált aranymondatok közül. Anyag és élet, elme és tudat, tudat és ember egymásba ágyazottak. Emiatt aztán nem tudjuk, hogy honnét is bennünk az „übermensch”, a nietzschei előny? Miért állunk úgymond az állatok és növények, a többi élőlény fölött? Az ember vagy a tudat okán? Azért, mert emberek vagyunk, mert ehhez a fajhoz tartozunk, vagy azért, mert tudatosak vagyunk? Ha létezne tudat és ember külön, te mész, babám, jobbra, én meg megyek balra, búza és ocsú, ha különválogathatnánk, -választhatnánk az embertől a tudatot és viszont, akkor megtudhatnánk. De így? Így nincs válasz a kérdésre.
Amíg mindkettő jelen van, addig a probléma nem feltűnő. Amíg az ember tudatánál van, a kettős identitás, e dupla felsőbbrendűségi vakság rejtve marad, a bioetika peremeseteiben, peremkerületeiben viszont többé nem térhetünk ki előle. Vajon az agyhalott, ám mesterségesen lélegeztetett test ember-e? S vajon Koko, a jelbeszéd útján kommunikáló gorilla felsejdíti-e a tudat jegyeit, automatikusan emberré válik-e?
Jelenleg az utópia meghátrált kissé, de nem avult el. Erősödve fog visszatérni nemsokára soraink közé. A robotok még nem lázadnak, legföljebb a japán expók ügyeletes technobohócai, csakhogy e szélcsönd vihar előtti csönd: előbb-utóbb, a nem is oly távoli jövendőben valaminek minősítenünk kell majd a mesterséges intelligenciát.
Mitévők leszünk, ha beköszönt – épp általunk – a nem szerves hordozottságú tudat? S mitévők leszünk, ha génmanipulációval tudatot kölcsönzünk valamely állatnak is? Ha egy gép vagy egy állat tudatosan gondolkodik majd, mire hivatkozva fosztjuk majd meg emberi jogaitól? A tudat kizárólag akkor jogszerű állapot, ha ember mutatja? És jogszerző marad-e valaha embernek lenni, ha végleg elhagy bennünket az értelem, s a természet rossz tréfájának eredményeként esetleg visszaállatiasodunk, meglehet, épp azért, mert szűk elmével is képesek leszünk kezelni az elődeink által körénk álmodott technét? Vigyázz, a tetőn dolgoznak! Ember, vigyázz! Inog az alap.