Templombúcsú a mező közepén

Hiába épült fel a gánási templom – mondja egy hajlott korú férfi, arra utalva, hogy a romániai Ákoshoz tartozó települést a föld színével tette egyenlővé a Ceausescu-diktatúra falurombolási programja. Azért sietve hozzáteszi: jó, hogy legalább ezt nem kellett lebontani.
A Szatmár megyei Gánáson pár hete néhány száz elszármazott gyűlt össze Kisboldogasszony napján – falunapot ünnepelni a mező közepén. Gánást ugyanis – a Maros megyei Bözödújfaluhoz hasonlóan – a nyolcvanas években halálra ítélte a román diktátor, s fenyegetésekkel néhány év alatt mindenkit sikerült rávenni arra, hogy lebontsa a házát és elköltözzön.
– Én már akkor is Ákoson tanítottam, csak a szüleim éltek Gánáson – meséli Kajtár Magdolna, az ákosi iskola igazgatónője. – Azt mondták: micsoda dolog, hogy nem vagyok hajlandó gyakorlatba ültetni a párt utasításait, mire tanítom így az ifjúságot? Megfenyegettek, hogy távoznom kell a tanügyből, ha a szüleim nem bontják le a gánási házukat.
Kajtár Magdolna szülei végül az utolsók között láttak hozzá a bontáshoz, a ház maradványainak elhordása után a fákat is gyökerestül el kellett távolítani. Az utolsó körtefát vontatták, amikor jött a hír: lelőtték Ceausescut. Az idős emberek, akik addig megadóan tűrték sorsukat, beleroppantak a kommunizmus váratlan bukásába (is), hiszen kiderült, fölöslegesen váltak földönfutókká.
– Édesanyám agyvérzést kapott, meg is halt nemsokára – meséli Kajtár Magdolna.
A valaha elemi iskolával is rendelkező falu helyén ma véget nem érő napraforgómező virít, a semmi közepén pedig ott a templom, amelyhez nem mertek nyúlni a hatalom emberei. A templombúcsúra évről évre összegyűlnek az elszármazottak, és gyermekeiket is magukkal hozzák. A fiatalabb nemzedéknek már keveset jelent az egykori Gánás, bár például Alina Sava, egy harmadéves egyetemista lány pontosan tudja, merre volt szüleinek a háza. „A templom körüli rész a mienk volt, a ház mögött udvar és nagy kert is tartozott hozzá” – mutat készségesen az alkalmi oltár irányába. A szervezők kétségtelenül kitettek magukért: a templom előtti „téren” teherautóval ideszállított székek és padok sorakoznak, az esemény fényét a Tasnádról meghívott kórus emeli. Mivel a mező közepén levő templomot bajosan lehet személyautóval megközelíteni, az ünneplőbe öltözött kórustagok egy traktor mögé kötött utánfutón érkeznek. Bár a szentmisékről általában a pontos kezdés él a köztudatban, ezúttal várniuk kell a híveknek. Nemcsak a kórus érkezik késve, az egyháziakat is csak araszolva engedik közelebb a göröngyös mezei utak.
A néhány száz egykori gánásin kívül eljöttek a szomszédos falvak lakói is. Tempfli József nagyváradi megyés püspök, aki a templom előtt felállított alkalmi oltárnál mutatta be több paptársával együtt az ünnepi szentmisét, a Szűzanyához és a szülőföldhöz való maradéktalan ragaszkodásról beszélt. Hangja érezhetően el-elcsuklik, amikor ahhoz a közösséghez szól, amelynek ő maga is papja volt 23 évvel ezelőtt. Gánás egyházilag Ady Endre szülőfalujához, Érmindszenthez tartozott, onnan ingázott plébánosként a néhány száz lelket számláló közösséghez. A mostani püspök nemcsak a gánásiak ragaszkodásáról, hanem Matos Ferenc templomépítő plébános munkásságáról is elismerő szavakkal szólt. Az egyházi hajlék 1958-ban épült fel, de akkoriban már nem adtak engedélyt templomépítésre. Matos Ferenc, aki magyar állampolgárként a legnehezebb erdélyi szolgálati helyeket vállalta a második világháború után, házépítésre kért engedélyt a hatóságoktól. Amikor aztán kiderült a „turpisság”, bizottságot küldtek a helyszínre.
– Kicsit be voltam gyulladva – ismeri el a 80 éves prelátus –, de a gánásiak megnyugtattak, azt mondták, bízzam csak rájuk, ők megoldják. Amikor aztán kijöttek a pártbizottságtól meg a néptanácstól, az első háznál azzal fogadták őket, hogy épp most ölték meg a disznót, térjenek be egy pohárka pálinkára. A következő háznál szintén megvendégelték a társaságot, a harmadiknál már nem is emlékeztek, miért is jöttek Gánásra.
Matos Ferenc hat évig szolgálta a gánásiakat, és hol lovon, hol motorkerékpárral vagy biciklivel tette meg az érmindszenti plébániától Gánásig vezető utat. Mint mondja, elégedett volt állomáshelyével; igaz, a hatóságok sem engedték, hogy a püspök máshova helyezze, mondván, minél eldugottabb helyen szolgál, annál jobb.
A templom felépítéséig Morvai István házánál tartották a szentmiséket. A férfi nem szívesen beszél azokról az időkről, amikor bontani kényszerültek. Nyelve csak néhány pohár konyak után ered meg, amelyet a mise utáni szeretetvendégségben fogyasztunk el.
– Régen is szerveztünk ám búcsút, akkor a templom mellé sátrat is felállítottunk, ott mulatott a fiatalság – emlékezik vissza az idős ember. – Bár eleinte Matos plébános úr nem nagyon engedte, hogy mulatozással kössük össze a templombúcsút, később aztán megenyhült.
De ha a nyolcvanas évekről kérdezem, elkomorul. „Ne haragudjon, erről nem tudok beszélni, elkap a sírás” – szabadkozik szégyellősen.
Az elszármazottak úgy tudják, Gánást Heves megyei svábok alapították a múlt század elején. A faluból mára egyetlen tanya maradt csupán, a magát bárónak tartó Tyukodi Béláé (róla emlékeztünk meg riportunkban a Magazin július 10-i számában). Az 54 éves férfi annak ellenére sem hagyta el a falut, hogy folyamatosan érkeztek a felszólító levelek a párttól, és állandóan a nyakán voltak a hatóságiak.
– Az ákosiakat könnyebb volt leszerelni, nagyobb baj volt, amikor a megyeközpont Szatmárnémetiből küldtek ellenőrző brigádot – emlékszik vissza Tyukodi, aki a Securitatét is megjárta konokságáért. Tyukodi „bárót”, aki mellől lassan-lassan eltűnt a település, a búcsúra érkező egykori falustársai őrültnek tartják. Kétségtelen, nem minden ok nélkül.
Pedig ő az egyetlen, aki nem adta fel.