Tiszta ország

Görgey Gábor – a pályafutását idő előtt befejező Medgyessy-kabinet átmeneti kultuszminisztereként kompromittálódott, igen tehetséges író – a minap utcára vitte a politikát. Pontosabban az Andrássy útra vitte, a Terror Háza elé; ám kénytelen vagyok azt a nyelvi formulát alkalmazni, amit kormányzó elvbarátai használnak, mikor éppen nem ők élnek a gyülekezési szabadság alkotmányos jogával. Görgey mostanában ráér. A minisztériumba nem szükséges bejárnia – csupán azért kell szorítania: kitartson a balliberális kormányzás még legalább március idusáig. Akkor végre átvehetné a hőn áhított Kossuth-díjat, amelyre igényét még gyakorló tárcavezetőként a római magyar évad megnyitóján bejelentette.
Szó se róla: a népszerű próza- és drámaíró valóban megérdemelné életművének e hivatalos megkoronázását. (Nemrégiben fedeztem fel magamnak például költői minőségében is: remek kismesteri teljesítmény.) Így tehát nem kell igazán aggódnia: a remélhetőleg tárgyilagos és nagyvonalú második Orbán-kormány annak rendje és módja szerint oda fogja adni neki. Legfeljebb amiatt lesz majd zavarban, hogyan értékelje utcai néptribunszereplését? Fogas kérdés ugyanis: alkalmazható-e vajon erre az esetre az antalli kategória, miszerint a kétes értékű pártújság által celebrált politikai performance Görgey „írói munkásságának a része”?
Amúgy Görgey kétségtelen erkölcsi evidenciákat hangoztatott az aggregátori hangosítással, bár kissé zavaros stílusban. „Szabadságunk fényében mondjuk és harsogjuk, hogy számunkra a demokráciánál semmi nem lehet fontosabb, kivéve azt a határozott és kérlelhetetlen lépést, mely a szabadságunk és demokráciánk biztonságát fenyegető kísértetjárást a történelem süllyesztőjébe visszakergeti” – dörögte a pulpitusról. Kicsinyes stiliszták persze kötözködhetnek, hogy a legfontosabb demokráciánál miként lehet fontosabb bármi, akármilyen fényárban; s hogy lehet egy kísértetjárást akárhová visszakergetni. Érdekesebb kérdés „a szervezkedők arcátlan blaszfémiája”. Szerintem Bácsfi kisaszszonynak nagyon is van arca; sőt állandóan a média tükrében tetszeleg. Görgey ajándékmondata pedig – amely Bácsfi Diána puszta létezését istengyalázáshoz hasonlította – feltehetőleg emlékezetes intellektuális orgazmushoz segítette Szálasi kései rajongóját. Ez számomra azt mutatja, hogy már a régi kipróbált, hivatásos antifasiszták ébersége és valóságérzékelése sem a régi – ráadásul egy írónak eleve el kellene utasítani minden ideológiai üresjáratot, gondolkodásbeli sematizmust. A szónoklatot csupán megkoronázta az a retorikai fordulat, hogy (mivel Görgey nem most fedezte fel magában a vallásos lényt, hanem – mint nem rejtette véka alá – vállalta akkor is emberként és íróként, amikor ezért üldöztetés vagy mellőzés járt) felszólította a katolikus klérust: foglaljon állást a Bácsfi-kérdésben, s adjon eligazodást a tanácstalan vagy tévelygő hívőknek.
Mint általában tanácstalan és tévelygő hívő, ezúton határozottan óvnám a klérust: nehogy beleavatkozzék a csiricsáré aktuálpolitikába, ha mégoly korszakos író ösztökéli is erre, zsidó identitású honfitársaink jogos érzékenységére hivatkozva. A katolikus egyház ebből nem jöhetne ki jól, hiszen idővel már a puszta tényt olvasnák a fejére: hogy világi politizálást folytatott. Elégedjen meg azzal, amit a pápa mondott e tárgyban a jeruzsálemi siratófalhoz zarándokolva: a zsidók a katolikusok idősebb testvérei. Létezik ennél szabatosabb filoszemita kiállás?
Görgey közszereplése azonban eszembe juttatta egy közel harmadfél éves politikai pamfletjét. Az illető szöveget a Gerbeaud-ban mondta el 2002. április 14-én Göncz Árpáddal és Medgyessy Péterrel kampányilag kávézgatva. S nem tekintette később sem tévedésnek, amikor például Medgyessyről kiderült D–209-es múltja – sőt, a Tiszta ország című tárcagyűjteményének záródarabjává avatta, Milyen országot szeretnék? címmel. Megírta a maga kormányprogramját; s ha Gyurcsányon állítólag nem is kérhetők számon a Medgyessy-féle ígéretek, Görgey azonos önmagával. Vizsgáljuk hát meg: vajon jól érzi-e magát írónk a Medgyessy–Gyurcsány tandem által átmázolt országban?
„Olyan országot szeretnék, ahol a negyvenöt évi osztályharcot és osztályháborút nem követi polgárháború.” Polgárháború kétségkívül nincs – a polgár-hidegháború felől nem vagyok ilyen biztos.
„Olyan országot szeretnék, ahol a polgár a nyugalom és a jogbiztonság letéteményese, és nem harcos pártkatona.” A nyugalom és jogbiztonság nem igazán jött össze. Nem tudom, egy miniszter pártkatonának számít-e.
„Olyan országot szeretnék, ahol a gyűlöletbeszédet egyetemes megvetés sújtja.” S lehetőleg minden irányban, feledve a kettős mércét.
„Olyan országot szeretnék, ahol a nemzeti jelző mindenkinek kijár, aki magyarnak vallja magát, és nem csak annak, akit a hatalom a nemzethez tartozónak kinevez.” Medgyessy nemzeti közép volt, Gyurcsány nemzeti büszke bal. De ha Görgey családja a Felvidéken marad, írónk nem szólalhatna fel anyanyelvén a pozsonyi parlamentben. Kérdés: miféle hatalom lehet kinevező?
„Olyan országot szeretnék, ahol az adóhivatal nem kormányzati megrendelésre száll ki vizsgálatot tartani.” Erről néhány bátor kollégám tudna néhány zaftos adalékkal szolgálni…
„Olyan országot szeretnék, ahol a közszolgálati televízió és a rádió a közt, és nem a kormányt szolgálja.” Kérdés: mit értünk közszolgálaton? Vitray Tamást mint Medgyessy interjúállványát? Vagy a Gyurcsánynak udvarló Friderikuszt? Vagy a baloldali elfogultsága miatt sorozatosan törvénysértő, kereskedelmi tévék arcait népszerűsítő Nap-keltét? S miként értékelendő a helyenként valóban kormánykritikus Magyar Rádió?
„Olyan országot szeretnék, ahol a filmeket jól finanszírozott filmstúdiók készítik, és nem a Miniszterelnöki Hivatal.” Ha most azt mondom, hogy a Sorstalanság című filmet (átvéve a Hídember-modellt) lényegében nagyrészt az állam finanszírozta, akkor megveszekedett antiszemita vagyok?
„Olyan országot szeretnék, ahol a közéleti tisztesség megbecsült erény, és nem a megmosolyogni való hülyeség jele.” Most mosolyodjak el: legalább mi, jóravaló hülyék tartsunk össze?
„Olyan országot szeretnék, melynek a miniszterelnöke az országot nem tekinti focicsapatnak, és ahol a Hajrá, Magyarország! kizárólag labdarúgó-világbajnokságokon hangzik el.” Ez a focihasonlat is elavult. Az új csapatkapitány úgy használta a sportminiszterséget ugródeszkaként, hogy meg sem érintette a fair play romantikája. S még az olimpiáról is hazajött pártot ütni, hogy a Hajrá, Magyarország!-ot felváltsa azzal: Hajrá, én!
„Olyan országot szeretnék, ahol az egész pályás letámadás a társadalom és a politika mezejéről visszatér oda, ahová való. Például a felcsútdobozi labdarúgópályára.” Lex Szász, Polt-ügy, Kondor-ügy, Járai-ügy, médiatisztogatás, közigazgatási hivatalvezetők megtizedelése. Amúgy pedig egy író legyen pontos. Az egész pályás letámadás a kosárlabdasport műszava. Van Alcsútdoboz, van Felcsút – de Felcsútdoboz nincs.
„Olyan országot szeretnék, ahol a parlamentnek megbecsült tagja az ellenzék is. Ezt a megbecsülést kívánom tiszta szívből április 21-e után a Fidesznek!” Görgey tiszta szíve elégtelennek bizonyult. A parlamentben épp a minap sütötték el azt a feledhető szóviccet, hogy nem a gazdasági helyzet válságos, hanem az ellenzék magatartása álságos. Leginkább persze azáltal, hogy létezik. Mit is fűzhetnék hozzá mindehhez? Talán azt: olyan országot szeretnék, ahol az írók józan eszét nem veszi el a gyűlölködés, a pártosság, a kettős mérce. Ez az ország bízvást egy tiszta ország lehetne…