Tolu

Toluwalogo volt a teljes keresztneve, de arra nem mertem volna letenni a nagyesküt, hogy meg is keresztelték. Na, mindegy. Tolu ugyanakkora volt, mint én, de centire; szemüveges is meg bajuszos is. Különben fekete volt, igazán fekete, mint egy vödör vak korom.
Rögtön azt mondta nekem a kolesz folyosóján:
Big man!
És elismerően meglapogatta a vállamat.
Csak azért mondod, hogy „big”, hogy ne kelljen azt mondanod „great”. Vagyis nagydarabot mondasz nagyszerű helyett.
Man, you’re a great big man!
Mind a harminckét egészséges, hatalmas, hófehér fogát megmutatta, úgy hahotázott.
Na, gyere be!
Ő volt az első, aki behívott a szobájába, ott Iowa Cityben, a nagyralátó nemzetközi írók közül, a Mayflower legfelső, nyolcadik emeletén. Az utóbbi ténynek akkor még nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget.
Kilonsele!, mondtam neki nyájasan. Vagyis hogy: mi van?
Honnan tudod, hogy joruba vagyok?
Elolvastam én mindent rólad, amit csak lehetett. Három egyetemre jártál: egy nigériaira, egy angolra és egy kanadaira. A nigériait megnéztem: ott és a környező országok határvidékén vagy húszmillióan beszélik a nyelvet, legalább annyi nyelvjárásban, de megértik egymást. Soyinkát, Achebét és Akigbót szereted. A joruba irodalom a tizenkilencedik század második felében kezdődött, az Iwe Irohin megjelenésével, vagyis újság volt a címe az első újságnak.
Mondtam, mintha vizsgán lennék. Ott is voltam. Tolu egyetemen okított.
Takamkula Afrikát nem szereted?
Ő dél-afrikai volt, és Egyiptomban él.
Na és? „We are the scatterlings of Africa / Both you and I / O mama yeah / We are on the road to Phelamanga / Beneath the copper sky…” Elkezdtem neki énekelni Johnny Clegg Savuka egy számát. Aztán egy zulu nótát Ladysmith Black Mambazótól. Az utóbbi már kevésbé tetszett neki, mert nagyobb része zulu nyelven és nem angolul íródott.
Csavaros fehér ember vagy te.
Johnny Clegg Savuka is fehér volt.
A későbbi zenekarát már Sulukának hívták. De ő a zulukból jött, még ha Angliában született is.
De hát volt Zimbabwében, Zambiában…
Na és? Hagyjuk a francba, meghívlak vacsorázni, gban gban. Ha kétszer mondjuk ugyanazt, akkor fokozunk: nagyon nagy vagy.
Mucsa City egyik legjobb helyére hívott szerinte, ami a belvárosi Linn Street egyik alagsorában volt. Míg mentünk a Jacht Club felé, megbámultak a szürke egyenpólót, szürke sweatshirtöt viselő csajok. Mindre az volt írva: „IOWA”. Biztos, hogy el ne tévedjenek. De megnézni már azért néztek meg, mert cigiztem az utcán. 1988-ban Amerikában már érett az újkonzervek hatalma, ami persze egészségmániával is párosult. De az is lehet, hogy Iowa Cityben mindig is a prüdéria volt az úr.
Tudod, ha Abe Lincoln nem lett volna, én még mindig a rabszolgapiacon álldogálnék, mondta váratlanul Tolu.
Az emberek nem válogatósak, ha a rabszolgájuk bőrszínéről van szó, mondtam.
Tolu felnyerített.
Ha biztonságos szexet akarsz, költözz Iowába! Az egyik sarkon vettem egy ilyen jelvényt. Tolu ezen is derült. Sok nevetés volt benne. Megérkeztünk a helyre, ami elég közepesnek tűnt.
Ki foglalta az asztalt, uraim?, kérdezte a beengedő.
Abraham Lincoln, mondta Tolu. Beültünk. Saját sörük volt, az előételek 5,95 dollárba kerültek, a főételek 6,95-be. Az előétel tulajdonképpen a köret furfangos elnevezése volt. Ami a legfontosabb: jó élőzene szólt, egy Washington megyei bluegrassbanda nyomta.
Miért nem iszol?, kérdeztem Tolut a sört szürcsölgetve.
Tudod, a joruba mitológiában van egy figura, aki a Fehér Vászon, a hegyek és a teremtés… Izé, afféle istenkirály. Úgy hívják, Obatala. Na, ez aztán, mikor berúg a pálmabortól, nyomorékokat, sántákat, púposokat teremt. Érted?
Áh, nem, mondtam vigyorogva.
Ebben az országban még a legnagyobb fekete kritikust is Armand White-nak hívják.
Lazíts, mondtam. Mesélj inkább.
Mit meséljek?
Akármit.
Én a joruba dalokból jöttem.
Én meg a magyar népmesékből.
Az jó. De tudod, nálunk mindent megénekelnek.
És mindent ismételnek is, mondtam, mert már láttam Tolut fellépés közben: az egész közönséget megénekeltette. Jorubául ám! Egyetlen dobbal, akár egy sámán. Senki sem tudta kivonni a hatása alól magát.
Nálunk a költészet közösségi dolog, mondta Tolu, és az étlapra állatfigurákat rajzolt. És anyám énekelve mesélt nekem. Odahaza dobzenekarokkal lépek fel. A költészet folyam, amelynek ritmusa van. A jorubában minden szótag egyformán hangsúlyos. Jorubául nem is lehet azt mondani, hogy költeményeket fogok mondani. Ez nálunk úgy hangzik: költeményeket fogok énekelni. A költészet még mindig szent dolog mifelénk, a Legfenső Lénnyel való társalgás.
Tisztára olyan, mintha interjút készítenék veled, mondtam. Kértem még egy sört, Tolunak egy Cola Lightot.
Készítettek velem eleget, amikor elnyertem a Brit Nemzetközösség Fődíját a verseimmel. Egy szép napon ellepték a házat a forgatócsoportok.
Én tisztára beteg lettem tőlük, mondtam.
Így igaz. A siker betegség, amit meg kell kapni a továbblépéshez, de ki is kell tudni heverni. Nincs kedved biliárdozni?
Remeg a kezem, mondtam.
Azt látom, te sosem eszel levest.
Mondj valamit a joruba nyelvről.
Nagyon hajlékony, nagyvonalú a szavakat tekintve. Például a számítógép úgy hangzik, hogy „a gép, ami oly gyors, mint héja”. A rádió: „az, ami úgy beszél, hogy nem vár választ”.
Hát ez baromi jó.
Mielőtt beszélni kezdesz, meg kell fontolnod, mit akarsz mondani. Apámtól tanultam meg a közlés erejét, szülőhelyemen, Ikere-Ekitiben. Ő farmer, tudod. A pillanat, amikor kiejted a nagybetűs Szót, olyan, mintha eltörnél egy tojást. Többé nem tudod összerakni… Én meg sajnos elkövettem egy hibát.
Mit?
Hogy egy nigériai napilapban jelentetem meg a verseimet és a cikkeimet. Minden héten egyet. Most is. Ez népszerű, de veszélyes is. Mert nálunk katonai diktatúra van. És ezek kezdenek megtanulni a sorok közt olvasni.
Én a sörök közt olvasok. (Ezt angolul a lines-lies [sorok-hazugságok] szójátékkal fejeztük ki.)
Tréfás. Éjszaka rám törik az ajtót, a leveleimet felbontják, a diákjaim közül némelyik bemikrofonozva jön órára. Erre én az állatmeséket választottam. Mondjuk, a hiéna vagy a leopárd az államfő, a gazella a nép.

Gyengéd vadász
a farka a földet söpri
míg szétloccsantja a koponyát.
Szép halál
amely foltos ruhát vesz
ha az áldozatához készül.
Játékos gyilkos
akinek gyengéd ölelése
széthasítja az antilop szívét.
Amikor már olyan öreg
hogy harapni se tud,
ellenségeit homlokával
ökleli félre az útból.
Jöhet eső, de a foltjai
megmaradnak.

A zenekar rázendített a „We are young country, we like old times…” kezdetű soviniszta amerikai műdalra.
Fizessünk, mondta Tolu.
Kiültünk az Iowa folyó partjára, egy keskeny gyaloghíd, egy bürü mellé, amely alatt szelíd vadkacsák aludtak.
Semmi sem hal meg: / minden amit rég halottnak hittem / újra föltámad… Hát ez volt Tatamkulu Afrika Visszaemlékezés című verse. Nekem fontos valamiért, fejeztem be.
Emlék az, amit el kell felejteni, mondta Tolu. De én se tudok mindent feledni. Például itt van ez a vers:

Akannit reggel kapták el
Addig ütötték míg olyan puha lett mint az agyag
És bedobták egy ott várakozó dzsip gyomrába.
Mi közöm hozzá
Míg el nem veszik számtól
A zamatos jamgyökeret?

Egyszer éjszaka jöttek
Felrugdalták a ház lakóit álmukból
És kivonszolták Danladit,
Aztán hosszú időre elvitték.
Mi közöm hozzá
Míg el nem veszik számtól
A zamatos jamgyökeret?

Chinwe az asszony dolgozni ment egy nap
Csak épp már nem volt munkája többé:
Se kérdés, se figyelmeztetés, se próbadidő –
csak egy szép kirúgás – folt se maradjon
a kartotékban.
Mi közöm hozzá
Míg el nem veszik számtól
A zamatos jamgyökeret?

És egy este
Amint leültem hogy megegyem a jamgyökeremet
Egy kopogás az ajtón s megfagyott bennem a vér
A dzsip ott várt rémült gyepemen
És várt, várt a szokott csöndben.
Testvér, ez nem a sorok között van, ezért meg is ölhetnek, mondtam.
Nem lehetek a haverja a tábornoknak is meg a népnek is. Különben kösz, hogy testvérnek hívtál, mert én is, mint King tiszteletes, testvére és nem sógora akarok lenni a fehér embernek. Van egy cigid?
Megkínáltam, már alig tartott a Symphoniából.
Tudod, amíg miénk volt a föld, mi meg a földé, addig nem volt nagy baj. Persze szárazság akkor is volt. De azt ettük, ami az afrikai gyomornak kell, és nem azt termesztettük, ami az európai gyomrokat kipárnázza.
Ott ültünk a sötétben, két parázs.
A földünk ki nem nyitott magtár, folytatta Tolu. Egy térképen nem szereplő dzsungelben, valami távoli csűr. Messzi ékkő a durva, boldogtalan porban.
Ez most vers volt, kérdeztem.
Néha én se tudom, mondta. Ez viszont egy erdei dal. És már énekelte is: Konkoloji kogbakoji / Jikogbakoji konkolo…
Ezt a dalt ismételgettük hazáig.
Másnap reggel, miközben a mosó- és szárítógépek felé haladtam vállamon a törülközőmbe kötött motyómmal, Tolu váratlanul kilépett ajtaján, és a kezembe nyomott egy papírlapot.
Betettem a két gépbe a mosnivalómat: az egyikbe a fehéret, a másikba a színeset. A gépek dörmögtek-hörmögtek, én meg olvasni kezdtem az angol szöveget:

Ha majd visszamegyek Nairobiba
Ugyanilyen lesz az arcom,
Nem annyira más
Mint amit most látsz.

A szemüvegem már bifokális lesz
A kerete lekerekül az idővel,
De még mindig ott ül alázatos
Orrnyergemen. Rajta leskelek ki

Mint egy bölcs ki egy szakadt kor
Rongyait férceli össze.
A bajuszom is ott virágzik majd
A felső ajkamon,
És a sörényem, a ma jól nyírt
Győzedelmesen áll majd,
Feketén-fehéren mint a mákos tészta,
Ahogy te mondanád
De gyönyörűségesen tisztán tartva
(…)
Nem jössz a számítógépes tanfolyamra? Tolu túlharsogta a mosógépeket. Háromnapos, és ingyen van.
Jó nekem az írógép is, mondtam. Marha voltam. Tényleg béreltem egy rozzantat, de nekem épp megfelelt.
Valóban maradsz, kérdeztem vissza.
Ki tudja, mondta sejtelmesen mosolyogva. Az egész személyzet ittragadtakból áll.
Megtorpant.
Te is olyan leszel, mint a svéd srác, most nem tudom a nevét, aki egész nap veri az írógépet, mint rendes ember a nőjét, mondta. Olyan is voltál. Nem akarsz természeti író lenni? Nagyon megfizetik, viccen kívül, most olvastam.
Nem, mondtam röviden.
Én, aki Tracy Chapman, a fekete pacsirta első dalát szobámban meghallván – és persze magnóra véve – azt hittem, hogy egy férfi énekel. Én, aki Bobby McFerrin (megint egy afroamerikai) csak a szájával előadott számáról (Don’t Worry Be Happy) azt gondoltam, egy itteni, egyetemi zenekar! Na, mindegy.
Láttam, hogy Tolu menne már, de azért visszaszólt:
Miért bámulod úgy a fekete csajokat?
Mert még nem dugtam meg egyet sem, mondtam.
A mosógépek kikapcsoltak egymás után, átpakoltam a cuccot a szárítógépekbe.