Török csapdában Európa

Ha Törökországot bevesszük az unióba, semmissé válik az a győzelem, amelyet a keresztény erők 1683-ban Bécsnél arattak az ottomán hódítók felett. E jókora vihart kavart kijelentés nem mástól, mint az Európai Bizottság holland tagjától, Frits Bolkensteintől származik, aki az öreg kontinens további iszlamizálódásától és nem utolsósorban magának az Európai Uniónak a felbomlásától tartva reagált így a közelmúltban Günter Verheugen bővítési biztos azon mondatára, miszerint immár semmi akadálya annak, hogy Törökországgal megkezdődjenek a csatlakozási tárgyalások. A holland politikus kifakadása jól érzékelteti azt az európai közhangulatot, amely Ankara integrációjának közeledését kíséri. Az átlagemberek többségének ugyanis e hírre kissé összeszorul a gyomra, ami magyarázható a törökök finoman szólva is kétes értékű európai múltjával, és a kulturális, vallási különbségeket érezhetően kidomborító mai német vagy osztrák tapasztalatokkal egyaránt. Verheugen dolgok elébe siető nyilatkozata ugyanakkor az ígérgetések miatti lelkiismeret-furdalástól kínzott, a hazai pártpolitika és az unió érdekei, valamint a nem éppen támogató közhangulat között őrlődő határozatlan eurokrata apparatcsikok magatartását jellemzi híven. Mindebből logikusan következik, hogy az Európai Unió egyrészről a lehetőségekre és a politikai haszonra alapozó tanulmányában ajánlja a tárgyalások megkezdését, másrészt a felkészültségről szóló jelentésben árnyalja ezt a képet.
A törökök elé állított nem túlságosan magas mércéről árulkodik, hogy az utolsó akadály akkor hárult el a csatlakozási procedúra megkezdésének a maga részéről zöld utat adó országjelentés elől, amikor Ankara nagylelkűen lemondott a házasságtörés törvényi szankcionálásáról. Azt a mondatot is legfeljebb sűrű fejcsóválások közepette lehet értékelni, hogy a kínzások immár nem szisztematikusak Törökországban, s a kormány komolyan küzd e gyakorlat ellen. S akkor még nem beszéltünk a sajtószabadság aggasztó helyzetéről, a nem muzulmán közösségek előtti akadályokról, a nőkkel szembeni erőszakról, a sztrájkjog korlátozásairól és a társadalomban tovább élő korrupcióról. Mindezek fényében ugyanis erősen viszonylagos az a megállapítás, miszerint Ankara valóban lényegi fejlődést ért el a demokratizálódás terén. Ha mindehhez hozzávesszük a javuló trend mellett is lesújtó gazdasági helyzetet, vagy azt, hogy a kurdok lakta területeken lényegében csendes háború folyik, akkor aligha érthetjük meg az unió velünk szemben tanúsított szigorát.
A török tagság ellen szóló érveket még hosszan lehetne sorolni, mint azt a Die Welt például szokatlan nyíltsággal meg is tette. A lap először is felveti az ellenzők legfőbb érvét, miszerint az ország sem földrajzi, sem pedig kulturális értelemben nem része Európának. Mint fogalmaz, Törökországot a klasszikus ókor, a zsidó–keresztény etika, a reneszánsz, a felvilágosodás éppen úgy elkerülte, mint minket a háremek kultúrája. S amennyiben az EU egy Európán kívüli országot felvesz, akkor fel kell vennie Izraelt, a Maghreb országait, Ukrajnát, Fehéroroszországot és Oroszországot is. Akkor pedig Európa mint földrajzi, mint közös történelem és kultúrterület is megszűnne. Erre a „politikailag nem korrekt” érvelésre jön azonnal a válasz, hogy Ankara kirekesztése csak a kultúrák közötti törésvonalakat erősítené, s különben sincs lefektetve a koppenhágai kritériumokban, hogy az unió egy keresztény klub. A következő ellenérv az emberi jogok már említett siralmas helyzete, amire a másik oldal legfeljebb csak a javuló tendenciát hozhatja fel. A németek, osztrákok saját tapasztalataik alapján vetik fel, hogy milyen nehézségeket okoz a várhatóan meginduló népvándorlás. Az unión belül ugyanis a szabadságok elve uralkodik, mindenki oda költözik, ahova akar, s átmeneti korlátozás után szakértők szerint akár hárommillió ember is elindulhatna északnyugatra. Napjainkban közel 15 millió muzulmán él az unióban, csak Németországban 2,5 millió török, integrációjuk pedig néhány kivételtől eltekintve kudarcot vallott. Törökország felvétele emellett az EU határait Irakig, Iránig és Szíriáig tolná, s mivel az EU-n belül idővel teljesen megszűnnek a belső határok, nehéz lenne megakadályozni a tömeges bevándorlást ezen országokból. A másik tábor ugyanakkor arra figyelmeztet, hogy az elöregedő kontinensnek amúgy is szüksége van új munkaerőre. Ezzel párhuzamosan merül fel, hogy a most 70 milliós Törökország a jelenlegi növekedési trendet figyelembe véve 2015-re már az EU legnépesebb, ugyanakkor legszegényebb (az egy főre jutó GDP az EU-átlag negyede alatt van, s még a tíz új tag hasonló mutatójának is csak a felét éri el) országa lenne, s ez a tény önmagában szétfeszítené az uniót, első lépésben szétverve a strukturális és kohéziós alapok szerkezetét, majd a döntéshozatali rendszert. Már a bővítés költségei is szinte megfizethetetlenek, az eredmény pedig könnyen a közösség eszméjének megsemmisülése lehet, amely az uniót egy szabadkereskedelmi övezet szintjére redukálhatja, megakadályozva a politikai elmélyítést. Erősen megfontolandó kérdés az is, hogy az utóbbi időben bizonyos visszaesés tapasztalható az EU népszerűségében. Nem közömbös tehát, hogy a tárgyalások megkezdése erősíti-e vagy tovább gyengíti az unió elfogadottságát a közvélemény szemében, főként olyan időszakban, amikor például az alkotmányos szerződés elfogadása a tét.
A csatlakozást pártolók érvei szerint az EU hitele forog kockán, emellett elsősorban – akárcsak az integráció négy évtizeddel ezelőtti felcsillantásakor – biztonságpolitikai érveket sorakoztatnak fel. Úgy vélik, Törökország – földrajzi elhelyezkedése, kultúrája, vallása miatt – egyfajta hidat jelent a muzulmán világhoz, s segíthet megakadályozni a civilizációk összecsapását, amelytől oly sokan félnek a 2001. szeptemberi amerikai terrorakciók nyomán. Törökország a maga hatalmas, a NATO-n belüli létszámát tekintve második legnagyobb haderejével és a Közel-Kelet tőszomszédságában elfoglalt, stratégiai helyével segítheti azon EU-szándék megvalósulását, hogy a szervezet valóban komoly szereplővé váljon a regionális és a világpolitikában. Mindehhez még hozzáteszik, hogy az integráció csak felerősítené a török reformokat, ami szintén a biztonság zónájának kiterjesztését vonná maga után. Mindezek fontosságát az ellentábor is elismeri, ám úgy véli, Ankara Európa szomszédja, NATO-szövetségesként folytatja a reformokat a teljes jogú tagság nélkül is.
E vita résztvevői közben azért ismét csak az időben bíznak, s az optimisták is minimum tízéves csatlakozási folyamatról beszélnek, miközben látva e vergődést, Ankara máris magabiztos. Erdogan kormányfő jó érzékkel jelenti ki, hogy „az EU alapja a multikulturalizmus; ez nem egy keresztény klub”. Mindezt megfejeli azzal, hogy politikai feltételek tekintetében Ankarának már semmilyen adóssága nincsen, elvégezte a házi feladatot, megkezdődhetnek a csatlakozási tárgyalások. Arról sem feledkezik meg, hogy eloszlassa a bővítést pártolók által maguk megnyugtatására és a problémák megoldására receptként kínált két-, sőt háromsebességes unió gondolatát, mondván, ebből nem kér. Európa pedig tényleg elmondhatja, hogy törököt fogott, amely nem ereszti.