Míg Nagy-Britannia és a német kormánypártok támogatják Ankara csatlakozási törekvéseit, addig Franciaország, Hollandia, Ausztria és a német konzervatív ellenzék sokkal óvatosabb a kérdésben. Magyarországon egyelőre viszont nem téma ez a kérdés: bizonyos értesülések szerint a kitűnő német kapcsolatokkal rendelkező Kovács László kompromisszumot kötött Stoiber bajor miniszterelnökkel arról, hogy az Európai Néppárt nem fogja firtatni Kovács kommunista múltját a főbiztosi EP-meghallgatásokon, ennek fejében a magyar kormány nem foglal nyíltan állást Törökország tagságáról. Ankara területi nagysága, demográfiai súlya és kulturális mássága miatt azonban nekünk érdemes megvizsgálni, milyen tényezők szólnak valójában a tagság mellett és ellene – ha már a magyar diplomácia erről a kérdésről nem kíván nyíltan vitázni.
Geopolitikai tényezők
Az EU júniusban elfogadott alkotmányos szerződése körüli viták egyik legfontosabb eleme az volt, hogy olyan uniót kell létrehozni az alkotmánnyal, amely képes globálisan fellépni, és olyan külpolitikai erővel rendelkezik, amely arányos gazdasági erejével. Egy ilyen megerősített uniót valószínűleg Washingtonban is komolyabb tényezőként vennének figyelembe. Geopolitikai szempontból nem kétséges, hogy Törökország hozzájárulhatna egy erősebb Európa kialakulásához. Földrajzi fekvése révén határos a Közel-Kelet olajmezőivel és a Kaukázus hegyeivel, emellett igen jelentős hatással bír a volt szovjet Közép-Ázsia turkomán utódállamaiban. A Boszporusz és a Dardanellák ellenőrzésével, valamint ciprusi jelenlétével uralja az igen fontos földközi-tengeri hajózási útvonalakat. A még Washingtonnal szövetségi viszonyban álló ország EU-tagsága esetén az unió közös kül- és védelmi politikai elveinek felvállalásával fokozatosan eltávolodhatna az Egyesült Államoktól és közeledhetne Európához. A török hadsereg, felszereltsége és modern irányítási struktúrája miatt, sok uniós tagállamhoz képest jóval ütőképesebb. Ezek alapján nem kétséges, hogy geopolitikai és védelempolitikai értelemben Törökország tagsága erősebbé tenné az uniót, és hozzájárulhatna egy igazi globális fellépés kereteinek kialakításához.
Ankara csatlakozási tárgyalásainak megkezdését igen sokáig összekapcsolták Ciprus békés és alkotmányos egyesítésének kérdésével. A nemzetközi közösség évtizedeken keresztül a ciprusi törököket tartotta a válság továbbélésének felelőseiként számon, vezetőjük, Rauf Denktas a világ legtöbb országában persona non grataként volt nyilvántartva. A török hadsereg biztonsági garanciája és az anyaállam gazdasági segélyei által életben tartott entitást csak Ankara ismerte el, így a nemzetközi izoláció alatt igen rossz volt a gazdasági helyzet és folyamatos az elvándorlás. (Egyes szociológusok szerint több ciprusi török él az Egyesült Királyságban, mint magán a szigeten.) Az elvándorlók helyét anatóliai telepesek vették át.
Ezt a nemzetközi elszigeteltséget próbálta csökkenteni az Erdogan-féle ankarai kormányzat, amely az EU hallgatólagos segítségével előbb semlegesítette Denktast, majd a reformpárti miniszterelnökkel, Talattal együttműködve bebizonyította a nemzetközi közösségnek, hogy a törökök érdekeltek Aphrodité szigetének békés egyesítésében. Az Annan-tervről szóló népszavazáson a ciprusi törökök túlnyomó része támogatta a tervet, míg a görögök elutasították azt. Ezzel a szimbolikus tettel a ciprusi törökök kitörtek az elszigeteltségből. Az Európai Unió csomagtervet dolgozott ki Észak-Ciprus fejlesztésére, a bizottság valószínűleg hamarosan irodát nyit majd a régióban, hogy elősegítse a mintegy negyedmilliárd eurónyi segély elköltését. Emellett kereskedelempolitikai kedvezmények megadásával is próbálják elérni, hogy a helyi termékek eljussanak az EU piacaira. A gazdaságilag egyik legfontosabb kérdésben, a közvetlen repülőjáratok indításában – ami a turizmus fellendítéséhez létfontosságú – nem sikerült az áttörés a ciprusi görög kormány ellenkezése miatt.
Ciprus kérdésében az elmúlt fél évben a török külpolitika stratégiai sikert ért el. Ma már a legtöbb nemzetközi szervezetben a ciprusi görögöket tartják felelősnek a válságért. Erre a következtetésre jutott Kofi Annan ENSZ-főtitkár a Biztonsági Tanács elé terjesztett jelentésében is. A ciprusi törökök elszigeteltsége is jelentősen csökkent. Ezek a fejlemények pozitív szerepet játszhatnak Ankara EU-törekvéseiben.
Civilizációs-kulturális tényezők
Joseph Ratzinger vatikáni bíboros sok európai polgár félelmeit fogalmazta meg, amikor egy Le Monde-interjúban kijelentette:
„Törökország történelmi léte során mindig Európa ellenében fogalmazta meg magát. Európa olyan keresztény egység, amelyben Törökországnak nincs helye. (…) Törökország esetleg integrálódhatna mohamedán arab szomszédaival.”
Az Európai Néppárt több tagja, főleg a német, osztrák és holland tagpártok kulturális-vallási alapon kérdőjelezik meg Törökország tagságát. De ismerve azt a tényt, hogy ugyanezeknek a pártoknak nem sikerült elérniük, hogy az európai alkotmányos szerződésben elismerjék az unió keresztény gyökereit, joggal merül fel a kérdés: vajon el lehet-e utasítani Ankarát azért, mert nem keresztény országról van szó? Egyébként is az unió területén kb. 12-13 millió mohamedán él; sokak szerint ma már a mozlimok alkotják Európa egyik legaktívabb egyházát. Nagy-Britanniában például, ahol a lakosság több mint 80 százaléka anglikánnak vallja magát, ma már vasárnaponként több mohamedán megy istentiszteletre, mint anglikán (a brit lakosság mintegy 2-3 százaléka vallja magát mozlimnak).
Az unió soros elnökségét adó Hollandia jobbközép kormánya mögött álló egyik kutatóintézet szerint sem lehetnek kulturális-vallási akadályai a török tagságnak. Az intézet terjedelmes elemzésének következtetése:
„Törökországban az állam és az egyház szétválasztása semmivel sem kevésbé szigorú, mint Franciaországban. (…) Ezt az elvet tiszteletben tartja az iszlámista alapokról induló, Erdogan vezette Jólét és Fejlődés Párt is, amely az emberi jogok tiszteletben tartásával kívánja fenntartani a vallásszabadságot.”
Az Erdogan-kormány sikere ellenére is sokan vannak a török politikai palettán – főleg a hadseregben –, akik szívesen látnák a jelenlegi kabinet bukását. Egy esetleges uniós elutasítás decemberben meggyorsítaná ezt a folyamatot. A mérsékelt „iszlámdemokrata” adminisztráció bukása esetén sohasem látott mértékben esnének egymásnak a kemalista nacionalisták és a radikális iszlámisták; ez végső soron a török állam meggyengüléséhez vezetne. Ebben az esetben azonban a transzatlanti közösség érdekei sérülnének, hiszen Törökország mint a terror elleni harc egy kulcsországa bizonytalan jövő előtt állna.
Törökországnak 2015-re valószínűleg több lakosa lesz, mint Németországnak. EU-tagsága esetén ez azt jelentené, hogy az unió legnagyobb országa mohamedán lenne, és a legtöbb szavazattal bírna a tanácsban. A török tömegek szegénysége és mezőgazdaságának fejletlensége valószínűleg tönkretenné az unió két – talán – legfontosabb bázisát: a közös mezőgazdasági politikát és regionális politikát. Ez végső soron az EU költségvetésének a végét jelentené. Magyarországnak mint az unió új tagjának, amely saját felzárkóztatását a következő 8–10 évben részben EU-alapokból próbálja folytatni, egyértelműen nem érdeke a török monstrum megjelenése az unióban a jelenlegi keretek között. Arról azonban nem szabad megfeledkezni, hogy a következő évtizedben jelentősen változhat az unió költségvetése és kormányzási modellje. A várhatóan kialakuló „többsebességes” Európa választ adhat a török tagság miatt felmerülő problémákra is.
A bizottság októberben várhatóan javasolni fogja a tárgyalások megkezdését Ankarával. A most felvettek a tárgyalások megkezdésétől kezdve hét év után lettek tagok, ez Törökország tekintetében 15 év is lehet. A csatlakozási tárgyalások során olyan követelményeket támaszt majd az unió, amelyek túl súlyosak lehetnek a török elitnek és gazdaságnak. Törökország, amelynek alkotmánya a szekuláris kormány abszolút szuverenitásán alapszik, az EU hatalommegosztáson alapuló filozófiájával kerül szembe. Az egységes piac által támasztott követelmények olyan drágák lehetnek a török gazdasági elitnek, hogy könnyen előfordulhat: a saját monopóliumaikat védő török érdekcsoportok lépnek fel a tagság ellen. A kurdkérdés megoldása nélkül nehezen elképzelhető Ankara tagsága, ezt nem lehet elérni igazi autonómia nélkül. Ismerve bizonyos török körök kurdellenességét, az is lehet, hogy Ankara nem a gazdasági nehézségek, hanem a kurdkérdés miatt nem tud belépni az unióba.
Tagság csak tizenöt év múlva
Törökország 1963 óta tagjelöltje az uniónak. A decemberi döntésnek, akár negatív, akár pozitív, világosnak kell lennie. Az unió nem engedheti meg, hogy egy esetleges feltételes döntéssel tovább élezze a kapcsolatait a számára kulcsfontosságú Törökországgal. Pozitív döntés esetén fel kell vázolni egy hosszú távú menetrendet, és világossá kell tenni Ankara irányában, hogy a tárgyalások megkezdése nem jelent automatikus tagságot és a tagsági feltételeket be kell tartani. Emellett el kell kezdeni a tervezést, hogy miképpen lehet kezelni az Ankara tagságával járó intézményi és költségvetési kihívásokat. Negatív döntés esetén ki kell építeni az EU–török kapcsolatok intézményi alapjait.
Az unió előtt álló döntés mélységét igen jól jellemzik Heather Grabbe brit EU-szakértő szavai:
„A tagság ígérete az unió leghatékonyabb politikai eszköze. A nemrégiben csatlakozott országok a tagság reményében megszilárdították politikai rendszereiket, nyitottá tették gazdaságaikat és modernizálták közigazgatásukat, ez igen gyakran nagyon sok áldozatot igényelt. Ezek az országok 15 év alatt a kaotikus posztkommunizmusból teljes jogú EU-tagokká váltak. Ezt a folyamatot meg lehet ismételni Törökországgal is. (…)”
Ha viszont az unió nem képes világos menetrendet felállítani Ankara számára, akkor a tagság lehetősége mint politikai eszköz örökre elvész. Ennek negatív hatásai felbecsülhetetlenek nemcsak Törökország, hanem más államok irányában is, amelyek EU-tagok szeretnének lenni.
Másképpen mondva: Törökország Európa kapui előtt áll. A kapuk megnyitása vagy zárva tartása döntés kérdése, ám ezt a döntést halogatni tovább nem lehet.
origo.hu
Újabb fordulat jön az időjárásban a hét elején
