Vesztésre ítélt brit politikusok

Immár a konzervatívok is megtartották évi seregszemléjüket a Liberális Demokrata Párt és a Munkáspárt kongresszusa után. Az általános brit belpolitikai helyzetet Lord Rees-Mogg, a The Times egykori főszerkesztője így foglalta össze: „Egy választást nem veszíthet el minden párt, de a brit pártok mindent elkövetnek ennek érdekében.” Vagyis, ma kevéske sikerrel büszkélkedhetnek a politikusok Nagy-Britanniában. Az általános hangulat a közöny és a kiábrándultság.
Tony Blair persze idén is megkapta a miniszterelnöknek kijáró vastapsot a küldöttektől, de úgyszólván a szónoki emelvényről egyenesen a kórházba kellett mennie, idén már másodszor, hogy rendszertelen szívverését szabályozzák. Azzal az ígérettel vált meg híveitől, hogy a következő választásra is ő vezeti a Munkáspártot, és ha újból győz, végigszolgálja hivatali idejét, de aztán leköszön pártja éléről. Ez az ígéret egyesek fülében inkább fenyegetés. Érdekesség, hogy Gordon Brown pénzügyminiszter például Blair kijelentése idején éppen a G7 gazdasági csoport pénzügyminiszteri ülésén vett részt, biztos távolban a konferenciától. Brown régóta pályázik a vezetői tisztségre, sőt bennfentesek még azt is tudni vélik, hogy erről szabályos megállapodás jött létre közte és Blair között. Ha azonban Tony Blair a tavaszra várt választást megnyeri, akkor – a beszédében tett kijelentés értelmében – még négy-öt évig miniszterelnök marad.
Angliától távol talán úgy tetszik, hogy Blair és kormánya népszerűségét az iraki beavatkozás tépázta meg. A közvélemény-kutatások szerint azonban a beavatkozást helyeslők tábora nem csökkent az elmúlt fél évben, és még ebben a pillanatban is többségben vannak, akik szerint a brit haderőnek Irakban kell maradnia, amíg az ottani helyzet megkívánja. Szaddám Huszein távozását senki sem sajnálja, akár voltak tömegpusztító fegyverei, akár nem.
A brit szavazókat közelebbről érinti az, ami a közoktatás, az egészségügy, a közlekedés, az energiapolitika, a közbiztonság területein történik. A szakszervezetek is mozgolódnak, elegük van a másodhegedűs szerepéből Blair „Új Munkáspártjában”. Az első és második választási győzelem mámorában könnyebb volt lehurrogni a szocialista eszméken felnőtt régi pártembereket. Ami pedig a legfontosabb, a brit középosztály, amelyet annak idején megnyugtatott az „Új Munkáspárt” piacgazdálkodási politikája, kezdi zokon venni, hogy újabb adókkal sújtják, gyerekeivel szemben korlátozásokat akarnak alkalmazni az egyetemeken, az egészségügyi szolgálatba öntött milliárdok az adminisztrátorok számát szaporítják. A középosztály nélkül Blair sosem győzött volna, és ha elveszíti szavazatát, ezután sem győzhet. A miniszterelnök szerencséje, hogy mindez nem gyógyír a konzervatív ellenzék sebeire. A toryk boldogságához két lényeges alapelem szükséges: karizmatikus vezető és hihető, új politikai platform. A tavasszal az urnákhoz járuló szavazók ebben a pillanatban egyiket sem látják.