Tamara de Lempicka, a francia–lengyel festőnő az orosz forradalom elől menekült férjével Szentpétervárról Párizsba, majd az első, 1925-ös art deco kiállítás évében tűnt föl, s hamarosan a társasági élet központja, ünnepelt portréfestő lett. Az art deco időszakában a végzet asszonyaként emlegették, s talán nem volt senki, akinek műveiben a Neue Sachlichkeit szellemisége töményebb erotikával keveredett volna, mint az övéiben. Az ötvenes–hatvanas években, a nonfiguratív művészet időszakában elfeledték, művészetének reneszánsza a hatvanas évek végén kezdődött el. Szeptember 15-én a bécsi Kunstforumban nyílt nagyszabású tárlat a ma újra világhírűnek számító művész munkáiból.
A megnyitón részt vett unokája, a Houstonban élő Victoria de Lempicka, a Tamara Art Heritage elnöke is, aki azt tervezi, hogy filmet készít nagyanyja életéről, s aki a megnyitót követő napokban Budapestre is ellátogatott. Nagyanyja is többször megfordult a magyar fővárosban a harmincas években
– A bécsi megnyitó fantasztikusan sikerült – kezdte a beszélgetést, amelyre a budapesti villámlátogatás alatt került sor. – Jelen volt a megnyitón az osztrák államfő, a meghívott kétezer ember be sem fért a kiállítóterembe. Az már a véletlenek csodálatos egybejátszása, hogy az eseményre éppen szeptember 15-én került sor, egy nappal édesanyám, a Tamara képein gyakran megjelenő Kizette születésnapja előtt. A bécsi kiállítás létrejötte is emlékezetes. Minden onnan indult, hogy Ingried Brugger, a Kunstforum Bank Austria igazgatónője Münchenben meglátott néhány Lempicka-képet, s beléjük szeretett. A kiállítást végül Norman Rosenthallal, a londoni Royal Academy of Art igazgatójával együtt rendezték meg, az anyagot előbb Londonban mutatták be. A bécsi kiállításon hatvan fő mű látható, részben múzeumok, részben magángyűjtők kölcsönözték a képeket. Néhány festmény, rajz maradt csak a család tulajdonában, ugyanis Tamara elsősorban portrékat festett, s ezek értelemszerűen a megrendelőkhöz kerültek.
– Több családi vonatkozású kép, például a lányáról festett egyik portré vagy első férje, Tadeusz Lempicki háromnegyed alakos portréja is a párizsi Musée National d’Art Moderne-ből érkezett Bécsbe. Az utóbbi kép a Férfiportré címet viseli.
– A kép befejezetlen, 1928-as válásuk előtt kezdte festeni. Párizsba érkezésük után gyorsan megromlott a házasságuk, mégis ő maradt Tamara életében a legnagyobb szerelem, bár még nagyon sok férfi következett utána. Például Gabrielle D’ Annunzio, aki Tamarát 1925-ben meghívta a Garda tó partján lévő kastélyába, hogy portrét fessen róla. Sem a kép nem készült el, sem a szerelem nem teljesült be, élete végéig szerette azonban a költőt, hordta a tőle kapott topázgyűrűt, amely most az én birtokomban van.
– Nagyanyja sokat utazott, 1963 után azonban hosszabb időt töltött önöknél Houstonban. Kizette 1942-ben a texasi geológushoz, Harold Foxhallhoz ment férjhez. Mit jelentett az ön számára a nagyanyja?
– Mintha a második édesanyám lett volna. Ő volt az, aki a texasi „vadonból” elhozott a mesés Európába, Párizsba, Velencébe, aki előkelő és érdekes emberek sorával ismertetett meg. Emlékszem, milyen mély benyomást tett rám például Sándor görög herceg. A legtermészetesebb módon viselkedett, noha az európai uralkodói házak zárt világához tartozott. Nagymamám az elegancia mintaképe volt mindenki számára, amikor megjelent Texasban gyönyörű párizsi ruháiban, kalapban, kesztyűben, ékszerekkel…
– Hogyan élte meg a húszas–harmincas évek ünnepelt festője, hogy a negyvenes évektől csönd vette körül?
– Fontos, hogy Alain Blondel párizsi galériás már 1972-ben megrendezte az első kiállítást az art deco korszakában született Lempicka-festményekből. Tamara nem is tudott arról, hogy művei iránt újra érdeklődés mutatkozik Európában, mert akkoriban többnyire Amerikában élt. Amikor a galériás a párizsi századelő művészi világát kutatta, egy magazin cikkébben olvasott Párizs új csillagáról, Tamara de Lempickáról. Az írás fél évszázaddal korábban, a húszas években született, de a galériás találomra mégis fölütötte a telefonkönyvet, hátha még mindig megtalálható Párizsban a művész. Így jutottak el hozzá. Akkoriban már nonfiguratív képeket festett, azt hitte, a húszas években született dolgai már senkit nem érdekelnek. Megtörtént az, ami minden art dealer álma: odaadta a vendégeknek a kulcsot, hogy menjenek föl a padlásra és nézzenek szét… Fantasztikus képek sorát találták meg, például az 1932-es Ádám és Évát, az egyik fő művet, amelynek férfi modelljét a műteremmel szomszédos rendőrőrsről hívta föl nagyanyám, amikor a meztelen Éva már készen volt. Azután úgy festette a párt, hogy az ecsetje időnként beleütközött a szék hátára vetett ruhacsomóból kilógó pisztoly markolatának. Az ilyen fő művek győzik meg igazán a nézőt arról, amit Norman Rosenthal valahogy úgy fogalmazott meg, hogy Lempicka példája azt bizonyítja, hogy újra kell értékelni a modern művészet kánonját. Mindaz, amit a művészettörténet-írás a XX. század jó részében állított, túlságosan is teoretikus megközelítésen alapul, és így nagyon sok művész munkássága méltatlanul maradt ki az értékek közül. Helyükre kell tenni az eddig mellőzött, a különböző iskolákba nehezen beilleszthető életműveket.
– Sok női művész jelent meg a XX. században, a legtöbben azonban néhány év múlva eltűntek. Mit tudott Tamara, amit a többiek nem tudtak?
– Nemcsak azt tudta világosan, hogy milyen művészetet szeretne létrehozni, hanem – és ez a nőmozgalom szempontjából is érdekes – érvényesíteni is kiválóan tudta érdekeit. A művészetben ez volt a vezérelve: „Sohasem másolni, ez a célom. Egy új stílust kell teremteni, fénylő, világos színekkel, és felfedezni modelljeimben az eleganciát!” Tudatosan építette az életművet, ez az ő korában szociológiailag is teljesen új dolog volt. S persze a szerencséje se hagyta el. Az első nagy portrémegrendelést például Boucard-tól kapta 1929-ben. Meg kellett festenie a férj, a feleség és a kislányuk portréját, s mivel a megrendelő házában egész Párizs megfordult, hamarosan divattá tették a portrémegrendelést. Nagyanyám ezt ki tudta használni. Nagyon hatásosan fotóztatta magát például, saját fényképésze volt, de azt is mindig ügyesen kiszivárogtatta, ha partit rendezett. Utána a sajtó megírta, milyen ismert emberek fordultak meg nála. Nagyon érdekes happeningjei voltak. Előfordult, hogy meztelen modellek szolgáltak föl.
– Laura Claridge Tamara de Lempickáról szóló kötetében olvashatjuk, hogy mind első férje, Tadeusz Lempicki, mind második férje, Raoul Kuffner báró időszakában voltak szeretői, amit nem is tikolt. Úgy látszik, a szerelemben is a szabadság híve volt.
– A szerelem vagy a szórakozást, vagy a karriert szolgálta. Igazán fontos a festészet volt számára. Hogy milyen volt az életben, és miként alakította környezetét, arról a bécsi kiállítás látogatói is képet kaphatnak: vetítenek egy dokumentumfilmet, amelyet a harmincas években forgattak a műtermében. Sokszor eszembe jut, milyen lett volna a folytatás, ha nem jön a háború, és Tamara Párizsban maradhatott volna.
– Gondolom, Magyarországon is többször megfordult volna, hiszen a harmincas években a második férjével többször is járt Budapesten. Tamara visszaemlékezése szerint izgalmasabb volt itt az élet (s benne az éjszakai élet), mint Bécsben, sőt Párizsban. Gyakran megfordultak Hatvany báró budai palotájában, tavasszal eljöttek a lóversenyekre, de a pesti elit sosem fogadta be őket igazán, mert a férj családjának gazdagsága túlságosan új keletű volt, a feleségtől pedig a párizsi hírnevet irigyelték.
– Báró Raoul Kuffner magyar zsidó volt – Tamara apja, Boris Gurwik-Gorski pedig lengyel zsidó –, családja a XIX. században a ma Szlovákiához tartozó Magyardiószegen alapított cukorgyárat. Ma is áll ott a családi kastély és a mauzóleum. A budapesti utakról néha nekem is beszéltek, főleg Tamara, de a bárót is ismertem személyesen, a hatvanas évek elején halt meg. Nagyon rokonszenves, intellektuális ember volt, igazi gourmet, ugyanakkor határozott, célratötrő. Nagyon komoly műgyűjteménye volt Diószegen, a művek egy részét sikerült Amerikába menekíteni, mielőtt 1939-ben maguk is áttelepültek Beverly Hillsbe. Később a gyűjtemény jó részétől meg kellett válniuk. Mikor Tamara először meglátogatta Kuffnert Diószegen, olyan hatással volt rá a környezete, hogy párizsi berendezését art decóra változtatta. Kuffner halála nagyon megviselte nagymamát.
– Talán az a tíz év volt a legnehezebb az életében, amely második férje halála után 1972-ig, művészete újrafelfedezéséig eltelt. Lehet, hogy az adott neki erőt, hogy bárhol is volt a világon, rendszeresen visszatért lánya családjához, hosszú heteket töltött unokáival?
– Több nehéz időszak volt az életében. Az első akkor, amikor ott kellett hagynia Varsót, Szentpétervárt. A lengyel identitás megmaradt benne, édesanyám még beszélt lengyelül, de engem már nem tanítottak meg. Érdekes, hogy most az egyik legnagyobb gyűjtője egy lengyel származású hölgy. Később Európa és Észak-Amerika között ingázott. A dédunokája, Cristina d’ Oporto, vagyis az én lányom Buenos Airesben született. Fest, ruhát tervez, úgy tűnik, véget nem érő az a kapcsolat, amely családunk és a művészet világa között kialakult, s ennek Tamara nagyon örülne. Huszonöt éve halt meg, de az emléke élőbb talán, mint volt tíz–húsz évvel ezelőtt.
origo.hu
Megszólalt halálfélelméről és súlyos műtétjéről a TV2 sztárja
