Anyám házasságának terve szerencsére füstbe ment, csak a pukko emlékeztetett rá… És évek múltán arra is, hogy a lengyel után belevágjak a finn nyelv tanulásába. A Papp István-féle nyelvkönyv első tizenhárom leckéjének bemagolására futotta elhatározásomból. Aztán feladtam. Amikor tíz évvel később, 1972-ben Fábián László meghívott a készülő Finn költők antológiájának fordítói közé, a nyelv e szerény megízlelésének is hasznát vettem; a nyersfordítások sorvezetői fölött némi bűnbánattal böngészgettem Kallio, Oksanen, Suonio, Erkko és Aleksis Kivi eredeti strófáit. Kiderült, hogy ezt követően sem kerülhetem el a gyermekként választott sorsot, mert a Domokos Péter által Medveének címmel összeállított Keleti finnugor népek irodalmának kistükre egyik fordítója lettem. Többek között Nyikolaj Bajtyerjakov Es-Terek című 360 soros poémáját és a Sztálin által 1937-ben agyonlövetett legnagyobb udmurt költőnek, Kuzebaj Gerdnek az anyanyelvről szóló versét ültettem át magyarra.
Ismét fellobbantotta bennem az érdeklődést a finnugor népek irodalmának hazai népszerűsítésében való szerény részvételem: a magyarul megjelent könyvek többségét – a finn Väinö Linnától a manysi (vogul) Juvan Sesztalovig – igyekeztem elolvasni.
Pár hete Jeremej Ajpinnak az 1933–34-es hanti (osztják) felkelésről szóló megrendítő regényét, a Szűzanya a véres havon-t olvastam. A vadászat és halászat, valamint a rénszarvastenyésztés eredményességét biztosító szabad mozgásuk korlátozása és gyermekeiknek egyik napról a másikra internátusba kényszerítése ellen eredménytelenül tiltakozó hantik végső kétségbeesésükben fordították vadászfegyvereiket a portyázva intézkedő kíméletlen hivatalnokok, majd a vörös különítményesek ellen. Utóbbiak megtorlásának jelképes eszköze volt a vörösfenyő bunkócska (a „drága”), amellyel az egyes szálláshelyek túlélőit – kisdedeket, gyermekeket, öregeket, asszonyokat – agyonverték. Serdülőkorom megrendítő olvasmánya, Howard Fast Az utolsó határ című regénye jutott eszembe: a szülőföldjükhöz ragaszkodó indiánok elűzésének és bölénycsorda módjára történt lemészárlásának krónikája. Jeremej Ajpin könyvének hangulata ötvöződött az idei nyárutón megjelent mártír költő, Kuzebaj Gerd Lépcsőfokok című kötetének szellemével. A verseskönyv a finnugor írók VIII. kongresszusa alkalmából jelent meg magyarul, amelyet szeptember 21. és 23. között Hanti-Manszijszkban rendeztek meg. (A kongresszus egyik fő szervezője a Finnugor Írók Nemzetközi Szövetsége, amelynek jó másfél évtizeddel ezelőtti létrejöttében Domokos Péter játszotta a meghatározó szerepet.) Ha nem lettem volna e kongresszus népes magyar küldöttségének tagja, alighanem örök titok marad számomra Hanti-Manszijszk városa Nyugat-Szibériában – háromórányi repülésre Moszkvától.
Hanti–Manszijszk Autonóm Terület közel hatszor akkora, mint Magyarország, de így is kis hányada Szibériának, amelynek nagyobb része nemcsak lakatlan, de voltaképpen részleteiben feltérképezetlen is. Igaz, néhány évvel ezelőtt még Hanti-Manszijszkot is csak hajóval és repülővel lehetett elérni, gépkocsival nem. Az Irtisz hatalmas kanyarjával bezárt, szívnagyobbodásszerű földdarabon épült fel a város. Pontosabban: épül napjainkban is. Elég volt ugyanis néhány év ahhoz, hogy a gigantikus olajjövedelem egy része az autonóm területen maradjon, s az évszázadok óta több hullámban érkezett száműzöttek egyhangú, rozoga faházai helyén építészetében változatos, léptékeiben emberi, a természeti környezet épségére még ügyelő takaros város keletkezzék. A korszerű úthálózatot járva nem árt emlékezni, hogy a település első, még fapallókból összeillesztett útja akkor készült, amikor II. Miklós idelátogatott, míg első betonútját Jelcin 1993-as vizitációjára építették.
A városlakók a térségben négy évtizede feltárt olaj és földgáz kitermelését napjainkban áldásként élik meg, nem úgy az őslakók, a hantik és a manysik, akik együttesen alig 30 ezer fős közösséget alkotnak a betelepültek másfél milliós tömegében, amely 130 etnikumból tevődik össze. A terjeszkedő olaj- és földgázkitermelő vállalatok szállásterületeik elhagyására kényszerítették a finnugor őslakókat – nemegyszer brutális eszközökkel. Az elmúlt másfél évtizedben számos civil szervezet alakult a terület ökológiai épségének, kultúrájának oltalmazására és az őslakók jogainak védelmére, amelynek eredményességét a mostanában hozott törvények is biztosítani igyekeznek. Az autonóm terület parlamentjének 30 képviselőjéből öt a hanti és a manysi. Az utóbbiak között található Jeremej Ajpin is, aki őslakos társaival keményen kiáll az általuk képviselt népek érdekében. (A hantik és a manysik tiltakoznak az ellen, hogy őket nemzetiségnek vagy kisebbségnek titulálják.)
A kongresszus életem azon kevés hivatalos közösségi találkozói közé tartozik, amely váratlanul a családi ünnep bensőségességével és megrendültségével töltötte el az embert:
… amikor Nyikolaj Abramov vepsze költő arról beszélt, hogy most jelent meg fordításában a Kalevala, de szeretné, ha a világirodalom számos alkotása napvilágot látna vepsze nyelven, amelyet ma nyolcvanhárman beszélnek. Aki pedig berzenkedik az ellen, hogy ilyen kis nyelvre bármit is lefordítsanak, annak Abramov a figyelmébe ajánlja, hogy e logika szerint kínai szemmel nézve az európai nyelvek nagy része is felesleges;
… amikor Anne-Victoire Sarrent francia tanárnő, egyébként a Sorbonne munkatársa elmesélte, hogy rendszeresen visszajár a kamcsatkai és a szahalini falvakba korjákokat és csukcsokat tanítani;
… amikor Henry Lecont nevű honfitársa arról beszélt hiteles őszinteséggel, hogy hanti, manysi és nyenyec költőket nem a közvetítő oroszból, hanem anyanyelvükből szeretne franciára fordítani, mert verseiket különleges hangulatúaknak, világirodalmi rangúaknak, megismerésre érdemeseknek tartja;
… amikor Alekszandr Vascsenko moszkvai etnográfusprofesszor a hantik és a manysik, valamint az észak-amerikai csibava indiánok kulturális és antropológiai rokonságáról beszélt;
… amikor Jurij Ajvaszeda (Vella) rénszarvastenyésztő arról vallott, hogy családi iskolahálózatot kellene létrehozni az anyanyelv, a kultúra megőrzése érdekében, mert az internátusi lét az eloroszosítást, a családi közösségből való végleges kiszakadást jelenti. E tényezők együttes hatására az őslakos gyermek felnőve alkoholistává vagy csinovnyikká válik. Vella életével példázza a helyben maradás lehetséges voltát. Kemény, meg nem alkuvó. Amellett, hogy rénszarvastenyésztéssel foglalkozik, az Obi-Ugor Népek Újjászületése Tudományos Kutatóintézetének munkatársa, a Jugria Megmentéséért Társadalmi Szervezet tagja, a Réntenyésztők Szövetségének elnöke. Környezetvédő – gondolhatnánk róla egyik kötetének címadó versét, az Olajfelhőket (Nagy Katalin fordításában) olvasva: „Vatyjogan környékén / Olaj, olaj, olaj feketéll. / Halászháló, evező, ladik. / Mind olajban fulladozik. / Ha felbontod a csukát, / Késed az olajba vág. / Teát is ha főznél, / Vizet hasztalan keresnél. / Szarvasaink lábát, jaj, / Bemocskolta az olaj. / A szomszédék futottak hozzánk, / Szörnyű híreik, hogy elmondják. / A varjak gyomrában is / Olaj zsírosodik. / Felhőink az égen / Úsznak feketében. / Sátrainknak alja, lapja / Foltosodik az olajba’. / Fáink az erdőkben / Talpig feketében. / Szarvasborjú-gyermekecske / Szemed mért sírod könnyesre? / Maszatos orrocskád, gyere, / Megtörlöm harmatcseppbe.”
Ő azonban több, mint környezetvédő: kisebbségvédő intézmény is. Mint minden itteni költő, író;
… amikor Mamadej Scott, az Új-mexikói Egyetem indián kultúrákkal foglalkozó tanszéket alapító professzora, aki maga is indián, a szóbeli kultúrák és a hagyományos kultúrák felértékelődéséről és felélesztésének módjairól beszélt, kiemelve: ha e kultúrák eltűnnének, az irodalom egyik legfontosabb forrásvidéke apadna el. Persze élő hagyományok csak élő közösségekben létezhetnek;
… amikor megérkezett körünkbe az Andrew Wiget amerikai professzor által pártfogolt nyenyec Peter Vasziljevics Kolonkin. Életében először került szálláshelyétől ilyen messzire. Ő, aki csak anyanyelvét ismeri, a szájhagyomány útján terjedt és előadott medveénekek utolsó tudója. A professzor kérésére, mit sem törődve környezetével, adta elő a köznapi dolgokat Istenhez kapcsoló s annak fiával, a medvével természetes módon társító szöveget. Wiget professzor is kiemelte, hogy olyan iskolahálózatot kell kormányprogrammá tenni, amelyben a tanár szinte beépül a családba. Erre talán még lenne is hajlandóság a kormányzó, Alekszandr V. Filipenko részéről, aki mintha szívén viselné az őslakosság és kultúrájának sorsát. Nem kis szerepe volt abban, hogy a város ad otthont Oroszország 2000-ben alapított legújabb és egyik legszebb egyetemének, amelyben kiemelt szerepet kapott a finnugor tanszék. A magyart az Egerből elszármazott egykori szegedi egyetemista, Szalontay Judit oktatja anélkül, hogy Magyarországról bármilyen jellegű támogatást kapna.
A külhoni hozzászólók szinte mindegyike kiemelte Jeremej Ajpin munkásságát, különösen a Szűzanya a véres havon című regény kivételes művészi teljesítményét. (Magyarul Nagy Katalin fordításában a Magyar Napló Kiadó jelentette meg.) Így szinte mindenki természetesnek tartotta a kongresszus záródokumentumának ama passzusát, amely Jeremej Ajpint Nobel-díjra jelöli. Ha a jelölés eredménnyel járna, annak erkölcsi, politikai hozadéka felbecsülhetetlen jelentőséggel bírna az oroszországi finnugor közösségek számára. És persze javunkra válna nekünk is, akikre e kis népek ragaszkodó büszkeséggel tekintenek, s nemcsak mint reménybeli pártfogójukra, hanem mint olyanokra is, akik 1956-ban irányt szabtak a világtörténelemnek. Ők azt hiszik, hogy ma is oly egyenes tartásúak, tiszta szelleműek és önzetlenek vagyunk, mint akkor. Hagyjuk meg őket e hitükben.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
