A magyarországi baloldal 1956 óta próbálja meghatározni viszonyát a társadalomhoz és a szabadságharchoz. Igyekezetüket rendszeresen siker koronázza, mert minden évben október táján előállnak egy új, tudományosan alátámasztott, véglegesnek hitt verzióval. Idén Gyurcsány Ferenc miniszterelnök és Hiller István, az MSZP elnöke közösen szabták ki a lendületes baloldaliak október 23-ra rendelt ünnepi öntudatát. A Népszabadságban megjelent, A fiatalok forradalma című esszéjük újabb csapás – no nem az imperializmusra, hanem a magyar nyelvre, a logikára, a tudományos gondolkodásra, 1956 emlékére.
A mű elején kapitális elírás díszeleg, ám ezt nem vethetjük a szerzők szemére. Jóllehet, a hibának hála, ez az egyetlen érthető, mindenki által elfogadható mondat az egész dolgozatban, hiszen a forradalom 58. évfordulója valóban különös jelentőségű lehet a magyar progresszió számára. Az idei, a 48. évforduló még nem az. Mert azt a tényt, hogy először van olyan baloldali miniszterelnöke és pártelnöke Magyarországnak, akik a forradalom után születtek, nem mernénk különös jelentőségűnek minősíteni. Sokkal különösebb, hogy a szerzők szerint az országnak van pártelnöke. Lehet, hogy Hiller ’56 után született, de ez a fajta társadalomszemlélet ’17 előtt (1903-ban) született, és bolsevizmusnak hívják. Ez a bolsevik szellem riogatja a cikk olvasóit az első sortól az utolsóig. A szerzők úgy gondolják, kései születésüknek köszönhetően ők tiszták és érintetlenek a forradalom elfojtásának, a szabadságharc leverésének, a megtorlásának mocskától, ezért tárgyilagosan közelíthetnek ’56-hoz, hitelesebben közvetíthetik üzenetét, mint a szubjektív élmények hatása alatt álló, s ezért elfogult idősebbek.
Utószülöttek előjogokkal
a mártírok sírjánál
Nekik ’56 már történelem, bennük már kialakult az objektív értékeléshez nélkülözhetetlen történelmi távlat, s még az a piszok ellenzék sem vádolhatja őket személyes érintettséggel. Kár, hogy az ’56-hoz való viszonyunkat nem az életkor, nem is a személyes részvétel vagy emlékek döntik el, hanem az, hogy ’56 igazságát keressük-e, vagy beérjük a 48 év alatt ráépített kommunista hazugságokkal. Gyurcsányék a kétféle hazudozás szintézisén mesterkednek ifjonti hévvel, s mozgalmár veteránok szellemi muníciójával. Szándékaikat nem titkolják: „Itt a pillanat, hogy a magyar baloldal viszszaszerezze saját hősi hagyományát, hiteles történeti emlékezetét.” Sajnos a magyarországi baloldal nem sok hősi hagyománnyal rendelkezik. Amit annak tart, nagyrészt a magyar történelem szégyenfoltja. (Őszirózsás forradalom, tanácsköztársaság, kék cédulás választások, Recsk, ’56 eltiprása stb.) Ezért kénytelenek hősi hagyományokat kreálni, s ’56 éppen megfelel a célnak. Csak szívós kommunikációs munka kérdése, hogy idővel nekik megfelelő, „hiteles” történeti emlékezetet gyúrjanak belőle. Kezdetnek megteszi a következő tétel: „Az emléknap a bátor baloldal ünnepe lehet, mert a forradalom az igazságosság eszméjének, egy új társadalmi modellnek a kísérlete volt.” Sajátos érvelés. A szerzők szerint a forradalom azért volt baloldali, mert igazságos társadalmat akart, márpedig az igazságos társadalom kizárólag baloldali lehet. Nos, ez az állítás még bizonyításra szorulna, mert a gyakorlat eddig a legkevésbé sem támasztotta alá. A szerzők lapos és korlátolt tautológiája csak azt bizonyítja, hogy a forradalmat szeretnék kisajátítani, azt semmiképpen sem, hogy a forradalom a magyarországi baloldal jogos öröksége lenne.
Gyurcsányék szerint a társadalomnak eddig téves képzetei voltak a forradalomról és a szabadságharcról. 1956 hagyományos emlékezete elsősorban a forradalom leverőivel kapcsolatos lázadásban fogant, és a lázadás talaján antikommunista forradalommá vált. A rendszerváltás utáni történeti emlékezetformálók (elsősorban a fideszesek) ’56 eszméiből kis híján sikerrel törölték ki a baloldali gondolatokat. Ám itt az ideje, hogy a forradalomban a szocializmussal szembeni ellenállás helyett a progresszió, az igazságosság eszméjének előképét lássuk, október 23-a ne a tragédia kezdetének emlékezete, hanem a lázadás büszkeségének ünnepe legyen. Mivel október 23-a és november 4-e között nem ünnepelhetünk minden egyes napon, ezért október 23-án kénytelenek vagyunk a forradalom és szabadságharc egészéről megemlékezni. A baloldali gondolatokat senki nem akarja kitörölni, ellenben a nem baloldali gondolatoknak szeretnénk némi helyet szorítani a nemzet emlékezetében. ’56 legfőbb követelései, a szabadság, a függetlenség, a demokrácia nem kizárólag baloldali gondolatok. ’56 hősei és mártírjai között sok baloldali ember van, de a barikádokon ők jól megfértek más világnézetű, politikai beállítottságú társaikkal. Leverésük, eltiprásuk, emlékük meggyalázása – az színtiszta baloldali munka, ezért nem lehet ’56-ra a gyilkosok, a hóhérok megidézése nélkül emlékezni. Nem lehet, nem szabad elfeledni azokat a senkiháziakat sem, akik negyvennyolc éven keresztül hasznot húztak és húznak a forradalom és szabadságharc eltaposásából, s a köré font hazugságokból. Természetesen történelmünk ezen fejezete Gyurcsányék szemében nem méltó az emlékezetre. Ők a rendszerváltás előtti emlékezetformálók felfogásából indulnak ki, hiszen azok nem vádolhatók a baloldali gondolatok kitörlésével – s arra próbálják ráépíteni a maguk „korszerű” történelemszemléletét.
A szerzők igyekeznek leválasztani október 23-át a további napokról, a tüntetést a felkelésről, a forradalmat a szabadságharcról, mintha október 23-a után november 4-e következne. „Mi, a baloldal vezetői hisszük: a Műegyetem felkelői – akárcsak a márciusi ifjak – a szabadság szeretetének merész képviselői, nem pedig egy bukott forradalom korai hősei voltak.” Másutt így fogalmaznak: „Október 23-a tehát a fiatalokról, a zászlóvivőkről, a haladás képviselőiről szól, így akarunk rájuk emlékezni még akkor is, ha később elbuktak, hősök lettek, áldozatokká váltak.” A szerzők igyekezete érthető. Az október 23-i tüntetést még eladhatják baloldali akcióként, a résztvevők bukás utáni áldozatvállalását is. Ami a kettő között történt, azzal nem tudnak mit kezdeni, az nem illik a képbe. Nem lehet baloldali hagyományt építeni abból, hogy mindenféle emberek fegyvert fogtak a baloldali hatalom ellen, majd a bukás után olyan deklasszált elemek nevezték forradalomnak az eseményt, mint Gyurcsány apja. Elegendő nekik hagyományt kovácsolni október 23-ra is. A tüntetés önmagában bátor és tiszteletre méltó tett volt, ám ha nem alakul át fegyveres felkeléssé, akkor ma nem beszélhetnénk forradalomról, csak egy tömegdemonstrációról, amely aligha foglalna el kitüntetett helyet történelmi emlékezetünkben. De ez keveset számít. A szerzők nem vesznek tudomást a szabadságharcról, esetleg kellemetlen és kínos epizódnak tekintik. „Ezért mi, 1956 után született baloldali vezetők, október 23-án a forradalom kitörését, a merész lázadókat, az októberi ifjakat köszöntjük, hogy azután 15 nappal később csendben és megrendülten hajthassunk fejet a temetőben a forradalom neves és névtelen tragikus hősei előtt a 301-es parcellában.” Itt valóban nem jut hely a szabadságharcosoknak, a pesti srácoknak, a baloldali bosszú nem baloldali áldozatainak, megnyomorított túlélőinek. Főleg, hogy az október 23-a után következő tizenötödik nap a jelenleg érvényes naptár szerint pontosan november 7-e! Lehet, hogy a „szociáldemokrata” Forradalmi Ifjúsági Napok sorozatában ez a dátum jobban mutat, mint november
4-e, mindenesetre jelzi, a szerzők mit ünnepelnének szívből, igazán. Azt az ünnepet teljes egészében, zokszó nélkül meghagyjuk az ’56 előtt és után született magyarországi baloldaliaknak, csak annyit kérünk illő tisztelettel, hogy ne a 301-es parcellában tartsák a progresszív és haladó szellemű politikai show-műsorukat.
A memória rövid,
a propaganda végtelen
„Nincstelen vidéki fiúként jöttem 1989-ben a fővárosba, kis túlzással azt sem tudtam, merre jár a a kettes villamos. Nem volt vagyonom, amit átmenthettem volna” – válaszolja a Népszabadság riporterének kérdésére még 2002 decemberében, aki arra hívta fel a figyelmét, hogy a jobboldalon, és néhányan az MSZP-ben nem fogadják el őt hiteles személyként, „mert szerintük annak a vagyonátmentő exkommunistának a prototípusa, aki rendszerváltás előtti kapcsolatait felhasználva szónokol egy pártnak a társadalmi igazságosságról”. A kérdés megkerülésének technikája jól kifejezi a gyurcsányi „fordulat” lényegét. Hiszen tagadhatatlan tény, hogy nem volt vagyona a rendszerváltozás előtt, de a pártoligarchia – köztük ő – nem is a saját vagyonát mentette át, hanem kapcsolati hálózat segítségével tette magáévá a közvagyont – erre utalt a kérdező. Az egykori KISZ- és Demisz-vezér hasonló alapállásból próbálkozik a baloldal történelmi múltjának korszerű értelmezésével. A rendszerváltozás időszakának sajtójából kiderül: az MSZP megújulásáról, a modern szociáldemokráciáról papoló, miniszterelnökké avanzsált Gyurcsány – Hillerrel együtt – tulajdonképpen a bomlófélben lévő MSZMP ’56-tal kapcsolatos önmentegető szólamait ismételgeti, szinte változatlan formában.
Nagy Imre mártír miniszterelnök újratemetése előtt a Minisztertanács szózatot intézett a néphez: „A gyász és tiszteletadás napjának előestéjén a kormányzat megerősíti: legfőbb törekvése a nemzeti megbékélés és a társadalmi közmegegyezés elősegítése az ország felemelkedéséért. Erre csak a megújulásra törekvő, a nemzeti adottságokba illeszkedő, következetes és visszafordíthatatlan reformpolitika lehet a garancia. A kormány elhatárolja magát a múlt hibás, nemegyszer vétkes politikai döntéseitől, az 1956 utáni megtorló intézkedésektől, kifejezi eltökéltségét az oly sok megpróbáltatást hozott korszak lezárására. Összefogásra szólítja fel a nemzetet. Összpontosítsuk erőinket és alkotó energiáinkat az új, demokratikus Magyarország megteremtésére!” – közli a Magyar Nemzet 1989. június 15-i számában. „Engedjük, hogy a múlt válasszon el bennünket, vagy belenyugodva a megváltoztathatatlanba a jövő felé fordulunk? – teszi fel a kérdést Gyurcsány Ferenc az MSZP mellett agitálva a választások előtt, a Népszabadságban. A büszke baloldaliság alapvetése már korábban nyilvánosan megfogalmazódik: „Jó volna, ha legalább a szocialisták elhinnék: a másfél évszázados baloldali örökség tengernyi lehetőséget kínál, hogy követhető mintát, eszményt, tartást adjon, és büszkén képviselhető legyen a politikai utódok által. Csak az utolsó évekre visszatekintve: az ötvenes évek 1956 forradalmában tetőző, reformkommunista függetlenségpárti politikatörekvései, 1968 gazdasági mechanizmusa által hozott szippantásnyi friss levegő, a nyolcvanas évek megújuló gazdasági-társadalmi nyitása, a rendszerváltozás politikai, közjogi gazdasági előkészítésében vállalt szerep a mi örökségünk” – fejti ki a Népszabadság 1999. május 28-i számában megjelent írásában, még mint közgazdász… „Bevalljuk vagy sem, mindnyájan örökösök vagyunk. A többségünk nem kérte, egyszerűen kapta” – jellemzi a helyzetet, ám publicisztikája rávilágít az örökséghez való igen sajátos viszonyára is, amelyet – a jelek szerint – széles körben szeretne elfogadtatni, mint pártideológus és mint miniszterelnök. A sajátos viszony lényege, hogy a jelenlegi baloldal, vagyis az MSZP kizárólagos örököse a progressziónak, és kizárólag a progresszió örököse. Ez ’56 kapcsán úgy jelenik meg, hogy a forradalmat a baloldal vívmányaként interpretálja, a forradalmárok harca a jelenlegi MSZP áldásos tevékenységében nyert beteljesülést, a rendszerváltozás folyamatán keresztül. A kádári véres megtorlást, a gyilkosságokat, a diktatúrát, a szovjet megszállást egyfajta sajnálatos úttévesztésként könyveli el, ami nem integráns, lényegi része az örökségnek. Ez a hozzáállás nem újdonság, a ’88–89-es hivatalos álláspont ugyanez volt. A kivégzett miniszterelnök rehabilitálása kapcsán a bukófélben lévő pátoligarchia a megbékélés, kiegyezés, társadalmi béke szükségességére helyezte a hangsúlyt, a „lezárás” igényével, ami természetesen a kommunizmus bűneinek a kollektív megbocsátásban való feloldódását jelentette, és azt, hogy a rendszer haszonélvezőinek pozícióit ne fenyegethesse semmi. Jól kifejezi ezt az igényt például a kollektív felháborodás Orbán Viktor beszédén, amelyet a Hősök terén mondott el a mártír miniszterelnök ravatalánál. Az oroszok kivonulását követelő, történelmi jelentőségű szavak igencsak csípték a haladó baloldal – például a KISZ-ből kivált Demisz vezetőinek, köztük az alelnök Gyurcsánynak – szemét. A szervezet egyébként hivatalosan nem képviseltette magát a temetésen, ám később nyilatkozatban tiltakozott a „szélsőségek” ellen. „A gyászbeszédről politikai vitát nyitni méltatlan lenne, mi ezt nem tesszük. Orbán Viktor szavait a fiatalok és minden magyar ember világosan meg tudja ítélni. Aki a gyászszertartáson választási beszédet mond – tegye azt akár egyéni vállalkozásként vagy mások biztatására –, az maga minősíti önmagát. Orbán Viktor az ifjúság nevében szólt, de csak egy kisebbség szavait mondta” – írják, hozzátéve azt is, hogy a Demisz vezetői ettől függetlenül a megbékélés, a békés átmenet fontos állomását látták június 16-ban. Ám a „közös út keresésének fékezője lehet minden újabb demagógia” – figyelmeztetnek Gyurcsányék, elutasítva, hogy Nyers Rezső, Pozsgay Imre, Szűrös Mátyás, Németh Miklós személyét összemossák Ribánszki Róberttel, Kádár János titkárával. Ő már nem kívánatos része volt az „örökségnek”. Az MSZMP reformkörösei pedig egyenesen vérlázítónak tartották, hogy valaki – mármint Orbán Viktor – egy kommunista sírjánál szidhatja a kommunistákat, egy szovjetbarát politikus ravatalánál uszíthat a szovjetek ellen.
Az akkori kísérlet, hogy a „haladó”, „reformer” baloldal saját legitimációjára kisajátítsa ’56-ot, megbukott. Olyannyira, hogy a posztkommunista kormányok számára, az „érintett” Horn és Medgyessy alatt kínos vesszőfutás lett az ünnep: a mélypontot Medgyessy hajnalban, a mártírok sírjaira csempészett koszorúja jelentette. Gyurcsány most ismét lendületes kísérletet tesz az „örökség” nemkívánatos részeinek elsüllyesztésére, ’56 bevörösítésére.
Mire emlékezik Gyurcsány
november 4-én?
Ifjú Demisz-alvezérként, 1989-ben, közvetlenül az újratemetés előtt úgy nyilatkozott a Helyzet című pécsi lapnak: „Nagy Imre az elbukott magyar reformkommunisták egyike, aki politikai gyilkosság áldozatává vált. (…) Úgy gondolom, ma nem szívesen adná nevét ahhoz, hogy alapvetően antikommunista – néha vadul kommunistaellenes – erők tűzzék nevét zászlajukra. Olyan piedesztálra emelik most, amiről törvényszerűen le fog bukni” – jósolta. Saját édesapját jellemezve máshol úgy nyilatkozott: dzsentroid elem, aki akkor is forradalomnak nevezte ’56-ot, amikor még senki sem. A temetés után a Népszabadság kérdésére kifejtette: szerinte az, hogy 1956-ot minek nevezzük, elsősorban az „adott kurzus legitimációs törekvésének” függvénye.
A Nagy Imre és az ’56-os mártírok temetése után nem sokkal kilépett a politikai életből – a Népszabadságnak tettét azzal indokolta, hogy megreformálhatatlan a Demisz –, és átnyergelt az üzletre. Már sikeres menedzserként úgy emlékezett minderre: nyilvánvalóvá vált a bukás, a nyílt utcán letrógerozták, és rájött, hogy a politikában „nincs szükség olyan fickókra”, mint ő. „A gazdagodás kulcsa a privatizáció volt, az hogy az állam átengedte a vagyonát. Azért mondom, hogy átengedte, nem eladta, mert a privatizáció magyar gyakorlatában sokkal jelentősebb volt az »átengedni« elem, mint az »eladni«” – magyarázza a közelmúlt történetét már dúsgazdag vállalkozóként, 1996-ban, a Népszabadságban. Mielőtt miniszterelnök lett, síkraszállt a vörös csillag rehabilitálásáért. A véres jelkép száműzése a középületekről, a lobogókról az ’56-os forradalom szimbóluma. Gyurcsány Ferenc szerint az ’56 után születettek emelt fővel állhatnak a diktatúra áldozatainak sírhantjainál. Csakhogy a Kádár-rendszer a megtorlás iszonyatából nőtt ki, s ez a rendszer működtetőinek, haszonélvezőinek közös öröksége, abszolút függetlenül a születési évüktől.
origo.hu
Waze: eltűnhet a legfontosabb funkció, ez minden autóst érinthet
