Arra kéri a sajtó munkatársait a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, hogy – idézem –: „az egzisztenciájukban, hivatásuk folytatásában veszélyeztetett volt Magyar Hírlap-os kollégáink iránti szolidaritás kifejezéséül 2004. november 8-án, hétfőn tűzzük ki a kék szalagot.”
Gondolom, Eötvös Pál MÚOSZ-vezér jegyezte az emelkedettnek szánt gondolatot, ami félek, nem ér révbe. Több okból sem. Az első talán az, hogy vagyunk itt a szakmában néhány százan, akik nem tagosodtunk be a MÚOSZ-ba, lévén az egy erősen elkötelezett, ha szabad úgy mondani, fundamentalista különítmény, a sajtófüggetlenségtől és a szolidaritástól nagyjából akkora távolságra, mint ide Madagaszkár.
Magam uszkve tíz esztendeje nem vagyok tagja a MÚOSZ-nak, annak a testületnek, amelynek elnöke most erkölcscsőszként szeretné kibiggyeszteni ránk a szolidaritás kék szalagját – talán korábban nem kellett volna Népszabadság-főszerkesztőként hamis Teller-levelet közölni, ami a magyar sajtó egyik legnagyobb disznósága volt…
Hát mi nem tűzzük ki a kék szalagot – ámbár megadjuk, és meg is adtuk a kollegalitás kijáró tisztességét.
Akkor is kellene kékszalagkodni, amikor mocskos módon kirúg a hatalom egy Esti Hírlap-főszerkesztőt (O. Kovács Attilának hívták, már nincs közöttünk), vagy bedarálja a Pesti Hírlapot, az Új Magyarországot, kipucolja a köztelevíziót, szájkosarat akar rakni rádióra, távirati irodára… Hol volt akkor a „gerinces” MÚOSZ? Hol volt akkor a kék szalagos rokonszenvtüntetés?
Amúgy mi méltóan elbúcsúztattuk az ellentáborhoz tartozó Magyar Hírlapot, kollégáink dolgoztak, ha eltértek is a gondolataink. Ahogy illik.
origo.hu
Tankcsapda: íme a harmadik tag: „Ő az igazi”
