Arénába velük?

Ady Endre egyszer nagyon belefeledkezett a templomból kiáradó „pompás magyarok” látványába, A Kalota partján című verse rá a bizonyíték. A múlt szombaton, amikor a nem népviseletbe öltözött, de mégis színforgatagot képező tíz-tizenegyezer diákra tekintettem a sportarénában, valami hasonlót éreztem a református iskolák első találkozóján. Itt volt az én népem színe-javából, virágából egy jókora csokor. De mindjárt féltő szeretet is ébredt bennem: szóval őket akarja a hatalom egy másféle arénába vetni? Mint az őskeresztényeket. Mégis, miért? Talán mert ezek a gyermekek, ifjak végre ismét keresztyén/keresztény nevelést kaphatnak? Mert az ő iskoláikban az igazgató nem bánik mostohán a hittantanárral, és mert ezekben az intézményekben sosem fog előfordulni, hogy énekórán a Kodály-módszer kirekesztésével nyegle slágereket daloltassanak velük, informatikaórán pedig pornóhonlapokon szörfölhessenek?
Ami igaz, igaz, egy keresztény/keresztyén iskolában a diák hébe-hóba hallhat azért arról, hogy az élet nagy célja nem a cseteléssel keresztezett fogyasztói önmegvalósítás. Nevezzék bár ezt ókonzervatív felfogásnak: az ember rendeltetése, hogy Teremtőjének a dicsőségére éljen. S hogyha lehet, adja tovább a számára ajándékba kapott életet (igen, ez utóbbival a család pályaszélre rugdosott intézményére és az ösztönzetlenül hagyott gyermekvállalásra céloztam).
De szembehelyezkednek-e ezek a nevelési célok a színvonalas oktatás kihívásaival? Ellenkezőleg. Erre friss példa a Pázmány Péter Katolikus Egyetem legutóbbi fejlesztési vívmánya, tudniillik, hogy információs technológiai karának (szintén a múlt hét végén átadott) új épületében szemprotézis-előállítási kísérletekbe,
NASA-kutatásokba is eséllyel lehet majd bekapcsolódni.
Lapunk hasábjain sok hír jelent meg az utóbbi hetekben arról, hogy a készülő költségvetés jókora darabot amputálna az egyházi fenntartású közoktatási intézmények különféle normatíváiból. Elképzelhető, hogy a cél részben itt is a kistelepülések magára hagyása. Ám ami kevésbé került eddig az olvasó elé, az a rendszerváltozás után újra felvirágzott egyházi intézmények szakképzett dolgozóival kapcsolatos. Felelőtlen, netán egyházundortól vezérelt kezek eloldoznák őket a közalkalmazottakkal egyenértékű jogállástól és illetményezéstől. Ha ez megvalósul, ki marad majd végvári vitéznek? Így tessék állni a versenyt a „világnézetileg semleges” oktatással, messziről tisztelt egyházak!
Katolikus, református és evangélikus lelki vezetők soha ilyen szenvedélyesen nem adtak hangot a kormány finanszírozási elképzeléseivel szembeni panaszaiknak. A hevesnek, békétlenkedőnek igazán nem mondható, racionálisnak, derűsnek ismert Szabó István Duna melléki református püspök a reformáció vasárnapi emlékünnepén nem palástolta el azt a véleményét, hogy a kormány apartheidpolitikába fogott az egyházi intézményekbe járó gyermekekkel és szüleikkel szemben.
A kormánykoalíció, a költségvetési saláta-törvénytervezettel a középpontban, olyan szövevényes jogszabály-módosítást kezdeményezett az itt taglalt ügyben, hogy valószínűleg akkor sem tudna a parlamenti vita során visszatáncolni, ha akarna. Lesz dolga – és ezúttal könnyű dolga lesz – a hasonló kísérleteket már nemegyszer leintő Alkotmánybíróságnak.