Árnyék a jegybank felett

Jó előre borítékolni lehetett, hogy a jegybanktörvény kezdeményezett módosítását megszavazza a kormánykoalíció szavazógépezete. A változás lényege, hogy az új felállású, összesen majd négy fővel bővülő monetáris tanácson keresztül ezentúl a kormányfő, azaz Gyurcsány Ferenc alakíthatja Magyarország monetáris politikáját – ez idáig az erre hivatott szerv a független Magyar Nemzeti Bank volt. A technikainak tűnő módosításokról még annyit: megváltozik a monetáris tanács tagjainak kinevezési rendje is. Így a tagok közül négy fő kinevezésére, illetve felmentésére a javaslatot az MNB elnöke teszi meg, amelyet egyetértése esetén a miniszterelnök terjeszt a köztársasági elnök elé. A többi tag kinevezésére és felmentésére a miniszterelnök az MNB elnöke véleményének kikérésével tesz javaslatot a köztársasági elnöknek. A monetáris tanács akkor is határozatképes, ha tagjainak többsége jelen van – a „korábbi” törvény szerint a monetáris tanács akkor határozatképes, ha tagjai közül legalább hét jelen van. S ide kívánkozik, hogy módosul az MNB elnökének, alelnökeinek, a monetáris tanács meghatározó tagjainak és a felügyelőbizottság tagjainak vagyonnyilatkozat-adási rendje is: a vagyonnyilatkozatok nyilvánosságra hozatalának joga átkerül a kancelláriától az Országgyűlés hivatalához.
A jogszabály átfazonírozásával tehát a kormány, ha úgy tetszik, direkt módon határozhatja majd meg az árfolyam- és a kamatpolitikát. Nem irigylem Járai Zsigmondot, a jegybank elnökét, akinek ezzel együtt devalválódik a pozíciója. Olyan lesz ő, mint egy kormánypárti összetételű megyei közgyűlés ellenzéki vezetője, akinek majd győzködnie kell a beültetett embereket a klasszikus jegybanki funkció életben tartásáról: a monetáris politika meghatározásáról, amely a világ fejlettebbik részén természetesen a jegybank, és nem a kormány feladata. Tehát az MNB direkt, a kormány által befolyásolt aktuálpolitikai tényező lesz, ami egyébként nehezen összeegyeztethető a központi banki függetlenséggel, és az új helyzet valószínűleg nem teremt megfelelő keretet a monetáris politika alakításához sem. Miként a Népszabadság fogalmaz: „Aligha lehet a Magyar Nemzeti Bankról szóló törvény most futó módosítását másként minősíteni, mint kormányzati támadást a jegybank ellen. Akkor sem, ha a mostani verzió már megfelel az uniós jegybank előírásainak, és ha nem is a kormány nyújtotta be azt személyesen.”
De mi is a tétje a látszólag elméleti és szakmai dilemmának? Konkrétabban: erős legyen-e a forint, vagy szükségszerű a nemzeti valuta gyengítése? Árt-e a magas kamatszint a nemzetgazdaságnak, vagy alacsony(abb) kamatokkal összedőlne a magyar forint, s a befektetők sem finanszíroznák kisebb hozamok mellett az államháztartást. Továbbá: van-e jelentősége monetáris tanács személyi összetételének, illetve annak: ki a jegybankelnök?
1. Tévhit, hogy az ország állampolgárait nem érintik közvetlenül a különböző pénzügyi folyamatok, a döntéshozatali mechanizmusok. A Való Világ szintjére süllyesztett játék, a magyar monetáris és jegybankpolitika hazánk minden egyes polgárának személy szerint is a bőrére megy. A kamatszint ugyanis kihat a lakás- és a fogyasztási hitelekre, a vállalatok pénzügyi kölcsöneire, ám azt sem feledjük: az irányadó kamat védi nemzeti valutánkat – amely a 2002-es kormányváltás óta legalább három pénzügyi krachot szenvedett el – a spekulációs támadásoktól.
2. „Beledöglünk ebbe az erős forintba” – így fogalmazott Magyarország hatályos miniszterelnöke nemzeti valutánk euróhoz viszonyított árfolyama kapcsán egy kereskedelmi csatorna reggeli műsorában. Gyurcsány Ferenc szerint „aki ma Magyarországon erős forintot tart fenn, az azt mondja, hogy zárjunk be vállalatokat, csökkentsük a munkahelyek számát, tegyük lehetetlenné, hogy fejlődjön a magyar gazdaság, ezért kell kamatot csökkenteni, és ezért kell ennél egy érdemben gyengébb forint”. Mint mondta, az erős forint hatására „munkahelyek tízezrei szűnnek meg”. Hozzátette, hogy harminc százalékkal kevesebb pénzt kapnak a termékeikért forintban kifejezve azok a kis- és középvállalkozók, aki 5–15 embert foglalkoztatnak, és azok, akik exportra termelnek, mint három évvel ezelőtt. Vonatkoztassunk el attól, hogy egy miniszterelnöknek lehet-e így gyaláznia saját nemzeti valutáját; nézzük a tényeket. A KSH kimutatásai alapján az exportbővülés üteme idén két számjegyű; 12 százalékos. Ha pedig a három év távlatában nézzük a fejlődést, akkor sem kedvezőtlen a kép: a 2001-es állapotokhoz képest ugyanis 35 százalékos kivitelünk növekedésének összdinamikája. S miután a magyar GDP túlnyomó része az exportból fakad, ezen adatok láttán aligha van ok a szomorkodásra, tehát a miniszterelnök forint elleni kirohanása nem más, mint alaptalan vádaskodás.
3. Tény, hogy az egyébként tegnap csökkentett, tízszázalékos magyar alapkamatszint nemcsak az Európai Unióban, hanem regionális viszonylatban is magasnak számít. Ám ez annak tudható be, hogy miközben a reálgazdaság viszonylag jól teljesít, az államháztartás hiánya – amiért egyébként a kormány a felelős – magas. (A jegybank szakértői egyébként lassuló növekedésre számítanak: az idei 4 százalékos gazdasági növekedés után, 2005-ben 3,7 százalékos, 2006-ban pedig 3,5 százalékos GDP-bővülést várnak. A folyó fizetési mérleg hiányát az idén 7,3 milliárd euróra teszik a jegybank szakértői, ami a GDP-hez mérten 9 százalék. Jövőre az MNB 7,7 milliárd euró folyó hiányt valószínűsít, ami a GDP 8,6 százaléka lesz, 2006-ban pedig 7,5 milliárd euróra, a GDP 7,9 százalékára teszik a deficitet. Az államháztartás idei uniós normák szerinti hiányát a GDP 5,6 százalékára várja a prognózis, a jövő évit 5,5 százalékra. Az előrejelzés szerint 2006-ban – ha a konvergenciaprogram alapján feltételezett fiskális pálya teljesül – 4,9 százalék lesz az uniós normák szerinti deficit a GDP-hez mérten.)
A magas költségvetési deficit a dolgok jelenlegi állása szerint annyit (is) jelent: a befektetőknek tisztességes nyereséget kell realizálniuk ahhoz, hogy a magyar állampapírokat megvásárolják. Az államháztartási hiány ugyanis azt jelzi: az ország jóval többet költ a bevételeinél. De neuralgikus terület a folyó fizetési mérleg is, amelynek a hiányszintje rekordokat döntött az idén, azaz többet költ az állam annál, mint amennyit megtermel. Arról nem beszélve, hogy az éves infláció átlaga 2004-ben megközelíti a hét százalékot. Ha tehát az MNB az egyensúlyi mutatók lassuló javulása kapcsán hirtelen kamatcsökkentésbe kezd, az többet árthat a magyar nemzetgazdaságnak, mint a kiszámítható, a folyamatokhoz igazodó kamatvágási ütem. Ráadásul a valutaspekuláció is kivédhető.
Ne felejtsük el, az MNB döntései összefüggenek a központi költségvetés állapotával s a nemzetgazdaság egészével is. A kormány pedig azért akar rátenyerelni az elméletileg független intézményre, hogy hatalmi hegemóniáját kiterjessze a kamat- és árfolyam-politikára. Ilyen körülmények között, amikor a PM egy esztendő alatt többször is kénytelen változtatni a saját maga által meghatározott hiánycélt, a jegybank elleni támadás, pontosabban az intézmény megszerzése a lehető legrosszabb taktika. Viszont kiderül belőle az alapigazság, még ha Járai úgy is megy, hogy marad. A monetáris tanács átalakítása egyértelművé teszi: ez az ország – még szokásaiban legalábbis – Kelet-Európa. Ahol minden mindennel összefügg.