Birodalmak egymás ellen

Oroszország és az Egyesült Államok néz farkasszemet a posztszovjet térség feletti befolyásért folytatott küzdelem legújabb csataterén, a kulcsországnak számító Ukrajnában. Az orosz szakértők többsége az ország elemi érdekei szempontjából természetesnek veszi e beavatkozást, csupán azt nem érti, hogy emiatt miért csupán Moszkvát vádolják. Oroszország számára a posztszovjet korszak legfontosabb választása ez a mostani, fogalmazza meg sokak véleményét Mihail Leontyev. Az ismert moszkvai televíziós kommentátor nem geopolitikai értelemben vett tétről beszél, hanem egyenesen az orosz állam fennmaradásáról, túléléséről. Mint mondja, ez csak úgy lehetséges, ha megőrzi jogalanyait. Ukrajnát pedig az összorosz térség részének tekinti, vagy legalábbis hatalmas feszítővasnak, amely ezt a teret felnyitja. E felfogásból eredően Viktor Juscsenko győzelmét valóságos katasztrófának tartaná, hiszen ennek egyenes következménye lenne a közös orosz–ukrán térség szétzilálása, amellyel Oroszország kelet-európai államból automatikusan ázsiaivá válna. Sokak szívéből szól, amikor kifejti, hogy Juscsenko éppen az e célra gründolt nyugati projekt frontembere. A Politikai Kutatások Intézetét vezető Szergej Markov politológus tovább pontosít: Zbigniew Brzezinskire utalva azt állítja, hogy az ukrán elnökjelölt a lengyel származású amerikai lobbista kreatúrája. Leontyevvel együtt a Belgrád–Tbiliszi–Kijev sémát említi, hozzátéve, hogy az ukrán főváros bevételével megnyílik az út Moszkva felé „a demokrácia exportja” előtt. A tbiliszi események apropóján érezhető szomorúsággal jegyzi meg, hogy Oroszország egyelőre képtelen feltartóztatni ezt az agresszív nyomulást.
Kevésbé érzelmi alapon közelít a kérdéshez Vitalij Tretyakov, az ismert politológus-újságíró, aki az ukrán választás első fordulóját értékelve az ellenzéki vezető politikai és pszichológiai győzelméről beszél. Szerinte Viktor Janukovics veresége Moszkva kudarca is. Alapvető hibának tartja, hogy a kijelölt utód a Jelcin–Putyin váltással ellentétben sem fellépésében, sem pedig mondanivalójában nem különbözik Leonyid Kucsmától. Leontyevhez hasonlóan leszögezi, hogy Janukovics rossz választás volt, így kockázatos egyértelműen kiállni mellette. Ráadásul ez a nyílt fellépés csak az elutasítást erősíti az ukrán társadalom egyik felében. Felhívja a figyelmet arra, Oroszországnak meg kell tanulnia, hogy immár más hatalmak is jelen vannak a posztszovjet térségben, és ennek a kihívásnak meg kell felelni.
Az elemzők kisebb hányada igazi példát lát az orosz társadalom számára az ukrajnai versengésben. Andrej Rjabov, a moszkvai Carnegie Központ politológusa a pluralizmus és a civil társadalom erősségének a fontosságát hangsúlyozza. Sajnálkozva említi, hogy Ukrajnában láthatóan termékenyebb talaja van a liberalizmusnak. Mint hozzáteszi, a Juscsenkóra voksolók nem a Nyugatra, hanem a posztszovjet, oligarchikus rend ellen szavaznak. Az ellen, hogy ők csak tárgyak a hatalom szemében. Ezzel ellentétben Oroszországban mindezt normálisnak tekintik, az emberek passzívan viszonyulnak az államhoz, tőle várva sorsuk jobbra fordulását. Ezért támogatják Putyint, s nem törődnek a demokrácia visszaszorulásával.