Hogyan legyél humoralista (58.)

(AMI ÚJ ÖNÁLLÓ ESTEMBŐL MAJD KIMARAD)
Előző cikkemben beígértem egy „örökzöld” csokorra valót főleg azokból az írásaimból, amik végül a bőség zavara miatt nem kerülhetnek majd be a Budapesti Kamaraszínházba 2005. január végén bemutatandó Több őrült naplója című, 15 évünk elszelelt alcímű új szerzői-előadói estembe. Előre jelzem, nem mindig sikeredik majd annyira „áthallásossá” válnom az elkövetkező hetekben, mint legutóbb az indirekt módon az „új nyilas mozgalom” mozgatóira való utalással, nyilván ezen a szombaton a Magazin is tele lesz az éppen aktuális amerikai elnökválasztással kapcsolatos írásokkal… Számomra viszont az elmúlt 15–16 év naplószerű feldolgozása a fő szempont. (Lapzárta előtt még én is sajnos megtudhattam, Bush papa fiacskáját újra… S ha nagyon profán lennék, a Mindenszentek közé változatlanul egyiküket sem… S talán az sem teljesen véletlen, újraválasztása, az általa is jócskán produkált halottakkal… illetve napjukkal esett szinte egészen egybe…)

1989. MÁRCIUS 15. KÖZÉRZETEM
– Az előzetes terv a félelem jegyében született, én a Koséban. Úgy terveztük feleségemmel, hogy a legnagyobb rendben és fegyelemmel, pontban 12 órakor, a kúszófolyosón keresztül kivonulunk a konyhába. Ez mégis előrelépés azokhoz képest, akik semmivel sem törődve, bátran dacolva kokárdát tűznek fel a paplan alatt. Aztán megembereltük magunkat, elhatároztuk, hogy felvonulunk az alternatívokkal, a jó bokafogó tüntetőcipőmet vettem fel; és gondoltam, a felsőtestemre feltűnés nélkül egy életnagyságú céltáblát akasztok. Csak nehogy elszakadjunk egymástól felvonulás alatt – bíztattuk egymást fiunkkal-menyünkkel-unokánkkal –, mindig lőtávolban maradjunk, mert azt tapasztaltuk már jó ideje, hogy megoldatlan a családegyesítés. Mikor már majdnem elindultunk hazulról, Václav Havel jutott még eszembe, aki – biztos, ami biztos – eddig is mindehová magával vitte fogkeféjét. Kinn már megjött a bátorságom az első szabadban: hangoztattam, azért jöttem ki, mert elrettentésül többször bemondta a rádió, hogy végig mindent filmezni fognak, és én fotógén vagyok, bár meg kell mondanom, eleinte teljesen váratlanul érintett, hogy rajtam kívül más is felvonul. Ennyi titkosrendőr azért nem lehet. Feltűnt azért egy-két-három-négyszáz teljesen cirill-ruhás ember, alighanem ez az új titkosrendőri egyenruha, és a megszokottnál jóval kevesebb felvonuló volt álcából közlekedési rendőrnek öltözve. Nagyon örültem a sok azonosan másképp-gondolkodónak, akinek lehetett, meg is köszöntem, hogy részt vesznek a tüntetésemen. Rendben-szeretetben-lelkesen vonult a tömeg a Tévé elé az Apáczai Csere utcán, nem törődve azzal a korábbi rendőri intézkedéssel, hogy ellenkező felől egyirányú. A Koholmány utca viszont – illetve Alkotmány –, egyik irányból sem. Utánunk – állítólag – a csendes, ma még félő, otthon maradt tömeg vonult fel házikabátban. Közben – még a Petőfi téren – helikopter körözött a magasban, úgy fél kilométerrel ökölrázásunktól. Egy szirénázó mentőautó suhan át hirtelen az Erzsébet hídon: biztos a kormányt viszik. Kukerrel vagyok kint, az MSZMP-t a messzelátón figyelem. Ahogy haladtunk – a korral – közérzetet cseréltünk: – te meddig féltél? Én az Aranykéz utcától a Vörösmarty térig. A helikopter után egy pár élő szárnysuhogásra leszünk figyelmesek: ezek a madarak is valahogy gyanúsak nekem. Este aztán a televízióban, főműsoridőben, a madár távlatból mutatja, hogyan kölcsönzik a Múzeum kerti hivatalos párezres kirendelteknek a Kossuth téri spontán százezres tömeget. Előrevetítve ezzel a jövő évi esetleges közös megemlékezést. De még éjjel – háromnegyed tizenkettő után kettő és egynegyed perccel –, tehát még március 15-én, beolvasták a kettesen a Televízió épülete előtt délben két órakor elhangzott tizenkét pontot. (Ennyi ideig tartott – a távolság miatt –, amíg bejutott a térről a téren lévő stúdióba.) A tévészékház után elhatároztuk, most már elmegyünk végig minden helyszínre, egészen Turinig. Mindenekelőtt este fáklyával a Várba, hogy kiszabadítsuk Csengeyt. A kordonoktól frissen feloldott Kossuth tér felé vonulunk, de már nagyon fáradt vagyok, mert az előző napi, március 14-i zártkörű Parlament előtti koszorúzáson végig én voltam a Kossuth-szobor. De elképzelem, még mennyivel fáradtabb lennék, ha nem békés a tüntetés, hiába, egyre fárasztóbb ez az „osztályharc”.
Különben az esőt jósoló, manipulált meteorológiai előrejelzések ellenére végig ragyogó napsütés honolt, másnap már dicsekedtem is: ezt a barnaságot a tüntetésen szereztem!
Ha jól bekrémezzük magunkat, október 23-áig biztos nem hámlunk le.