(ki kit utál…)

Én nem tudom, hogy a szabad demokraták legfelső köreiben mikor vert gyökeret a hatalom megszerzésének gondolata. Hogy ez a gondolat miként szökkent szárba, megteremve a vágy virágait, az már nyilvánvaló: 1989 őszétől kezdve a négyigenes népszavazás után hosszabb ideig a Szabad Demokraták Szövetségének politikai célja a főhatalom megszerzése volt. A nagy riválisnak vélt MDF-et 1994-ben sikerült is legyőzniük, ám a szocialista Gólem, amelybe tulajdonképpen ők leheltek életet, félresöpörte az úgynevezett rendszerváltó pártokat, szürkeállományukkal és eszméikkel együtt, s kezébe vette az ország jövőjének formálását, bizonyos értelemben visszakanyarodva a múlthoz.
Jómagam körülbelül 1980 óta tudok arról az „asztaltársaságról”, amelyik – Kis János elnökletével – a politikai, gazdasági és erkölcsi változás szükségességéről és mikéntjéről vitatkozott, s szervezetten elsőként kezdeményezte a szocialista hatalmi struktúra felszámolását. Az egyik (akkori) legjobb barátom, Szász István (aki ma a kormányhoz közel álló Népszava munkatársa) a később SZDSZ-ként párttá szerveződött társaság belső köréhez tartozott. Ő egyszer valami olyasmit mondott a hálózati hierarchiáról: ha Kis János összehúzza a szemöldökét, olyan csend lesz, hogy a légy zümmögését is meg lehet hallani. Az SZDSZ első elnöke abszolút tekintéllyel rendelkezett tehát, s ezt a tekintélyt nyilvánvalóan szellemi erejével vívta ki. Az, hogy végül – erkölcsi okokból – elhagyta az általa (is) létrehozott pártot, nem csupán konzekvens gondolkodásra vall, hanem mintegy bizonyítja, hogy az SZDSZ cserbenhagyta hajdani eszményeit. (Ezzel kapcsolatban szívesen megkérdezném barátomat, Sz. I.-t is, aki egykoron lenézte és utálta a KISZ-t, nem beszélve a Demiszről, mely szervezetekben jelenlegi miniszterelnökünk építgetni kezdte karrierjét. Azért nem kérdezem, mivel annak idején – súlyosan tévedve – lebecsültem a Kis János-féle asztaltársaság jelentőségét, s eme vélekedésemnek hangot is adtam. Sejtelmem sem volt, hogy ez a hálózat párttá válva miféle szerepet játszik majd Magyarország politikai és szellemi életében. Amit gittegyletnek véltem, nem az volt, de azzá sem lett, amit hirdetett és hirdet: Gyurcsányt szolgálni nem egyenlő a szabadsággal.)
Újságírói tevékenységem során az SZDSZ két elnökével kerültem személyes kapcsolatba, s cseréltem velük négyszemközt eszmét. Egyikük, amikor interjút kértem tőle, a következőképpen fakadt ki: „Én ilyen aljas, képmutató, önérdekű pártot elképzelni sem tudtam eddig.” Az SZDSZ-ről ekként nyilatkozó személyiség interjút ugyan nem adott, s fenti kijelentését valószínűleg ma sem vállalná egészen, de nyugodt szívvel állítom, hogy sütött belőle a megvetés. Azóta, ha a szabad demokraták vezetőit erkölcsi alapokra terpeszkedve látom, mindig felrémlenek bennem ezek a szavak: „aljas, képmutató, önérdekű”. Mindez rég történt, de számomra a tanulság örök.
A másik elnök félrevont egy alkalommal, és azt kérdezte tőlem: „Te az ilyen figurákat, mint a Pető Iván, el bírod viselni?” Azt feleltem, semmi kifogásom Pető figurája ellen. Akkoriban még nem volt „dagi”, s így alkalmasint akár jó külsejűnek is láthattam. „És a Bauer-féléktől nincs herótod?” „Nincs – mondtam, teljesen elképedve. – Kerülöm az ilyen jellegű érzéseket.”
Mivel mindkét beszélgetés négyszemközt esett, megtörténtüket semmivel sem bizonyíthatom. De bennem ez az elképesztő kétlelkűség mély nyomot hagyott. Hogy létezik ez? Benne lenni és utálkozni? Velük lenni és megvetni őket?
A második eset talán értelmezhető (félremagyarázható) úgy is, hogy beszélgetőpartnerem tulajdonképpen az én toleranciámra volt kíváncsi. De – szavamat adom rá – a helyzet nem volt félreérthető.
Azóta sokszor gondolok arra, milyen párt az, ahonnan az alapítók kilépnek, s amelytől vezetői undorodnak.
Hol itt az erkölcs? Én nem tudom…