Kopogós elvtársi helyreigazítás

Elég nehéz helyzetbe tud kerülni manapság a tényfeltáró újságíró, ha egy nem jogerős, felfüggesztett börtönbüntetéssel a nyakában, még ha hatszázezer – ma még erősnek tekinthető – forinttal megváltható módon is, írásra meri adni a fejét.
A Cserni János bíró által meglebegtetett tömlöc képe a jogkövető firkászt visszatartja a „bűnismétléstől”. Vagyis igyekezne műfajt váltani, azt gondolva, hogy az alkotmány által védett véleménycikkek írása mellett esetleg kipróbálja az interjú műfajt, abból nagy baj nem lehet – hiszi a balga. Hiszen hazánkban bevett gyakorlat a sajtóban, hogy megjelenés előtt az interjúalany ellenőrizheti a kérdésekre adott válaszait, vagyis elég kicsi az esélye annak, hogy utóbb beperelje az újságírót.
Úgy tűnik, nekem már a másnak rizikómentes interjú műfaja is veszélyes övezetté vált.
Október 16-án e hasábokon jelent meg két újságoldalnyi terjedelemben a Tamás Gáspár Miklós filozófussal készített interjúm A kapitalizmus bukása címmel. Szerencsés voltam az interjúalannyal, mert ragyogó stílusban ontotta okos gondolatait a diktafonomba, alig-alig lehetett kizökkenteni egy-egy rövid közbeszúrt kérdéssel, megjegyzéssel. Egyébként is, miért kötözködjön az ember, ha egyébként sok tekintetben egyetért, vagy tiszteli a beszélgetőtársat, s ha tényleg kíváncsi a véleményére. Az interjú vége felé egyik rövid megjegyzésem a hatalmon lévő szocialisták fennen hangoztatott elvei és az ennek ellentmondó kormányzati ténykedései között meghúzódó mély ellentmondásra mutatott rá.
Így hangzott: „A szakszervezet maradék vagyonát, amelyet korábban a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítványba apportáltak, most adják el.” Mire a válasz TGM-től: „Igen, tudom, ezeket mind helytelenítem. Azt gondolom, hogy egy-két veszteséges vacakon kívül most nem kéne semmit privatizálni. Egyetértek azokkal, akik a privatizáció leállítását javasolják. Bár nem olyan mértékben, ahogy ők, de ez már részletkérdés. A még meghagyott közjavaknak a köz tulajdonában kell maradniuk.”
Derült égből villámcsapásként ért hát a hét elején, hogy Havasi Zsolt ügyvéd a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány nevében, Karácsony Mihály kuratóriumi elnök megbízásából felszólította lapunk főszerkesztőjét, hogy „állításunkat”, miszerint „a szakszervezet maradék vagyonát, amelyet korábban a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítványba apportáltak, most adják el”, igazítsuk helyre. Mégpedig imigyen: „Nem felel meg a valóságnak, hogy most adják el a szakszervezet maradék vagyonát, amelyet korábban a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítványba apportáltak.”
Az ügyvéd tájékoztatott minket arról is, hogy ügyfele „kártérítés jogcímén – az újságban megjelent valótlan tényállításokkal kapcsolatosan – vagyonjogi igényt is kíván a lap kiadójával szemben érvényesíteni, mivel álláspontja szerint az alapítványt jelentős kár érte”.
Nahát. Itt tartunk. Velőtrázó, hogy az idézett egyetlen mondatba miféle olyan állításokat sikerült belegyömöszölnünk, amely miatt – ügyvédi és peres költségeket, sőt a drága időt sem kímélve – kártérítési pert kell indítania lapunk ellen a szakszervezeti vagyont potom áron kiárusító vagy kiárusítani engedő alapítványnak. Főleg akkor, ha egyébként egy tisztázó, a pontos információkat részletesen taglaló tájékoztató levéllel – sőt akár egyetlen telefonhívással is – elérhető lenne az alapítvány által kívánt helyesbítés.
Persze ilyenkor akarva-akaratlanul felmerül a gyanú, hogy az ilyen felesleges álperekkel nem az-e a cél, hogy közalapítványi közpénzt költhessenek felesleges perek vitelére. De erre most nem gondolunk. Sokkal inkább arra, hogy a szocialistáknál Karácsony elvtárs is oly módon igyekszik vörös pontot gyűjteni magának, hogy feliratkozik a Magyar Nemzetet közpénzből perelők névsorába.
Nem tudjuk, hogy Karácsony Mihály következetes-e és mindenkit beperel-e, aki cikket mert írni a maradék szakszervezeti vagyon kiárusításáról.
Október 19-én például az Index internetes újság Leisztinger cégéé lesz a volt szakszervezeti vagyon címmel számolt be a Karácsony Mihály által elnökölt alapítványi kuratórium döntéséről. Az Index megállapította: „az alapítvány rövid távon ugyan több pénzhez jut, mint most, de végérvényesen elveszíti maradék 13 szállodájának tulajdonjogát, az üzletrészeit ugyanis apportálja nyolcmilliárd forint értékben az Arago többségi tulajdonában álló Hunguest Hotels Rt.-be”.
A tizenhárom nagy értékű szállodától való végleges megszabadulást egyébként Karácsony Mihály az Index tudósítása szerint úgy értékelte, hogy „véget ért az üdültetésben a rendszerváltozás”.
Mi meg úgy értékeljük, hogy a szakszervezeti vagyonnal elkövetve „ez a mutyi lesz a végső, csak összefogni hát”. Ha per, hát legyen per.
Továbbá úgy értékeljük – ha már lúd, legyen kövér, ha már perre megyünk, legyen oka is –, hogy amennyiben rendszerváltozáson azt kell értenünk, hogy átjátsszák a szakszervezeti üdülővagyont is a „csókosoknak”, akkor készségesen elismerjük: Karácsony Mihály szabatosan fogalmazott.
Az Index az üzlet „érdekességének” nevezte, hogy Leisztinger Tamásék cégével „a megállapodást az a Karácsony Mihály hozza tető alá, aki Kiss Péter kancelláriaminiszter tanácsadójaként dolgozik a kancellárián”. Ráadásul Kiss Pétert pedig az MSZP miniszterelnök-jelölő kongresszusán az a Tüttő Kata is támogatásáról biztosította, aki Leisztinger Tamás élettársa – írja az internetes újság.
Szerintem ez egy hangyányival több, mint „érdekes”, ez figyelemre méltó összefüggés.
Mindazonáltal míg nekünk dörgedelmes felszólítás jutott Karácsony Mihály megbízásából a helyreigazítás közlésére és a kártérítési perrel való fenyegetőzés egyetlen sommás, ámde megalapozott megjegyzésünk miatt (ami egyébként koránt sincs olyan messze a valóságtól, mint Karácsony Mihály szakszervezeti vagyont apasztó szocialista pártjának politikája a szociáldemokráciától), addig az Index újságírójának egy udvarias hangú levél és csatolt fájlban az alapítvány kifejtett álláspontja dukált: „Kopogós tények a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvánnyal kapcsolatban.” A kopogós tények közlésétől az Index eltekintett.
A Népszabadság is a szakszervezeti maradék vagyon értékesítéséről írt október 20-án. Igaz, mivel a cikk témája is ez volt, nem úgy, mint az én kifogásolt megjegyzést tartalmazó interjúmnak, laptársunk alapos precizitással fogalmazta meg, miként is történik a szakszervezeti maradék vagyon eladása a Karácsony Mihály elnök által vezetett kuratórium által irányított Magyar Nemzeti Üdülési Alapítványnál.
Laptársunk szerint: „A csaknem kilencmilliárd forintra becsült, részben az egykori SZOT-hoz tartozó üdülővagyon utolsó szeletéről döntött tegnap (október 19-én) a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány. A kuratórium jelen lévő tagjai egyetértettek abban, hogy vagyonkezelőjük részvényeit értékesítsék a Leisztinger Tamás vállalkozó érdekeltségébe tartozó Arago Befektetési Holding Rt.-nek, üzletrészei jogát pedig egy szintén Arago-érdekeltségű cégbe apportálják.”
Karácsony Mihály a tranzakciót „a vagyonszerkezet átalakításának” nevezte, amivel szerinte „megtöbbszöröződik a hozam mértéke”. Vagyis az eddiginél jóval több rászoruló üdülhet majd kedvezményesen, legalábbis Karácsony Mihály ígérete szerint. Fordítsuk le azért Karácsony dodonai demagógiáját az újpesti szövőnők nyelvére, hogy ők is értsék a vagyonszerkezet átalakítását a megtöbbszöröződő hozam ígérvényének csalfa tükörképében. Az alapítvány kuratóriumában kifőzött tranzakciósor lényegében azt jelenti, hogy ha az Újpesti Gyapjúszövő eladta volna annak idején egy pártállami tavaszon a gyár nyaralóját, akkor a vételárból azon a nyáron a megnövekedett hozamból valóban minden gyári munkás elmehetett volna egy hétre pecázni a Tisza-tóra, és azután meg is szűnt volna a textilmunkások üdültetésének költséghatékony szervezési gondja egyszer s mindenkorra az üzemi négyszögben.
De ha már Karácsony Mihály az egymondatos sommás megjegyzésünk miatt perelni akar, akkor egy füst alatt rendezzük el a dolgot, ismerjük hát meg részleteiben a szakszervezeti vagyon rendszerváltás utáni tragikus sorsát, és azt is, miről is van itt szó, mi folyik valójában az alapítvány vegyonkezelő cégeinek háza táján a „vagyonszerkezet átalakításának” leple alatt.
A Karácsony Mihály által nyélbe ütött üzlet lényege, hogy ama legértékesebb szállodákat, melyeket az alapítvány a 90-es évek első felében előbb az alapítvány által létrehozott Hunguest Vagyonkezelő Rt.-be apportált, később ez a cég a Hunguest Hotels Rt.-be vitte be 16 évre. Harmincöt szálloda használati jogáról van szó. 1996 decemberében e cégbe szálltak be tulajdonosként az Arago-csoporthoz tartozó cégek egy azóta is vitatott – és büntetőeljárás keretében is vizsgált – szindikátusi szerződéssel.
A tranzakciót annak idején azzal magyarázta az alapítványi vagyont akkoriban kezelő menedzsment, hogy nem volt pénz az Antall-kormánytól tömegesen ajándékba kapott, technikailag magánalapítványba apportált szállodák felújítására, a tőkét a prosperáló Arago-csoporttól várták. Meg is kapták, meg nem is a kívánt tőkét egy igen figyelemreméltó, sőt „érdekes” konstrukcióval: az alapítvány vagyonkezelő cége és az Arago-csoporthoz tartozó cégek (köztük a budapesti munkásszállókat szállodává fejlesztő Eravis Rt.) tőkeemeléssel váltak a Hunguest Hotels Rt. többségi tulajdonosává, majd a társaság tőkebevonási céllal több mint egymilliárd forintnyi kötvényt bocsátott ki, és azt kizárólag a Leisztinger Tamás érdekeltségébe tartozó, Arago-csoportbeli cégek jegyezték le, természetesen jól jövedelmező kamatozás mellett. A kamatot a kötvényt kibocsátó Hunguest Hotelsnek kellett kitermelnie az értékpapír visszavásárlásáig a szállodák hasznosításából, amin leginkább az értékesítést kell érteni. Megállapodtak a felek abban is, hogy öt éven keresztül nem vesznek ki osztalékot a cégből, azt inkább a működési hatékonyság javítására fordítják. Vagyis az alapítványnak a haszna hosszú éveken át csupán az volt, hogy harmincöt értékes szálloda hasznosításával, működtetésével nem kellett „kínlódnia”.
Jutott ideje a maradék ingatlan vagyon hasznosítására, a vagyonnal való gazdálkodásra, ami leginkább az értékesítést – sok esetben a kótya-vetyét – jelentette. A befolyó százmilliók elsősorban az alapítványi vagyont működtető menedzsment finanszírozását szolgálták, az Állami Számvevőszék vizsgálata szerint busás jövedelmek és olyan luxus munkakörülmények költségei apasztották a szakszervezeti vagyont, amihez hozzátartoztak egy házi használatra bérelt kisrepülőgép költségei is.
Az első aggasztó hírek akkor keltek szárnyra az alapítványi üdülők igencsak megcsappant ingatlan vagyonáról, amikor több mint fél évtizednyi „vagyonhasznosítás”, magyarán ingatlaneladás után az Állami Számvevőszéknek eszébe jutott, hogy talán meg kellene nézni, mi lett ama 356 ingatlan sorsa, amit 1992-ben egy tollvonással feláldozott az Antall-kormány a nemzeti üdültetés – a rászorulók pihenése támogatásának – magasztos oltárán, és bevitt egy magánalapítványba (!) a túlnyomórészt pártállami időkből fennmaradt szakszervezetekkel nagy egyetértésben. (Úgy hírlik, a számvevőknek nem volt könnyű a volt állami üdülővagyon sorsát megvizsgálniuk, az alapítvány vagyonkezelő cégének – a kuratórium által kinevezett – vezetése ugyanis hosszú ideig vitatta az ÁSZ ellenőrzési jogosítványát.) Az ingatlan vagyon 90 százaléka állami, 10 százaléka szakszervezeti tulajdonú vagyon volt, a szakszervezetek még pénzbeli támogatást is nyújtottak, hogy legyen forrás a működtetésre, majd a vagyonkiárusítás menedzsmenti költségeire. Az ingatlan vagyon piaci értékének felbecsülésével nem bíbelődött az Antall-kormány, összesen négymilliárd forintra taksált könyv szerinti értéken vitte alapítványba az értékes üdülővagyont. De nem értékeltette fel az alapítvány sem, amikor kft.-be, rt.-be apportálta az üdülővagyont, kivonva ezzel az alapítvány kuratóriumának naprakész felügyelete alól.
Kár volt tehát Karácsony Mihálynak szőrszálhasogató módon kötözködnie pongyola megfogalmazásom miatt, ugyanis teljesen mindegy, hogy a szakszervezeti eredetű vagyont adták-e el előbb vagy utóbb, a kuratóriumban voltak ott szép számmal a dolgozók érdekeit képviselni rendelt szakszervezeti vezetők, el nem évülő „érdemeket” szerezve az üdülővagyon árleszállításában és akciós kiárusításában.
Hat évvel ezelőtt a Magyar Hírlap munkatársaként többheti nyomulás árán sikerült elérnem, hogy a kancellária beszerezze és kiadja a magánalapítvány alapító okiratát az ingatlanok apportlistájával együtt, mert a jogszabályok alapján mi nem férhettünk volna hozzá. A kancellária sajtóosztályának munkatársától származó információm szerint igen magas pozícióban lévő politikus közbenjárása kellett ahhoz, hogy végül mégis megkapjuk. Igen elszántan láttam neki az ingatlan vagyon sorsának vizsgálatához, a Magyar Hírlap kiadója még egy magán-nyomozóiroda néhány vidéki földhivatali kutakodását is megfinanszírozta (akkoriban még nem lehetett Budapestről bekérni a vidéki földhivatalokból a tulajdoni lapokat), de be kellett látnunk, képtelenség átlátni és ellenőrizni a hatalmas ingatlan vagyonnal való gazdálkodást, meghaladja az erőnket a fehérgalléros vagyonkezelés átvilágítása és leleplezése. (Ha valamely elszánt ifjú tényfeltáró újságíró-kolléga mégis rászánna életéből a témára néhány évet, szívesen átadom a dossziémat munkájához.)
Egyébként vállalkozásunk reménytelenségét igazolta a már említett szindikátusi szerződés miatt az alapítvány felügyelőbizottsága által hűtlen kezelés gyanújával tett feljelentésre 2001 végén indított – előzetes letartóztatásokkal is megspékelt –, ám egy év alatt kurtán-furcsán be is fejezett büntetőeljárás fiaskója, amely 2002 őszén a bűncselekmény hiányának megállapításával zárult le. Az alapítványi befolyás alól zseniális, ámde felettébb gyanús „vagyonkimentő” szindikátusi szerződésben megkomponált tranzakciót „semmilyen büntető tényállásba nem tudták beilleszteni” a szervezett bűnözést üldöző hatósági emberek – legalábbis a sajtóhírek szerint.
Pedig, mint ahogy Varró Szilvia a Népszabadság október 22-i számában felidézte, az ÁSZ 2001-es jelentésében megállapította: „A kuratórium az átadott vagyont illetően nem bizonyult jó gazdának.” Sőt a számvevők megállapították azt is, hogy „bonyolult tőkeemelések és egyéb tranzakciók révén nyolc magánszemély mindössze 12,5 millió forintért szerezte meg a többmilliárdos vagyon fölötti rendelkezési jogot”. E trükkös tőkeemelések és tranzakciók pedig az Arago-csoport ténykedésére vonatkoznak.
Ami pedig az október 19-i, Karácsony Mihály által gründolt kuratóriumi döntést illeti a „vagyonszerkezet átalakításáról”, nem takar egyebet, mint hogy ez a 12,5 millió forint befektetéssel megszerzett „rendelkezési jog” a Leisztinger-féle Arago Rt. tulajdonjogává egyszerűsödjön.
Érthető ez a buzgalom a Hunguest Hotels Rt. által használt ingatlan vagyonért, hiszen a szindikátusi szerződés szerint 2013 márciusáig használhatja a cég a volt alapítványi vagyont. (Ha tetszik Karácsony Mihálynak, ha nem, mi ragaszkodnánk a szakszervezeti vagyon kifejezéshez a közérthetőség kedvéért.) Márpedig ha a jobboldal megnyeri a 2006-os választást, akkor bizony könnyen megnyerheti a 2010-est is, és akkor a Hunguest Hotels Rt.-re, illetve annak többségi tulajdonosára, az Aragoékra bízott ingatlan vagyon tulajdonjoga visszaszáll az alapítványra, vagyis jó esetben a közre, forrásul szolgálva az alapítványt tevő Antall-kormány eredeti szándékának megfelelően a rászorulók üdüléséhez.
A kárpótlási jegyek kétes hasznosításában úttörő szerepet játszott és részben ebből multimilliárdossá vált Leisztinger Tamásra kígyót-békát tudnánk itt összehordani, az azonban vitathatatlan, hogy amikor az Úr a talentumot osztotta, neki két marokkal adott. Így aztán, ha ő most akarja – akár politikai botrány árán is – rendezni a Hunguest Hotels által használt szakszervezeti vagyon tulajdonjogának kérdését, az azt jelenti, hogy a Gyurcsány-kormányzat alatt akarja nyélbe ütni ezt az üzletet, mert más kormányzat alatt ezt nem tehette meg, és soha többé nem lesz rá módja. (E megállapítást azért rögzítjük csupán, hogy legyen egy kis örömünk is az ürömben.)
Egyébiránt a Leisztinger-érdekeltségűvé vált Hunguest Hotels az öt év osztalékfizetés alól mentesített időszakot követően immár fizet a 35 szálloda használati jogáért. Hozamot – ahogy Karácsony Mihály fogalmaz. Hogy mennyit? Nem sokat. Évente 0,68 százalékot – legalábbis a Népszabadság szerint. Évi tízmillió forintot. Az alapítvány tizenhárom (szerencsétlen szám – legalábbis az alapítás óta elvagyonkezelt 356-hoz képest) megmaradt ingatlanját is a Hunguest Hotels hasznosítja, csak nem a szindikátusi szerződésben rögzített feltételek szerint, így ezekért 350 milliót fizet évente.
A Karácsony Mihály vezette alapítványi kuratórium október 19-én úgy döntött, hogy eladja, illetve apportálja a maradék ingatlan vagyonát megtestesítő – becslések szerint 10,5 milliárd forintot érő – részvényeit, üzletrészeit. Vagyis 2,1 milliárd forintért eladja vagyonkezelője, a Hunguest Vagyonkezelő Rt. Hunguest Hotels rt.-beli 49,15 százalékos részvénypakettjét, ezzel egy időben apportálja a cégbe a már említett – 6,9 milliárd forint könyv szerinti értékű – tizenhárom szállodát tulajdonló kilenc kft.-jének tulajdonjogát nyolcmilliárd forintos „virtuális áron”, amiért négymilliárd forintnyi osztalékelsőbbségi részvényt kap a Népszabadság információi szerint, vagyis a Hunguest Vagyonkezelő Rt. Hunguest Hotels rt.-beli 49,15 százalékos tulajdoni hányadának aránya nem változik. A megállapodás szerint a Hunguest Hotelsnek évi 350 millió forint osztalékot kell fizetnie az alapítványnak, ha nincs osztalék, akkor 416 milliós alapítványi támogatást, ha erre sincs pénze a cégnek, akkor az alapítvány jelzálogot jegyeztethet be a cég nagy értékű ingatlanjaira. Ugyanakkor hatályát veszíti az a korábbi, 1996-ban kötött szindikátusi megállapodás, amely ama harmincöt ingatlant adta a cég használatába 2013 márciusáig.
Vagyis ha jól értjük a most kötött szerződést, akkor a harmincöt ingatlan tulajdonjogától 2,1 milliárd forint vételárért cserébe egyszer és mindenkorra elbúcsúzhat az alapítvány, ellenben a tizenhárom szálloda jogától is elbúcsúzott az ismét megszerzett kisebbségi tulajdonjogért cserébe. Ezért az akcióért most majd osztalék címen kap ugyanannyi pénzt, mint amennyit eddig kapott a tizenhárom szálloda használati díja címén. Magyarán, ha jól értjük, a 46 ingatlanért kaszáltak 2,1 milliárd forintot, korábban évi tízmilliós osztalékot, illetve 350 millió használati díjat, ezentúl pedig jó esetben a 2,1 milliárd forint egyszeri bevétel mellett évi 350 millió osztalékot, illetve 416 millió alapítványi támogatást. Kérdés, ha a cég nem tud 350 millió forint osztalékot kitermelni, miként tud 416 millió támogatást? Nyilván kreatív könyveléssel.
Egy biztos: 2013-ban nem kerül vissza az alapítványhoz ama szindikátusi szerződéssel átadott harmincöt szálloda, és nem lesz mód a cégbe apportált tizenhárom szálloda tulajdonjogát sem visszaszerezni.

---