A néprajzkutató Bálint Sándor figyelmeztet bennünket arra, hogy a keresztek – Krisztus halál feletti győzelmének a szimbólumai – a népi vallásosság jeleiként tűntek fel a falvak határában, útkereszteződésekben, ahol mindenféle rossz ember leselkedett a jámbor polgárokra. A kereszt láttán a férfiember megemelte a kalapját, az asszonynép keresztet vetett, és egy rövid imát mormolt. A legkorábbi magyar emlék az 1400-as évekből való, a Sopron mellett található Pihenő kőkereszt. A folklór részeként az emlékállítás a XIX. században teljesedett ki, amikor a hétvégeken virágot helyeztek el az út menti feszületnél, a búcsúk alkalmával pedig lefestették. A falukat járó fotóművész, Móser Zoltán szerint elsősorban Palócföldön és Göcsejben, Erdélyben pedig a székelyeknél – például Korondon – állították a legtöbb keresztet. Útkereszteződésekben és a falvak határában. Pléhből, kőből és fából készült a legtöbb, amit aztán a kommunizmus éveiben eltüntettek, s a földdel tettek egyenlővé. 1989-től, a rendszerváltozást követően kezdték ismét viszszaállítani őket.
A fővárosban aránylag kevés az útszéli kereszt. A Hegyalja út és a Lejtő út kereszteződésénél valamikor szőlőhegy volt, de ma már ennek nincs nyoma. Legfeljebb a Hegyalja út elnevezése utal rá. A szóban forgó krucifixet valószínűleg az első világháború után állították, de erről nem maradt fenn írásos nyom. Amikor a restaurátorok az emlékművet most lebontották, a következő szöveggel szembesültek: „Isten dicsőségére emelte megalakulása alkalmával a farkasréti római katolikus egyházközség 1946. október 10-én.” Az egyházközség alapító okiratában azonban csak 1948-ban jegyeztetett be. Amikor megindult a környéken az autóbusz-közlekedés, a megálló a Kereszt elnevezést kapta, pontosabban így emlegették: „a Keresztnél”. Az ott lakók ma nem győzik hangsúlyozni, hogy „élő” keresztről van szó, ami azt jelenti, hogy rendszeresen virággal díszítették a hívek, és az úrnapi körmenet egyik sátrát itt állították fel.
A restaurálás kezdeményezője Szalay Etelka tanárnő volt, aki Simó József építészmérnököt és Madarassy István ötvös- és szobrászművészt nyerte meg az ügynek, csatlakozott még a szervezőkhöz Péter Zsuzsa doktornő is. A kör végül Szederkényi Károly plébános atyával zárult, aki a hívek között terjesztette el a megújhodás gondolatát. De például a sas-hegyi mészkőből készült lábazatot Tarnai László és családja állította helyre.
Juhász Gyula A tápai Krisztus című versében olvashatjuk: „Az ország útján függ, s a földre néz, / Arcán szelíd mosoly a szenvedés. / A falu népét nézi csöndesen, / Amint ballagva munkába megyen. / … És ki segít már, ha ő sem segít?”
Az útszéli kereszt valóban megálló. Figyelmeztet bennünket arra, hogy „egy ember élete, életünk, kívülről nézve vízszintes vonalnak hat, mely a születés pillanatától a sírig ér – írja Pilinszky János.
– Életünk valószínű realitása azonban magasság és mélység függőleges síkján zajlik, pontosabban: egyszerre a két síkon, vagyis a kereszt realitásában”. A Hegyalja út és a Lejtő út rejtett szegletében – péntek óta megújultan – mindennapi életünk viharaira emlékeztet egy vörös fenyőfából készült kereszt, rajta a názáreti Jézussal, aki örökös testközelben van, mindig és mindenütt velünk. Ott van a reggeli indulásnál és az esti hazaérkezésnél. A kihalt tereken és a csendes utakon. Amikor botorkálunk, és amikor ujjongunk.
Amikor ma délután Ladocsi Gáspár esztergomi segédpüspök megáldja majd a keresztet, gondoljunk arra, hogy egy megemelt kalap, egy főhajtás, egy rövid ima itt a Hegyalja út és a Lejtő út kereszteződésében olyan fogódzó a hétköznapokban, amely a legtisztább erő az alkonyatban.
Ahogy Wass Albert is megénekelte a Prófétafában: „…de azért mégis áll. / Fennszóval hirdeti, hogy nincs halál, / csupán az élet színe-változása.”
origo.hu
Kígyó miatt rettegtek Lentiben, futótűzként terjedt a hír
