Nyílt levél Kerényi Imrének

Kedves Imre! Nem tudom, szereti-e Roger Martin du Gard Maumort alezredes című regényét (én nagyon szeretem). A végén vannak külön jegyzetek (noteszlapok), amelyekből hadd idézzem most a következőt: „Állást foglalni annak kell, aki cselekszik, nem a gondolkodónak és nem a művésznek. Csodálhatjuk a tettek embereit, a nagy építőket. De mi nem vagyunk velük egy »hullámhosszon«. Az ember nem lehet egyszerre minden. Ismernünk kell a korlátainkat: ne keverjük össze, ami nem tartozik egybe.” Nem néztem meg, mi az „állásfoglalás” helyén az eredeti francia szó, de a jegyzetek és a gondolatmenet teljességéből világos, hogy nem a véleményformálás vagy az önkifejezés szabadságáról van szó, hanem inkább arról a tevőleges politikai cselekvésről, amit ha nem politikus tesz, hanem a magunkfajta, akkor nyugodtan lehet „akciózásnak” nevezni.
Azért írom ezt a nyílt levelet magának, Imre – és persze mindannyiunknak, akiken úrrá lett a zavar –, hogy a Hír TV-vel kapcsolatban megpróbáljam erről lebeszélni. Az „akciózás” nem polgári műfaj, különösen nem az saját politikai közösségünkön belül. Hagyjuk meg azoknak, akikhez illő: akik a jól végzett pártütések és puccspaláverek után frissen borotvált arccal, de félrecsúszott nyakkendővel az Internacionálét éneklik.
Képzelje, Imre, a napokban valaki azt mondta nekem: ne menjek be többé a Péntek 8-ba, álljak fel, mert csak így fejezhetem ki szolidaritásomat a nemzeti-konzervatív táborral. Bár percig sem állíthatom, hogy abban a felkavart kedélyállapotban, ami az elmúlt hetekben egész „második” nyilvánosságunkban felgyülemlett, bennem is ne lettek volna keserűségek és kételyek (amelyekről persze az ember utólag már alig-alig tudhatja meg, hogy mennyi volt bennük a képzelgés és mennyi a valóságtartalom). Amikor azonban a fenti „állásfoglalásra” szólított fel kedves ismerősöm, azt mondtam magamban: nyugi, ilyenkor kell megállni egy percre, és kettőt hátralépve, kicsit távolabbról megvizsgálni magát a dolgot. Megtisztítani a tárgyat az ilyen-olyan rárakódásoktól. Mert az efféle fölvetés, hogy álljak fel, valahogy nagyon fals, valahogy nagyon nem stimmel benne valami.
A végén kezdem: ott leszek a Péntek 8-ban (mármint ha szükség van rám ott). Jó szívvel megyek, ahogyan máskor is. Fontosnak tartom, egyre fontosabbnak, hogy mindannyian, akik a szó meg az írás emberei vagyunk a polgári oldalon, segítsük az eligazodásban azokat, akik nem tehetik meg, hogy naponta olvasgassanak a sorok között. Hisz mi másra épít a balliberális média propagandagépezete – a legszínesebb példákat éppen a maga műsorából meríthettük, Imre –, mint a kényelmes felszínességre, a csalóka látszatokra, a hétköznapi butaságra, a hamis tudatra. Meg arra, hogy a gyorsan pörgő események, botrányok eszelős sodrásában és kavalkádjában könnyű leszokni az értelmes mérlegelésről. Sőt rosszul felfogott önvédelemből sokan inkább menekülnek a tisztánlátás elől. A szocializmus lelkiségéből, ami velünk maradt, épül ez az „önvédelmi fal”, ezt kell megpróbálnunk mind jobban, mind nagyobb területen áttörni. Valahogy úgy és olyan hangvételben, hogy minél nagyobb érdeklődést váltsunk ki, és minél kevesebb ellenreakciót.
De ne legyünk álszentek. Mi, műsorkészítők, szeretjük a műsorainkat azért is, mert ember voltunknál fogva hiúk és esendők vagyunk. (Minél esendőbb valaki, annál hiúbb…, de hát a lélek eme kézenfekvő „dialektikája” más lapra tartozik…). Esendők és magunkban bizonytalanok: örülünk, ha nem csupán a fürdőszobatükrünkben, hanem a televízió képernyőjén is viszontláthatjuk saját szemünkben a világban való jelenlét jelzőfényeit, személyiségünk szikráit. Meghatódunk, megmelegszik a szívünk, amikor az utcán megszorítják a kezünket vagy szép szavakkal szólnak a műsorunkról… A szeretet, amit kapunk, csoda, valóban az. A siker, a népszerűség azonban illékony. Paradoxon? Nem. Ellenkezőleg, itt fontos ponthoz érkeztünk. Józan ember a szeretetért hálás, homokvárra azonban nem épít. Imre, aki ezt a szeretetet konvertálni akarja, tevőleges politikai cselekvésbe fordítani, táborszervező állásfoglalásra vagy intézményi beavatkozásra használni, nem jár el helyesen, mert a „hullámhosszakat”, azaz a szerepeket – még ha jobbító szándékból vagy tájékozatlanságból is – felcseréli. Ahogy mondani szokták: a szezont a fazonnal végzetesen összekeveri.
Mi történt? A Hír Televízió új tulajdonosokat kapott. Részleteit és indokait nem ismerem. Felteszem azonban, hogy racionális döntés volt, hisz két dolgot biztosan tudok. Egy tévécsatorna fenntartása rettentően sokba kerül. A másik: a Hír TV eredményes működése – Kerényi Imrével szólva: a felborult médiaegyensúly viszonyai között – a polgári oldal számára létfontosságú, ha győzni akar 2006-ban, és nem akarja, hogy a hazáját olyanok kormányozzák tovább, akiknek olykor csupán térkép a táj, és részvénytársaság a köztársaság.
Mivel járt ez belül? Bárhol a demokratikus világban, ha egy magántulajdonú intézmény új tulajdonost kap, az új tulajdonos kinevezhet új embereket, új vezetőket, ami esetleg más légkört vagy stílust is hoz. Mondhatunk magunkban csúnyákat. Naná, hogy mondhatunk. De nem viselkedhetünk úgy, mintha patinás pártállami időket élnénk. A pártállamban szaglott minden magasabb vezetői pozíció. A demokráciában azonban (és főként a magánszférában) nem föltétlenül a puha vezetés biztosítja a minimális kockázatot és a maximális eredményt. Lélektanilag persze ez feszült helyzet a régieknek, amelyben könnyű kiborulni. Könnyű a saját határainkkal való kénytelen szembesülést politikai gyanakvással és rémképekkel helyettesíteni. És rosszul dönteni. Hogy ne rébuszokban beszéljek: nem csak az döntésértékű, ha valakit kirúgnak a televízióból, vagy ha valaki maga dönt úgy, hogy borít és távozik. Döntés az is, ha nem tudunk belenyugodni, hogy az intézményi struktúra kialakításába vagy a személyválogatásba nincsen módunk beleszólni, pusztán csak azért, mert ott voltunk a Kossuth téren, vagy mert közkedvelt a műsor, amit csinálunk. Nincs módunk, mert nem osztottak nekünk lapot. Nem is kell, mert nem a mi szerepünk. Ettől még nem az elvek sérültek, legföljebb a hiúság. A hiúság vásárán pedig könnyű bóvlit venni.
Az Orbán Viktorral készült interjúból kivágtak egy mondatot. Nem tudom megítélni, szükséges volt-e… hisz Orbán Viktor tudja, mit miért mond. De mint eljárás cseppet sem kirívó. Nem hinném, hogy Kóczián Pétert liberál-nem-tudom-én-minek kellene minősítgetni… Ez szamárság, mármint a megközelítés. Meg utólag kicsit ízetlen is. Inkább azt mondanám, sajnálatos, hogy a tehetséges Kóczián Péter – éppen az Orbán Viktorral készült interjúval összefüggésben – nem tudott – vagy nem is akart? – az egójának parancsolni.
Előfordul, hogy alfőnök lesz, aki addig egy adott területen igazi főnök volt. Kellemetlen. De meg lehet emészteni. Gulyás István távozásának pontos dramaturgiáját nem ismerem. Egyet azonban nem értek: miért akkora probléma az, hogy a Hír TV vezetése, elkerülendő a politikai ellenfelek barbár mocskolódásait, műsorra tűzte a vágatlan Orbán-interjút? A Princz Gáborral készült interjú helyett. Evvel mi a gond? A CNN-ben nem történhetett volna meg ugyanez? Dehogynem. Érdemes volt ebből, Imre, akár Gulyás Pistának, akár magának erőpróbát csinálni? A Szerintem-et senki nem akarta bántani. Miért kellett ezen az „oltáron” feláldozni, beindítva, még ha akaratlanul is, azt a láncreakciót, amelyik a balratolódás rémlátomását vetítette az egész jobbközép nyilvánosság elé?
Politikába keveredett értelmiségiek, túlérzékenyek és talán sérültek is vagyunk. Joggal elvárjuk, hogy szeressenek és megbecsüljenek bennünket azok, akikhez hozzákapcsoltuk magunkat akkor, amikor politizálni kezdtünk. Ez az, ami cudarul nehéz a magunkfajtának. Elfogadni, hogy azok, akik lojalitást várnak tőlünk, nem avatnak be minket a terveikbe, kedvünk és igényünk szerint. De hát ez a politika természetéből adódik. Ezt csupán bizalommal lehet áthidalni. A menedzserek meg a politikusok pedig tagadhatatlanul hajlanak arra, hogy eme lelki igényünket és bizalmunkat lekicsinyeljék. E téren biztosan történtek mulasztások, elnagyolások, tapintatlanságok és hirtelenkedések az átalakuláskor. Ez hiba. De nem perdöntő. Perdöntő az lenne, ha a Hír TV új vezetése értékeiben, eszmeiségében kívánná megváltoztatni, balra vagy jobbra tolni a Hír TV-t. Ismerve a neveket és a körülményeket, ez aligha hihető. A „balratolódás” vádján halálra röhögik máris magukat a túloldalon (lásd az Index vonatkozó cikkét!).
A pokolba vezető út, mint tartják, jó szándékkal van kikövezve. A Hír TV már aligha bír el több bomlasztó jó szándékot. A szolidaritás nem azt kívánja tőlünk, hogy romboljunk, hogy elhagyjuk a fedélzetet. Röpiratot szerkeszteni, aláírásokat gyűjteni, izzó színpadi vádbeszédet tartani jó szándékú, de befolyásolható tömeg előtt a politikai ellenfelekkel való küzdelemben szokás. Nem a saját politikai családon belül. Márai írja a Gyertyák…-ban (fejből idézem, nagyjából), hogy az élet alján vagy mélyén minden cselekedetünk értelme az a kötés, amely valakikhez vagy valamihez fűz bennünket… meg hogy mi az, amit ebből a kötésből minden sértődött, gyáva és gőgös okosságunkkal meg tudtunk magunknak menteni. Tizenöt éve vagyok a tagja annak a politikai közösségnek, amit akkor Fidesznek hívtak, mára Fidesz – Magyar Polgári Szövetséggé erősödött és gazdagodott. Ezt próbáltam magának a közös dohogások közben valahogy elmondani, Imre, hogy ez az a kötés, ami nálam a szolidaritás alapját adja. Ez a kötés jelent emlékeket, együttesen átélt bánatokat és ünnepeket, dilemmákat és kételyeket, embereket, barátságokat, jelent egy történetet (aminek most már a maga elmúlt két és fél éve is értékes darabja, a Kossuth térrel, a március tizenötödikékkel, az írásaival, a műsorával), és persze jelent közös reményeket és jövőképet…, és hogy minden vélt vagy valós személyes sérelem dacára nem érzem úgy, hogy a Hír TV új vezetése vagy irányvétele ezt a kötést akarná átvágni vagy megbontani.
Ezért is kérhetjük meg a Hír TV vezetőit – barátainkat, politikai családunk tagjait –, hogy legyenek velünk, érzékeny és tenni akaró értelmiségiekkel kicsit családiasabbak. Pörzse Sanyit nagyon sajnálom, és váltig remélem, hogy lesz még számára valahogyan visszaút. Jó volt hallani a Hír TV elnökétől, hogy ha lehiggadtak a kedélyek, elgondolkoznak majd erről… Hiányoznak olyanok is, akiket senki nem küldött el. Csak elengedett. Vagy elfelejtett hívni. Akiknek a televíziózás nemcsak egzisztencia, hanem szerelem is. Beleszólásom nincs, csak remélhetem, hogy a Hír TV vezetői, barátaink, politikai családunk tagjai, ha az építkezésben odáig jutottak, gondolnak majd rájuk is.
Martin du Gard-ral kezdtem, Imre. Akkor most még egy mondat tőle: „Minő tévedés elefántcsont tornyunkat parancsnoki hídnak hinnünk!” És minő tévedés, teszem hozzá, nem tekintetbe venni, hogy nemsokára elindul, tele pénzzel és emberrel, az első balliberális hírtelevízió. A mi hírtévénket elveszett cirkálónak nevezi az Index. Milyen csodálatos nyelv a magyar: ha kell, költőien szabad, ha kell, példásan pontos. Elég, ha ezt a szót nézzük: káröröm. Öröm a más kára fölött. Nem kevesebb. De szerencsére még nem is több. Dolgoznak rajta, abban biztos vagyok. De legalább mi magunk ne romboljunk, ne segítsük őket – belülről. A fölösleges és infantilis „állásfoglalásokat” meg demonstrációkat hagyjuk azokra, akiknek 1917 óta ez az egyik fő cselekvési övezetük.
Tisztelettel köszönti:
Hankiss Ágnes