Szegény, szegény Bayer Zsolt

V i s s z h a ng

Hogyan merészeli Bayer Zsolt „köpet-Magyarországnak, köpetországnak” nevezni a hazámat, mindannyiunk szülőföldjét, édes hazánkat?
Mit tud ez az ember a mi hazánkról, ha „egy szalongarnitúra, egy barokk ebédlőgarnitúra, ónémet tálaló. Ezüst étkészlet. Tizenkét személyes” elveszítésének perspektívájából van bátorsága lábát és nyelvét törölni ebbe a homloknyi országba? Nem tud semmit a gyűlölködésen kívül, és ezért sajnálom, hiszen micsoda sivár „belbecse” lehet ennek az embernek, ha nem tud mást, csak gyűlölni! Szegény, szegény Bayer Zsolt!
A fröcskölő gyűlölettel vitatkozni, arra érveket mondani nem lehet, azt pedig minden valószínűség szerint hiába mondanám neki, van más érzés is a gyűlöleten kívül. Csak körülnézne a sivár „belbecs” sivatagában, és nem látna semmit… Nem is azért írok, mert azt várom, talál más érzelmeket is. Azért írok, mert nem hihetem, hogy a Magyar Nemzet tiszteletre méltó olvasóit nem sérti lelkük legmélyéig ez a „köpetországolás”. Velük osztanám meg, milyen is ez az ország – szerintem.
Számomra ugyanis nem a lumpenproli és az igazgyöngyös hölgyek között húzódik a választóvonal. Számomra a tisztességes és a tisztességtelen embereket választja el a vonal, és az a meggyőződésem, hogy miként minden rendszernek ugyanaz a csőcseléke – a tisztességtelenek csoportocskája –, azonképpen, legyen bármilyen a rendszer, mindegyiknek ugyanazok a tisztességesei, és ők sokkal többen vannak, mint amennyit a minden valószínűség szerint szintén tisztességes igazgyöngyös hölgyek számlálnak.
Vessünk hát össze családot családdal!
Apám az idén lett volna százéves, ha nem lenne huszonöt éve halott. Talán negyven négyzetméternyi házacskájában érte a háború vége – nálunk a családban az időszámítás támpontja az „ostrom előtt és ostrom után” volt, lévén hogy budapestiek vagyunk –, és abból a házacskából vitték ki a temetőbe is. Se többet, se kevesebbet nem szerzett, és nem kapott, nem szerzett semmit Bayer úr nagyszüleinek vagyonából sem. Volt két öreg szekrény – nem barokk és nem ónémet, hanem öreg kommersz bútor. Annyira öreg, hogy az ajtaján állt tintaceruzával írva nagyapám családfai feljegyzése: „András fiam született 1904. január 20-adikán”, majd pedig a következő feljegyzés: „Árpád fiam született 1913. április 6-odikán.” Így, ilyen szöveg volt az ajtón.
Amikor „ostrom után” lettünk, édesapám összeszedte otthoni szerszámait, és mindet bevitte a munkahelyére, hogy elkezdődhessen a munka. Bizony, Hajnóczy és Bayer úr! A munkásember nagyon tudott dolgozni, alkotni és áldozatot hozni. Amikor elkezdődött az államosítás, édesapám felháborodott. „Ezek elveszik a tisztességes emberek becsületes munkával szerzett vagyonát!” Én, a lelkesedő ifjú megkérdeztem:
– Apukám becsületesen dolgozott?
– Majd jól szájon váglak, csak kérdezz ilyen marhaságokat! Láttál te engem valaha is lazsálni?
– Azt nem láttam, de akkor hol az a becsületes munkával szerzett vagyona?
Maradtunk a szájon vágás ígéreténél, de azért az érvelés kibővült ezzel:
– Majd meglátod, ezek elveszik a házacskámat is, az otthonunkat is! Egy évet sem adok neki, és már nem lesz házunk! Kamaszos bátorsággal odaléptem a családfás szekrényhez, és beírtam dátummal ellátva: „Egy éven belül államosítják a házunkat.” Majd amikor eltelt egy év, újabb bejegyzés került a szekrény ajtajára: „Mert nem lett igaz, meghosszabbítva egy évvel” – dátum, aláírás. Apám nem szólt semmit, de amikor a következő évben is be akartam írni az aktuális hosszabbítást, sötét tekintettel közölte:
– Ha továbbra is firkálni akarsz a szekrénybe, vegyél magadnak, de az enyémet hagyd békén, mert majd jól szájon váglak, ha nem nyugszol…
(Amikor megnősültem, szakszervezeti utalványra tudtam venni olyan kétajtós pozdorjaszekrényt, amilyenben Bayer Zsolt rokonsága volt kénytelen tartani a ruhatárát, akkor még talán moly sem rágta angol szövetből készült ruháit. Mondhatom, maga volt a borzalom az az öröm, amivel fogadtuk a pozdorjaszekrényt!)
Hogy milyen is volt az a tisztességes, becsületes munka, arra álljon itt egy példa. Akinek a műhelyét féltette édesapám az államosítástól – később államosították is –, az az ember mozdonyjavításra is vállalkozott, mintegy két kilométerre a legközelebbi vasúti síntől. Édesapám is dolgozott nála második állásban, nem „lazsált”, munkanapját megtetézte még egy munkanappal.
A mozdonyt pedig úgy javították, hogy a MÁV leszállította a háborúban roncsolt mozdonyt a legközelebbi állomásra, és daruval átemelték arra a sínpárra, amelyet a vállalkozó, édesapám és a többi melós a sín mellé tett. A darus-mozdonyos szerelvény elpöfögött, édesapámék pedig eltolták a mozdonyroncsot a sínpár végéig. Akkor eléje tettek egy újabb sínpárdarabot, és áttolták rá a mozdonyt, majd az elhagyott sín került előre. „Hátulsó pár, előre fuss!” – tréfálkoztak, és tolták a roncsot két kilométeren át. Amikor kijavították, visszafelé is így tették meg az utat. Bizony, Bayer úr! Ezek a lumpenprolik így hozták helyre az ön szerint „köpetország” Magyarországot.
Édesanyám harmados kukoricát vállalt egy helyi baptista parasztgazdánál. Kedves, tisztességes emberek voltak. Édesanyám télen sem hordott hosszú ujjú ruhát. A kukorica kapálása közben vörösbarnára sült a karja. Én a hosszú földdarab végén üldögéltem egy vadkörtefa alatt. Alig vártam, hogy édesanyám oda-vissza megtegyen egy kapálós menetet. Amikor visszaért, napsütötte karjával magához ölelt, kaptam egy puszit, megvizezte a fejkendőjét, ivott egyet, újabb puszit kaptam, és elindult a következő oda-vissza kapaútra. Amikor olvastam, hogy a volt középosztály krumplit szedett, hát majd megszakadt a szívem! Mennyivel könnyebb volt a lumpenproli aszszonynak kukoricát kapálni, mint az igazgyöngyösöknek krumplit szedni!
Hogy egy kicsit én is zsidózzak: gyermekkoromban, az „ostrom után” olvastam egy képeslapban – talán Figyelő volt a címe –, hogy amíg ők vérző körömmel mosogattak, addig a keresztény asszonyok a korzón divatoztak. Hát igen, mint édesanyám, oda-vissza a kukoricakorzón, hogy azután otthon vérző körömmel mosogasson is. (Bár soha nem láttam, hogy a mosogatástól vérzett volna a körme.)
Édesanyám a kilencvenedik születésnapjára virradóra örökre lehunyta a szemét. Igazgyöngyöket hagyott rám. Amikor már évek óta ideje legtöbb részét az ágyban töltötte, szépen lesimogatott takaró alatt, egy négyzethálós füzetbe gyöngybetűkkel beleírta a gyermekkorában tanult verseket, dalokat, hogy halálával el ne vesszenek. Hat elemit végzett – igaz, nem az angolkisasszonyoknál, hanem Marcaltőn, ahol patriarchális körülmények között éltek az Esterházy grófok cselédjeként –, de szinte mindenre emlékezett, amit megtanult valaha. Gyermetegen gömbölyű betűi, mint az igazgyöngyök gömbölyödtek a füzetben. Ez az én örökségem…
Egész nagy családunkban én lettem az első diplomás. Ott is volt doktorrá avatásomon minden nagynéni, nagybácsi, unokatestvér, testvér – és természetesen a szüleim is. Doktori disszertációmat 1958-ban különengedéllyel a halálbüntetés eltörléséről írtam apámmal kapcsolatos élményemből kiindulva.
1949-ben egy alkalommal nagyon szomorúan jött haza. Faggattuk. Az én kőkemény édesapám egyszerre csak elsírta magát.
– Gyerekek! Szarember vagyok! Aláírtam egy ember halálos ítéletének követelését.
Lassan kiderült, hogy Rajk László halálos ítéletét „követelték” a dolgozók. Édesapám menekülőösztönnel olvashatatlan krikszkrakszot írt, de rászóltak: „Bandi bácsi! Olvashatóan írja alá!”
– Pedig nem is ismerem, de nekem családom van! – zokogta…
Dolgozatomat ezzel az esettel indítottam, lényegében azt tárgyalva, hogy nincs fasiszta vagy szocialista internálótábor, fasiszta vagy szocialista halálbüntetés, csak internálótábor, csak halálbüntetés van! És nem lenne szabad egyiknek sem lennie! Kádár professzor szelíd humorral így bírálta a dolgozatomat, „Kollégám! A dolgozata nagyon eredményes. Hatására vagy a halálbüntetést, vagy a dolgozattémát el fogják törölni…” 1983-ban a Mozgó Világban ismét megjelent egy írásom a halálbüntetés ellen. Ezeknek köszönhettem, hogy a rendszerváltozás után meghívtak a Halálbüntetést Ellenzők Ligájába. Talán nekem is részem volt abban – Kádár professzor jóslatának beteljesedéseként –, hogy a dolgozattéma eltörlése után ma már halálbüntetés sincs Magyarországon.
Amikor Bayer úr születni készült a hatvanas évek „köpet-Magyarországára”, nekem is gyermekeim születtek. Életem legnagyszerűbb időszaka volt ez! Legidősebb fiam – talán tizenhat éves lehetett akkor – nem akart egyik este fürödni, mert délelőtt, a magyar nyelv hetének TIT-beli megnyitóján kezet fogott vele Illyés Gyula. „A fürdés lemossa a kézfogást” – mondta, de érvelésemet elfogadva mégiscsak megfürdött. Velem ugyan nem fogott kezet sem Ruttkai Éva, sem Latinovits Zoltán vagy Básti Lajos, sem Lukács Margit vagy Bessenyei Ferenc, sem Bulla Elma, Tímár József, Rajz János, Dajka Margit, Tolnay Klári, Ladányi Ferenc, Balázs Samu, Csákányi László, Udvaros Dorottya, Darvas Iván vagy Kállai Ferenc – és kiket sorolhatnék még! –, csodálatos alakításaik mégis kitörölhetetlen nyomot hagytak bennem – amit nem is tudom, hogyan tehettek meg, ha „köpet-Magyarországon” éltek… És hogyan alkothatott Borsos Miklós, Domanovszky Endre, Weöres Sándor, Devecseri Gábor, Karinthy Ferenc vagy Sávoly Pál, az Erzsébet híd és a Heller–Forgó páros, a hatalmas hűtőtornyok tervezője? Hogyan táncolhatott nekem (is) Lakatos Gabriella, Dózsa Imre, a Magyar Állami Népi Együttes? Micsoda Csodálatos Mandarin volt Pécsett Eck Imre! Hogyan énekelhetett Sass Sylvia, Simándy József, Székely Mihály, Palánkay Klára? Micsoda élmény volt az egyetemi énekkarban énekelni a Jézus és a kufárokat, majd Kodály Zoltán hetvenötödik születésnapja a Zeneakadémián! Hogyan dolgozhattak azok a munkások, akik bámulatosan felújították az Operaházat, megépítették a metrót, villamosították vasútvonalainkat? Hogyan lehetett világhírű művésszé az a zongora fölé jellegzetesen hajló fiúcska, akit az ország a televízióból ismert meg, és ma ő a világhírű Schiff András zongoraművész? Hogyan mondhatta el az Ady Endre vers- és prózamondó versenyen a csillogó szemű, üde kislány, Tóth Zsóka – Nagy László jelenlétében – a Gábriel-verset úgy, hogy Nagy László is borzongott a gyönyörűségtől? Nem látta, nem hallotta a gyermek Bayer Zsolt azt a Kiskunságból jött idős parasztembert, aki – mert az értelmiségből senki sem jelentkezett a versenyre, menteni faluja jó hírnevét – jelentkezett, és úgy zokogta el:
„Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben,
S most nézd, Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, térdem.”
A vezérlőben alig láttuk a monitorokat könnyeinken át.
És bizonyára nem látta Békés József Próbáld meg, Deddy című nagyszerű tévéjátékát – amely talán az első rögzített tévéjáték volt a Magyar Televízióban, olyan szereplőkkel, mint Páger Antal, Kálmán György, Petrik József – az Enola Gay legénységéből egynek és a családjának lélekbe markoló problémáiról. Bayer Zsolt Nürnbergben a háborús bűnösök padjára ültette volna az Enola Gay legénységét meg talán Harry Truman amerikai elnököt is, aki egész éjszaka imádkozott, mielőtt eldöntötte volna az első atombomba ledobását. Bayer úrnak nem jut eszébe, hogy az első világháborút követő harmadik évtizedben már a második világháború is lezajlott, sok-sok millió áldozattal, aminek el nem hanyagolható, de mégiscsak töredéke Hirosima és Nagaszaki áldozatainak összessége. Az sem jut eszébe, többen vagy kevesebben haltak volna-e meg, ha atombomba nélkül, a hagyományos gyilkolás módszereivel pusztították volna egymást – a mindegyikükkel azonosuló Bayer Zsoltot megszemélyesítve. Mi pedig már a hatodik évtizedet fejezzük be világháború nélkül, valljuk be őszintén, az atomháborútól félve, a békére kényszerítve. Az ostoba gyűlölet nem lett kevesebb a második világháború után sem annál, mint amennyi az első után volt – tapasztaljuk ezt napjainkban is –, de talán erősödött az okos óvatosság és józanság, erősödött a félelem. Ancsel Éva filozófus egyik műsoromban azt mondta, az okos ember fél, és a félelem segíti elhárítani a bajt, amitől okkal ijedhetne meg, ha bekövetkezne. Közel hatvan évvel az első atombombák bevetése után sokkal okosabbak vagyunk, mint akkor voltunk, más lett az erkölcsünk is. De lám, jön Bayer Zsolt, mintegy az utókorból, amely „aztán mindig széplelkű félbuzikból áll, akik festik a lábkörmüket meg a szemüket, és szörnyülködve vitatják el jogomat még a halálomhoz is… Mert nagyon könnyű utólag megfellebbezhetetlen ítéleteket alkotni. Nagyon könnyű tudni, ki állt a jó oldalon. Meghalni viszont kurva nehéz. Coki!”
Coki, bizony, Bayer Zsolt úr! Ha lesz egy tiszta pillanata, amikor a gyűlölettől elszakadva magasabbra tudja emelni gondolatai horizontját az ónémet tálaló fenekénél, követelem, kérjen elnézést Magyarországtól, mindannyiunk édes hazájától, amiért önös érdekeitől táplált indulattól vezérelve megtagadott minden értéket, amelyet az elmúlt évtizedekben sok-sok alkotó ember hozott létre, és amiért mindnyájunkat leköpött. Persze, ha középosztálybeli lócsiszárként nem törődik azzal, hogyan szennyezett be mindenkit, letöröljük, magam sem pörölök, hiszen a karaván mindig továbbhalad, de továbbra is sajnálni fogom belső üressége miatt. Szegény, szegény Bayer Zsolt… Gondolom, így lesznek ezzel a Magyar Nemzet olvasói is, hiszen szeretik a mi Magyarországunkat.