A láthatatlan kéz, s ami mozgatja

Bogár László cikkének (Magyar Nemzet, 2004. december 4.) bírálatakor Cséfalvay Zoltán tollát nem a kutató szellem, inkább a hirtelen felindulás vezérelte. Célja nem a koncepció igazságtartalmának ellenőrzése, (kevéssé) szellemi fegyverzete a megbélyegzés és a tekintélyelvi hivatkozás. Az összeesküvés-elmélet vádja mindig kéznél van, ha bárki meg meri kockáztatni, hogy a XXI. század világa nem kizárólag azonos esélyű gazdasági szereplők tankönyvi tisztaságú versenyéből és azonos jogokkal bíró, példaszerű demokráciák termékeny kooperációjából épül fel. Ha úgy véli, hogy nagyon is célirányos, akár fegyverekkel is nyomatékosított javallatok próbálják helyes mederbe terelni a világeszméket. Noha helyes meder a liberalizmus szerint elvileg nem is létezik, a gyakorlatban mégiscsak a washingtoni konszenzus passzátszele dagasztja a vitorlákat. S bár tüntessenek ellene tízmilliószámra Európában, törjenek ki fegyveres felkelések vele szemben Fekete-Afrikában és az iszlám világban, zavargások Latin-Amerikában, a privatizáció-liberalizáció-dereguláció-flexibilizáció irányvonala töretlenül él és virul, s minden ellenkezés dacára teret hódít világszerte. Azt azonban mégsem szabad megkockáztatni, hogy egy ilyen elemi erejű gazdasági-politikai hatás esetleg mégsem tulajdonítható pusztán a véletlenek összjátékának, emögött netán mégis valamiféle tervszerű emberi cselekvés húzódhat meg.

A hálózatok hierarchiája a legizgalmasabb kérdés
E szankció bárkivel szemben alkalmazható, aki feltételezni meri, hogy a világot hatalmi szempontok is mozgathatják, s az e szempontok mögött álló hatalmak netán meg is tervezik cselekedeteiket, s nem bízzák érdekeik érvényesítését ama tankönyvi láthatatlan kéz vak működésére. Ha csupán arra gondolunk, milyen hatalmas, államok feletti apparátusok (IMF, Világbank, WTO, OECD, Európai Bizottság) osztják jó tanácsaikat, s milyen sokrétű eszközrendszerrel képesek kikényszeríteni – akár a leghatalmasabb nemzetállamok kormányaival szemben is – azok megfogadását, vérszegénynek kell minősítenünk ama globalizáció-definíciókat, amelyek a világ gazdaságainak, társadalmainak és kultúráinak globális hálózatokba való szerveződésében vélik megtalálni ezen folyamat lényegét. A legizgalmasabb kérdés ugyanis az említett hálózatok hierarchiája, belső és hálózatközi erőviszonyai. Hogy ezek nem lényegtelen dolgok, azt egy sajátosan működő hálózatrendszer, az iraki háború kellő élességgel demonstrálja. A „kölcsönös függésrendszer” mégsem írja le kellő árnyaltsággal az olyan viszonyrendszert, amelyben az egyik hálózati szereplő interkontinentális ballisztikus rakétával, a másik Molotov-koktéllal felszerelkezve lép relációba egymással. Ítélje meg az olvasó, van-e értelme e belső erőviszonyrendszer vizsgálatának, vagy eleve el kell utasítanunk az ilyen megközelítést, nehogy kitegyük magunkat az összeesküvés-elmélet bunkósbotjának.
A tekintélyelvű érvelés is elterjedt, bár némileg derűt fakasztó, ha a tekintély forrásaként valaki önmagához fordul. Ám citálja bár szerzők százait, ha azok világképe csak olyan töredékesen feleltethető meg a bőrünkön érzett folyamatoknak, miként azt eddig s a továbbiakban is illusztrálni törekszem. Az ilyen korlátozott igazságtartalmú érvanyag tanulmányozásával jottányit sem jutunk előbbre. A tekintélyelvű érvelés legfőbb hibája éppen az, hogy kilóra méri az igazságot, s nem kíváncsi arra, hogy tankönyvbölcsességei köszönő viszonyban vannak-e a valósággal. Egy Kopernikusz nevű ismeretlen szerző konyhabölcsességei dekákban voltak csupán mérhetők kora fősodratú tudománya tonnáival szemben, mégis gyakoroltak valamelyes befolyást egy átfogóbb kozmoszértelmezés kidolgozására. Ha Cséfalvay valóban az igazságot szeretné mindenekfelett, akkor a szokatlan gondolatmeneteket is felhasználná arra, hogy saját teóriáját ellenőrizze, pontosítsa. Ennek semmi jelét nem tapasztaljuk.
Az, hogy Cséfalvay szerzőinek egyike „sem ír semmiféle amerikai birodalomról vagy planetáris méretűvé tágult westernizációról”, legfeljebb azt mutatja, milyen tudatosan figyelmen kívül hagynak e művek olyan, az utca embere számára is nyilvánvaló jelenségeket, mint az amerikai világhatalmi törekvések (Venezuelától Grúzián át Ukrajnáig) vagy a fehér civilizáció intenzív gyarmatosító törekvései. Éppen az a gyanús a globalizáció „apologetikus önbemutatásában”, hogy az ilyen jelenségekről nem is akar tudni, helyette arra helyezi a hangsúlyt, hogy a jégmezőkön is utolérhetnek mobiltelefonnal… Persze, a „világfalu” kialakulása is a globalizáció része. Az azonban korántsem közömbös, ki e világfalu polgármestere, ki a rendőrfőnök, kik a legnagyobb gazdák, ki a kisbíró, s mit dobol ki a főtéren.

Beszélhetünk-e tiszta versenyről a globalizált világban?
Az önbemutatás éppen attól apologetikus, hogy élénk színekkel ecseteli önmaga fény- és hallgatja el árnyoldalait. A globalizáció fukuyamai önbemutatása, hogy a történelem felülmúlhatatlan magasságokba ért, amikor a liberális demokrácia és a kapitalizmus világszerte hegemón pozícióba jutott, igazságtartalmában a „szövetségbe forrt szabad köztársaságok” szovjet öndefinícióéhoz közelít. A rendszer két alapeleme ugyanis, a verseny és a népakarat csak erős megszorításokkal, időnként egyáltalán nem érvényesül. Nehéz tiszta versenyről beszélni, amikor a mezőny a kényszervállalkozótól a nagyhatalmak gazdasági potenciáljával vetekedő nemzetközi nagyvállalatokig terjed. Amikor egy multinacionális vállalat igazgatótanácsának más kontinensen hozott döntései országok fellendüléséhez vagy összeomlásához vezethetnek. Amikor a tőke másodpercek alatt körbeszáguldozhatja a Földet, a munkavállaló ellenben röghöz kötött. Amikor a nemzetközi tőke kedvezmények és támogatások kizsarolásával versenyezteti a nemzetállamokat, amely versenyben azok csak saját vállalkozóik fokozott sarcolásával képesek a lépést tartani. Amelyben a tőke bér- és költségminimalizáló igyekezetében képes egymás ellen kijátszani a telephelyéül szolgáló különféle országok munkavállalóit vagy ott működő beszállítóit, míg azok képtelenek álláspontjuk összehangolásával ezt kivédeni.
Ami a népakaratot illeti, a demokrácia mintaállamában, az Egyesült Államokban a sajtó, a titkosszolgálatok magánkézben lévő jegybankelnököket képesek buktatni. A hadi- és olajipari konszernek pedig a szó szoros értelmében elnököt vásárolnak maguknak: ők állják a jelölt(ek) kampányköltségeit, s az így elnökké tett politikusnak szégyenkezés nélkül benyújtják a számlát, ami igen súlyos, s nem csak az amerikai polgárok fizetik. Az olajért és a fegyverkezésért indított iraki háború minden eddiginél komolyabb terrorveszélynek teszi ki a világot, a kiotói egyezmény felrúgása pedig a föld éghajlati egyensúlyának megbontásán keresztül utódaink életfeltételeit is veszélybe sodorja. (A Magas-Tátrát letaroló orkán ebből már a közép-európaiaknak is adott valamelyes ízelítőt.) Erősen korlátozott a népakarat azért is, mert a nép döntően csak a gazdasági érdekcsoportok tulajdonában lévő, azok szócsöveiként működő sajtón és médiumokon keresztül juthat szelektált és irányított információkhoz. Nem érvényesülhet a népakarat azért sem, mert számos kulcsfontosságú ügyet (például a pénzkibocsátást) jogilag is kivonják a választott közhatalom hatóköréből. A tankönyvi demokrácia tehát nemcsak a választás gazdasági és médiamanipulálása következtében sérül, de az így választott politikusokat a hazai és nemzetközi szakapparátusok, a különböző gazdasági érdekkörök, a jegybank, a média működés közben is folytonos nyomás alatt tartja.
Az apparátusok önállósodásának minősített esete az említett nemzetek fölötti bürokráciák működése. Aki kicsit is ismeri őket, láthatja, hogy tevékenységüket nagymértékben összehangolják, s gátlás nélkül lépnek föl felettes szerveikkel, a nemzetállami kormányokkal szemben is. Szorosan együttműködnek a tőkepiac szereplőivel, kitüntetetten az országok felemelkedésének vagy elsüllyesztésének képességével bíró nemzetközi hitelminősítő intézetekkel, a gazdaság- és társadalomtudományok fellegváraival. Bensőséges viszonyt ápolnak a meghatározó sajtóorgánumokkal, amelyek készségesen közreműködnek abban, hogy a polgárok tízmilliói által képviselni próbált érdekek a nyilvánosságban destruktív populizmusnak, a gazdaság- és pénzhatalmi törekvések ellenben elkerülhetetlen törvényszerűségként mutattassanak be.
Az pusztán módszertani kérdés, hogy e bonyolult szervezet- és törekvésrendszert hogyan nevezzük el. El nem nevezni azonban annyi volna, mint szándékosan figyelmen kívül hagyni létezését. (Az öszszeesküvés-elmélet bunkóját forgatóknak éppen ez a törekvése.) Bogár László globális főhatalomnak nevezi, de bármilyen, a lényegre tapintó alternatívát elfogad helyette. A lényeg, hogy létezik egy nemzetek feletti akaratképző és akaratközvetítő – legyen igaza Cséfalvaynak – hálózat, amely a nemzetek felett álló gazdasági-pénzügyi szerveződések hatalmi érdekeit hatékonyan képes érvényre juttatni. Magától értetődő, hogy e hálózat csak akkor működőképes, ha a nemzetállamok hatalmi-politikai erőterében is rendelkezik vele együttműködő, befolyásos képviselőkkel. Ebben az összefüggésben máris értelmet nyer Bogár László Cséfalvay által hevesen bírált másik kifejezése, a „globalokomprádor elit”. Minden, a globális tőke által számon tartott országban létezik egy olyan gazdaságirányító, tudományos, szakapparátusi, illetve médiaelit, amely tevékenységében – s mindegy, hogy meggyőződésből és/vagy díjazás fejében, de – szorosan együttműködik a globális akaratképző hálózattal, ellátja azt helyi információkkal, közreműködik az ajánlások kidolgozásában, a javaslatokat közvetíti, népszerűsíti, érvényesülésüket lehetőség szerint elősegíti, ha képes, kikényszeríti. Ez annyira nyilvánvaló, hogy nem is szükséges példaként Bokros Lajosra utalni, aki a Világbanktól jött, s oda is tért vissza.

Az orosz és a kínai példa
Hogy a globalizáció természetén való töprengés nem időpocsékolás, s éppen ez segít a célszerű stratégiák kidolgozásában, azt lehengerlő erővel szemlélteti Oroszország és Kína eltérő fejlődési pályája. Oroszország a jelcini–gajdari időkben kritika nélkül magáévá tette a privatizáció-liberalizáció-dereguláció dogmáit, ettől várván a világpiacba való hatékony (újra)integrációt. Az eredmény gazdasági romhalmaz, feneketlen nyomor és demográfiai katasztrófa. Kína ellenben, amely alig a tömeges éhhalál szintje fölül indulva fogott bele gazdasági reformjaiba, nem fogadta el a Cséfalvay-féle világmagyarázatot. Tudatában voltak, hogy a nemzetközi pénzvilág tanácsai nem Kína, hanem a nemzetközi pénzvilág érdekeit szolgálják. Nem fogadták el, hogy a piac automatikusan garantálja mindenkinek az elérhető jólét maximumát. Nem fogadták el, hogy mindent magánkézbe kell adni, hogy az államnak mindent a piacra kell bíznia. Nem fogadták el a jelcini–gajdari megközelítést, és nyertek. Most azzal küszködnek, hogyan lehetne lassítani a gazdasági növekedést, mihez kezdjenek a széfjeikben felhalmozódott sok milliárd dollárnyi amerikai állampapírral.
De a hazai történések is jelzik, hogy a nemzetközi akaratképzés valódi természetét tisztán látva érdemes folytatni az alkut a globális szereplőkkel. Amíg a magyar politikusok ájult tisztelettel követték a tanácsokat, elúszott nemzeti javaink és piacaink jelentős része. Amióta a Bogár László által létrehozott stratégiai elemzőközpont által is javasolt kritikusabb megközelítés valamelyest tért nyert a kormányzati politikában, lelassultak ezek a folyamatok. Sikerült köztulajdonban tartani az egészségbiztosítót, megszűnt a stratégiai nemzetvagyon kiárusítása, felértékelődött a hazai vállalkozók, a belső és a lakáspiac szerepe, az állami árszabályozás a társadalom teherviselő-képességéhez igazodott. Mind-mind az ellenkezője annak, amit a washingtoni konszenzus prófétái javasoltak. Az ország kezdett magához térni, az embereket remény töltötte el. Cséfalvay Zoltán aktív részese volt ezeknek a biztató folyamatoknak. Most vajon miért tagadja meg önmagát?

A szerző közíró