Egy kalandfilm forgatókönyvének is beillene a II. világháború ez idáig Lengyelországban és Magyarországon is ismeretlen Elzbieta Isakiewicz által feldolgozott epizódja. A főhős Henryk Slawik, az emigráns lengyel kormány küldötte, a menekültek ügyeit intéző Lengyel Polgári Bizottság elnöke, aki lényegében a konzul szerepét töltötte be az akkori vérzivataros időkben. Az országa német lerohanása után, 1939-ben Magyarországra érkezett sziléziai újságíró, sem a kommunistákkal, sem pedig a jobboldali pilsudskistákkal együttműködni nem nagyon kívánó politikai aktivista tevékenysége során szoros együttműködést alakított ki a magyar kormány jóérzésű tagjaival. A viharos történelem által írt kalandregény hősei így a teljesség igénye nélkül a menekültkérdésben a németek ellenében is bátor döntéseket hozó Horthy Miklós kormányzó, Teleki Pál, a tragikus sorsú miniszterelnök, a németellenes, konzervatív, a baloldalt finoman szólva sem szerető, így az első pillanatokban Slawikot is hűvösen fogadó, majd a közös pontokat felismerve együttműködő belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc, vagy a menekültek áldozatos segítője, Szapáry Erzsébet grófnő.
S nem utolsósorban a belügy szegényellátási és általános segélyezési osztályát vezető, a lengyel menekültek ügyét nem csupán hivatalból felvállaló id. Antall József, akit személyes barátság is fűz Henryk Slawikhoz. Rajtuk kívül természetesen a magyar társadalom jóérzésű többségének is köszönhető a hitleri és sztálini megszállás alá került Lengyelországból érkező menekültek barátságos befogadása. A megfelelő államközi megállapodás hiánya ellenére a háború során lengyel polgári és katonai menekültek tízezrei (a becslések 60–100 ezerről szólnak), köztük több ezer lengyelországi zsidó talált oltalmat Magyarországon a háború pusztítása elől. Slawik Antallék segítségével, ellátva őket lengyel bizonyítvánnyal és katolikus vallást igazoló anyakönyvekkel, zsidók ezreit mentette meg a pusztulástól.
A lengyel újságíró véletlenül szerzett tudomást Henryk Slawik létezéséről. Ezután a természetes emberi kíváncsiság vezette és egy évet szentelt a források felkutatásának, a könyv megírásának. Külön kiemeli Slawik munkatársának, Henryk Zvi Zimmermann-nak a segítségét, aki a 90-es évek elején először kezdett nyomozni a lengyel menekültek ügyének e nem hétköznapi szolgálója után.
S hogy miért nem tudott Henryk Slawikról évtizedekig senki sem Magyarországon, sem pedig Lengyelországban?
– Tökéletes válasz még mindig nincs erre, de az tény, hogy a háború után uralomra kerülő kommunista vezetésnek nem volt érdeke egy úgymond burzsoá hős kreálása. Még 1946-ban megtörtént, hogy Katowicében el akartak nevezni egy utcát Slawikról, azonban valamelyik elvtárs felszólalt, hogy egy antikommunista nevét ne viselje utca. Ettől kezdve hallgatás is övezte Slawik nevét. Azt sem lehet persze elfelejteni az okok taglalásakor, hogy a háború után hivatalosan már nem lehetett a magyar–lengyel együttműködésről beszélni – mondja a szerző.
Elzbieta Isakiewicz riporter, ezért a jó érzékkel és hitelesen felfestett történelmi kulisszák között is elsősorban az emberi vonatkozások érdeklik. Két ember, Antall és Slawik barátsággá erősödő kapcsolata.
– Kétségkívül ők voltak e helyzet kulcsfigurái, mozgatórugói – szögezi le Isakiewicz. – Valójában hasonló helyzetben voltak mindketten. Slawiknak is felróhatták a lengyel menekültek, hogy miért veszélyezteti a zsidó menekültekkel az ő helyzetüket, míg Antallon a magyarok kérhették számon, hogy miért teszi kockára a lengyelekkel az ő helyzetüket. Ez a szituáció és a feladat tehát mindkettőjüktől nagy bölcsességet és ügyességet kívánt. Bonyolította az együttműködést Slawik baloldalisága, amelyet persze árnyalt kommunistaellenessége, de tény, hogy eleinte Antall és a magyar vezetés némi távolságtartással kezelte a lengyel kormány képviselőjét, ám nagyon gyorsan rájöttek, hogy az értékrendjük valójában azonos. Aztán, az igazi nagyság ott mutatkozik meg, amikor az ember a legválságosabb helyzetekben mindenen, így politikai elfogultságain is képes felülemelkedni – fejtegeti az újságíró.
Mindezek után talán már nem is oly meglepő, hogy a történet drámai csúcspontjaként a közelgő német megszálláskor svájci útlevele ellenére Budapesten maradó és a Gestapo karmai közé kerülő Slawik menti meg barátja életét is. Antall emlékirataiból tudjuk, hogy a megkínzott Slawik a szembesítésen kijelentette, a magyar politikus nem tudott az általa végzett tevékenységről. A kormánybiztos még látta, hogy a bíró vörös ceruzával egy a halálos ítéletet jelentő vonalat húz Slawik neve mellé. Ugyanígy nagyon érdekes hátteret ad a történéseknek a magyar és az emigráns lengyel társadalom viszonyainak bemutatása.
– Minden forrás igazolta, hogy a lengyel menekülteket a magyarok mindazzal ellátták, amire szükségük volt. Kenyérrel, borral, gyümölccsel fogadták őket. Ez nemcsak egyszerű emberi szolidaritás volt, hanem egyben egy manifesztáció is – mondja a szerző.
A menekültek közössége is emberi képet mutat, a politikai irányzatok itt sem szűnő viszálykodásával és az összetartással együtt.
– Ugyanúgy jellemezte őket a megosztottság, mint az idealizmus, a méltóságteljes viselkedés. Azért ne felejtsük el, viszonylagosan bármilyen jó helyzetük is volt itt, ez mégis menekültsors volt. Ez pedig éppúgy, mint a kommunista elnyomás időszaka, nagyon demoralizáló. Az emberek ilyenkor az összefogás helyett sokszor azt próbálják megtalálni, hogy hol vethetik meg a lábukat, hol tudnak egy kis biztonságot teremteni – érzékelteti a helyzetet Isakiewicz.
A korabeli magyar politikáról is reális képet rajzol egyfajta háttérként a könyv.
– A magyar politikusok nem hivatalos megbeszéléseiből az a szándék vehető ki, hogy óvakodtak attól, hogy nyilvánvalóan megsértsék a németeket, de mindezek mellett hatékonyan segíteni kívánták a lengyeleket is – összegzi történelmi kutatásait Isakiewicz.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
