Odaült a számítógéphez, a monitor kivilágosodott, rajta fekete hajú kislány kacag egy zsemleszínű retriever társaságában. A lányom, nézi Ádám keserűen a négyéves képet, azóta Írisz már iskolába jár. Most, hogy jön a karácsony, utánaszámol, nyáron látta utoljára, tizenöt percig, majd jöttek a nagyszülők, és kocsiba tuszkolták Íriszt: – Nem látod, hogy a gyerek nem akar veled találkozni? – vélte hallani volt felesége és anyósa hangját. Ádám régen még könnyezett, annyira fájt, hogy van egy édesgyermeke, akit elzárnak előle. Pedig nem így kezdődött. Nagy szerelem volt, mindketten akarták ezt a kapcsolatot. Azután, hogy Írisz megszületett, hamar a tudtára adták Ádámnak, hogy felesleges. A tehetős nagyszülők ellátják egyetlen lányukat és unokájukat mindennel, minek ide egy „idegen” férfi? Ádám, akinek világnézetét már az egyetemen is a nagy francia forradalom eszméje alakította, sokáig szerette volna hinni, hogy Magyarországon legalábbis jogegyenlőség van. Az illúziót a válás foszlatta széjjel. Ádámot a bíróság minden gyermekéhez fűződő jogától megfosztotta, de adott neki kéthetenként 3 óra láthatást, plusz nyáron két hét közös nyaralást. Csakhogy a gyermeket igen korán preparálva kapta: papa, unlak, utálom a meséidet, egyébként is szegény vagy és lúzer, miért nem hagysz minket békén?
Ádám a gyámhatósághoz fordult. Sok beadványba, veszekedésbe, pénzbüntetésébe került, amíg rájött, hogy az ilyesfajta intézmények finoman fogalmazva kényelemből annak adnak igazat, aki birtokon belül van. A nőnek. Olyan nincs, hogy az anya hazudik, az apa ellen neveli a gyereket, hogy nem adja oda, hogy külföldre lopja, hogy fanatizálja a találkozásokat: vigyázz, nehogy megfogdosson! Vagy pszichológushoz viszi, mert az apa – nézzék, kérem, sorozatosan felidegeli már a puszta létével is. Ádám hat év alatt minden fórumot megjárt, hogy némi megértést csikarjon ki a hivatalokból, és morzsát leánya életéből. Már tudja, hiába. Amellett, hogy a gyámhatóságok abban a közhelyben hisznek, hogy csak jó anya és rossz apa létezik, ki nem állhatják azokat az értelmiségi szülőket, akik jogaikra hivatkozva folyamatosan akadékoskodnak, „zaklatják” a hivatalt. Nem nyugszanak bele a megváltoztathatatlanba, lármáznak, veszekszenek, indulatoskodnak, micsoda abszurdum, a gyereküket akarják. Sőt beszélni, sétálni vele, biciklizni, fagyizni, szeretnék őket szeretni.
Ádám szerint a magyar családjogi törvény elavult, diktatórikus és szülőellenes. A hivatalok mindenfajta információtól elzárják a jogaiból kitessékelt szülőt. A gyermekláthatás nevezetű képződményt átkeresztelték ugyan kapcsolattartásra, de a konzerválódott, rossz gyakorlaton ez mit sem változtatott. Aki birtokon belül van, azaz akinél a gyerek, annál minden fegyver. A hivatalok hallgatólagosan elnézik, hogy az anya évekig megtagadja a láthatást, nem tesznek ellene semmit, sőt, minek azt a gyermeket megzavarni holmi apával. Az egész folyamat, ahogy Ádám megfogalmazta, a kifárasztáson alapul. A kiszorított apa egyszer csak belefárad a harcba, és feladja. Tudomásul veszi, hogy kizárták gyermeke életéből, aki felnőtt korában ezért gyűlölni fogja.
Ádám egyszer késett a gyerektartással, volt felesége azonnal a rendőrségre futott.
Nem a pénzért: az erőviszonyok tudatosításáért.
Ádám karácsonykor újra egyedül lesz. Megleshetné Íriszt a házuk előtt, de nem teszi. Bont majd egy üveg bort, aztán előveszi a pici dobozt, amelyben már négy finom aranykarkötő sorjázik, mindegyik nagyobb, mint az előző, most beleteszi az ötödiket is. Boldog karácsonyt, Írisz, kislányom!
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
