A St. Martin-i fenyőfa

Szentestén a francia Pireneusokban megbújó St. Martin falucska plébánosa éppen misére készülődött, amikor hirtelen csodálatosan édes illatot érzett. Tél volt, és a virágok már régen eltűntek, a kellemes aroma mégis a levegőben volt, mintha a tavasz érkezett volna meg korábban.
Kíváncsiságtól hajtva lépett ki a templomból, hogy megtalálja, mi lehet az oka ennek a csodának, és egy fiúra bukkant, aki az iskolaajtó küszöbén üldögélt. Mellette a földön arany karácsonyfa feküdt.
„Hű, micsoda gyönyörű karácsonyfa! – mondta a pap. – Úgy lehet, az eget karcolhatta, mert isteni illat árad belőle! És színtiszta aranyból van! Hol találtad?”
A fiú nem kifejezetten örült a pap megjegyzéseinek.
„Igaz, hogy ez a fa, amelyet én cipelek, minél tovább viszem, annál nehezebb lesz, és hogy a levelei tényleg igen erősek. De hogy is lehetne aranyból… már előre félek, mit szólnak majd a szüleim.”
És a fiú elmondta történetét:
„Ma reggel Tarbes városába indultam a pénzzel, amit édesanyám adott, hogy vegyek rajta szép karácsonyfát. Úgy esett, hogy amikor egy falun vitt át az utam, magányos öregasszonyt pillantottam meg, akinek senkije sem volt, hogy együtt üljék meg a kereszténység nagy ünnepét. Adtam neki némi pénzt vacsorára, mert biztos voltam abban, hogy le tudom majd alkudni a fának az árát, amelyet venni akartam.
Amikor Tarbes-be értem, utam a nagy börtön előtt vezetett el, és sok ember volt ott, akik mind arra vártak, hogy a látogatási idő megkezdődjön. Mindannyian szomorúak voltak, mivelhogy távol töltik majd az estét szeretteiktől. Hallottam, amint egyesek azt mondják: még egy kis süteményt sem tudtak vásárolni. Ahogy ott álltam, megindult a szívem, és elhatároztam, hogy megosztom a pénzemet ezekkel az emberekkel, akiknek nagyobb szükségük van rá, mint nekem. Csak egészen keveset hagyok magamnak ebédre; a virágárus családi barát, biztos, hogy úgyis odaadja majd a fát, ha az árát a jövő héten ledolgozom.
Amikor azonban a piacra értem, megtudtam, hogy az ismerős virágárus nem jött ma dolgozni. Mindent elkövettem, hogy találjak valakit, aki adna nekem annyi pénzt kölcsön, hogy megvehessem mástól a fát, de mindhiába próbálkoztam. Meggyőztem magam, hogy teli hassal jobban tudok majd gondolkozni. Amikor a söntéshez értem, egy fiú, aki külföldinek látszott, azt kérdezte, nem tudok-e adni neki aprót, mert már napok óta nem evett. Elképzeltem, hogy egykor a gyermek Jézus is milyen éhes lehetett, így hát azt a kevés pénzt is odaadtam neki, ami még megmaradt, és elindultam hazafelé. A visszaúton letörtem egy fenyőágat. Megpróbáltam kiigazítani vagy megvágni, de olyan nehéz lett, mintha fémből lenne, és még csak nem is hasonlít arra a karácsonyfára, amelyre édesanyám otthon vár.”
„Kedves fiam – mondta a pap –, a fából áradó illat nem hagy kétséget afelől, hogy a mennyország érintette meg az ágat. Hadd meséljem el a történet további részét:
Amint elbúcsúztál az öregasszonytól, ő azonnal a Szűzanyához fohászkodott, aki hozzá hasonlóan édesanya, hogy viszonozza ezt a váratlan jótéteményt. A börtönlakók rokonainak többsége bizonyos volt abban, hogy egy angyalra bukkantak, és hálát adtak az angyaloknak a süteményekért, amelyeket nekik hoztál. A fiú, akivel találkoztál, Jézusnak adott hálát, hogy éhségét csillapíthatta.
A Szűzanya, az angyalok és Jézus hallotta azok imáit, akiket megsegítettél. Amikor letörted a fenyőfa ágát, a Szűzanya a kegyelem illatával vette körbe. Ahogy továbbmentél, az angyalok megérintették a leveleket, és arannyá változtatták. Végül pedig, amikor már minden készen volt, Jézus ránézett a műre, és áldását adta rá. Innentől aki ezt a karácsonyfát megérinti, annak bűnei megbocsáttatnak, és kívánságai teljesülnek.”
És így is történt. Úgy tartja a legenda, hogy a szent karácsonyfa még mindig fellelhető St. Martinban. Úgy mondják, ereje oly hatalmas, hogy aki szenteste segít felebarátain, bármily messze legyen is a kis pireneusi falutól, azon áldása lesz.
(Haszid mese alapján)