Mi az, ami a gyermekek előtt megnyitja a mennyek országát? Az ártatlanság? A korlát nélküli hit? Vagy talán az, hogy egy gyermeket könnyű szeretni, s a szeretet megmentheti a lelkeinket?
A gyermek a jászolban, a kisded Szűz Mária karján a mindig újjászülető élet. Az a dicsfény, amely a fejük felett ragyog, a szeretet fényessége. Soha nem érkezett volna meg hozzánk az evangélium a szent estén született parányi lény nélkül, akiről aligha képzelhetjük, hogy világra jöttének pillanatában tudott saját isten voltáról, gőgicsélése mögé rejtve ezt a végtelen tudást. De máris isteni küldetése és hatalma volt, a szeretet jött vele a földre.
Mint minden újszülöttel.
*****
Azon a huszonöt év előtti éjszakán, amikor hozzám is megérkezett, feltámasztott háttal az ágyamban ültem álmatlanul, egy telefonhívásra várva. A csengés két óra előtt néhány perccel törte meg a csendet. Most is hallani vélem egykori pápai osztálytársam, Tarró Sanyi komoly, mély hangját: „Lányod született.” Doktor Tarró a SOTE Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikájának adjunktusaként az egyik legelső volt a magyar orvosok között, aki alkalmazta az ultrahangot a terhes nők vizsgálatában. Ő segítette világra jönni 1979. október 2-án Lucát.
Az ismeretlen, csöppnyi lényről azon az éjszakán még semmit sem tudtam; ez a nem tudás addig tartott, amíg meg nem pillantottam őt. Egy fityulás ápolónő emelte magasra a kórházi üvegfal mögött. Néztem gyűrött, gyönyörű, parányi arcát, s hirtelen áldott villámcsapásként hasított belém: ő az enyém. A következő pillanatban szinte csodálkozva eszméltem rá, mennyire szeretem. Mintha ez a szeretet a végtelenből jött üzenetként zuhant volna szegény szívemre. Az ugyanakkor ugyanott, ugyanúgy felmutatott öt-hat csecsemő nem került látókörömbe, az egyediség és megismételhetetlenség érzése uralta bensőmet; rabul estem. Mellettem különböző korú férfiak álltak, valószínűleg mindegyik azt élte át, amit én. Az anya, aki testében hordozza a magzatot, talán apránként jut el ehhez az érzéshez, s talán, mivel a két élet kilenc hónapon át egymáshoz kötött, a szeretet szelídebb és magától valóbb.
Döbbenetes, szinte ijesztő volt az a pillanat, amikor először a karomba vettem, s a pihekönnyű test hozzám simult. Soha semmi nem töltött el ily gyöngéd rémülettel. Uram, csak meg ne botoljak, csak el ne ejtsem! Így mentem lefelé a klinika lépcsőjén szinte álomban, bezárult körülöttem a világ.
Milyen közel van most is az az áldott pillanat. Úgy őrzöm, mintha én volnék áldott. Pedig akkor azt sem tudtam még, kit tartok karjaimban.
*****
Van egy könyvecske, amelybe édesanyja az első napoktól kezdve feljegyezte Luca „tetteit”. Az anyai szív dobbanása persze átüt a sorokon, s most, amikor olvasom ezt a korai „naplót”, az jár a fejemben, vajon az ember büszke lehet-e a gyermekére, vagy helyesebb, ha lehajtott fejjel ad hálát minden vele töltött percért a Teremtőnek.
A napló első sorai (okt. 27.): „Még nincs egészen négyhetes, és követi az apja tekintetét. Ezt a jelenséget a fejlődés-lélektani szakkönyvek három hónapos korra teszik.”
Oly mindegy talán, de amikor szürkéskék szemét először rám emelte, bizony, könynyezve néztem vissza rá. Ilyenek az „öreg” apák. Negyvenegy éves voltam, amikor született.
„Kéthetes korától, ha az apja lelkes hangon azt mondja neki: szopi, szopi, azonnal abbahagyja a sírást és csücsörít… Négyhetes volt, amikor azzal tüntette ki apukáját, őt legelőször, hogy rámosolygott…”
Elképzelhetetlen dicsőség.
Aztán az én kézírásommal: „A pálcikát, amivel az ínyét ecsetelem, a szeme elé tartom, erre kitátja a száját, és öt és fél hetes korától az ecsetelésnél együttműködik, nem kapkodja a fejét, nem verekszik…”
Majd ugyancsak én: „Héthetes korodban, amikor hazajöttem, mondom vagy másfél méterről: szia. Erre odanézel, és rám mosolyogsz, pontosan úgy, mint aki visszaköszön. Leszedtem a fejedről egy kis seborrhoeát, egyáltalán nem sírtál, így aztán megúsztam én is…”
Dec. 16.: „Ma este, amikor hazajöttem, ragyogó mosollyal üdvözöltél, aztán elkezdtél jajgatni igen fájdalmasan, szemforgató módon a szívemre apelláltál, hogy felvegyelek. Ezt újabban mindig megcsinálod…” Az anyuka kézírásával: „És tegyük hozzá, általában sikerrel.”
Dec. 17. (ezt is én írtam): „Lucika, az ágyon feküdtél, és sokat dumáltál, magnóra is vettük, és egyszer csak nagy meglepetésemre elkezdtél háton felém araszolni, és elkaptad az ingemet. Gondoltuk, hogy véletlen. Visszatettünk az eredeti helyedre, és megint araszolni kezdtél felém a jobb kezem irányába. Úgy véltük, ez attól van, hogy jobbra szeretsz araszolni, hát átültem a bal feledre. Ismét megindultál – felém. Aztán anyukád mondta, hogy gyere, és akkor feléje indultál, míg végül az örömtől és dicsőségtől sírva fakadtunk… Mert amit csináltál, az a gyermeklélektan szerint tizenegy hetes korban lehetetlen…”
Lám, mily büszkék vagyunk!
„Ha fájdalmas nyögdécselésed után apukád felvesz, alig bírod leplezni diadalmas mosolyodat. Bármit csinál veled, dobál, rángat, táncoltat, boldogan tűröd, csak vele lehess. Anyukád kissé irigykedik is…”
„Karácsony napján, amikor levegőzni vittelek, az utcán a prémzsákodból rám förmedtél így: »Au, dej-dej!« Erre felvettelek a karomba, ezt fülig érő szájjal így nyugtáztad: »Digoj-digoj-goldigoj.«”
„December 29-én tudatosan megfogtad a kezem.”
„Január 1-jén megcsókoltam a hasadat, sikkantva nevettél, és a következő alkalommal, amikor csücsöríteni kezdtem, nagyot rikkantottál, és felhúztad az ingedet. Ezt anyukád egyelőre nem hiszi el. Január 10-én viszont bizonyítottunk: haspuszi imitálására és a »húzd fel az inged« kérésre felhúzod az ingedet, és enyhe mosollyal vársz a puszira.”
Jan. 19.: „A batyus játék első napja. Apukád fürdés után becsomagol a lepedőbe, hintáztat, és a szabadesést gyakorolja veled. Nagyon élvezed. Két héttel később, amikor rátettünk a lepedőre, éteri mosollyal saját magad batyuztad be magad, kiprovokálva a játékot.”
Anyai bejegyzés (márc. 7.): „Mérföldkőhöz érkeztél, kisbabám. Nem akartad meginni a délutáni narancslevet. Csak nehezen jöttünk rá, miért hadakozol. Egyedül akartál inni. Meg is fogtad két kézzel a poharat és ittál. Igaz, hogy leginkább az ujjad jutott a szádba, de mégis. Másnap a déli főzeléknél ugyanez játszódott le, megkaparintottad a kanalat. Úgy ledugtad a torkodba, hogy majdnem megfulladtál. De a siker az siker…”
Ápr. 20.: „Megindultál kúszva.”
Máj. 12.: „A játszótéren kivetetted magad a kocsiból, mert hintázni akartál. Egy ilyen kicsi baba általában nem tudja, mi az a hinta. Apukád vett a múltkor neked két bábut: egy tigrist és egy bölcs bagolyt. A bagoly, ki tudja, miért, teljesen lenyűgöz.”
Máj. 26.: „Az első szavad ez volt: baboj.”
Júl. 3.: „Állsz!”
Aug. 20.: „Csopakon nyaralunk. A minap nagy hullámok voltak a Balatonon, apád kivitt a csónakodban ülve. A csónak nagyon jól ringatózott, de amikor kicsit elcsendesedett a víz, belecsaptál és dühösen ráförmedtél: hintázik! Apukádat tigrisnek szólítod, ami hízelgő.”
Szept. 1.: „Elindultál. Elindultál édes kis tántorgó léptekkel, előrenyújtott kézzel, aggodalmas kis pofával.”
Okt. 10.: „Apa simogatta a pocidat, mert sírdogáltál. Közben becézett: kiscicám. Majd elhallgatott, és úgy, némán simogatott tovább; egyszer csak figyelmeztetően rászóltál: »Kiscicám!« Mondom neked a minap: gyere ide, anya kiscsibéje! Nem: apa cicája…”
„Első versed: »Aja, aja, aja,
Apa, apa, apa.
Gugi!«
Magadat hívod Guginak.”
„Olvasod az újságot: »apa, apa, bubuc, Attila, apa«. Általában könyvből, újságból, villamosjegyből is ezt olvasod.”
Febr. 2.: „Ma vagy tizenhat hónapos. Ilyeneket mondasz: »Édes Gugikája vagyok ajának, rossz. Nincsenek galambok, hazamentek ajájukhoz.« Valamit rosszul csinálok, felsóhajtasz: »De buta ez az aja!« Fordítva adom rád az ingedet: »Te kis butus« – simogatsz meg. Ez az aja mindig viccel. Persze apa is. Imádod, ha apukád azt a remekművet énekli neked, amelyik így kezdődik: Csupa könny a szobám, ha nem vagy nálam.”
Febr. 7.: „Eddigi leghosszabb mondatod: »Beverte szeget falba kalapáccsal, nagyon ügyes volt apád.« Nagyon értesz a botanikához, Csopakon a kertben előadást tartasz: »Itt egy gyönyörű virág, úgy hívják, spenót.« Nézegeted Budapest látképét a Dunában, »ez a Balaton«, mutatsz rá szórakozottan a folyóra. »Dehogyis, Lucika, hát mi folyik Budapesten?« »Az orrom.«”
Júl. 5.: „Apádat elnevezted melegvíz-gyereknek.”
Aug. 19.: „A pelenkázóasztalon fekszel és követelődzöl, így: »Én akarom magamat bepelenkázni.«”
„Anyukájától kérdezi: »Ki az a Szűz Mária?« »Hát a legjobb anya.« »Nem, te vagy a legjobb.«”
„Negyven verset és éneket tudsz kívülről. Köztük Petőfitől A puszta télen-t. Hibátlanul végig.”
Egy évvel később. „Annyira szeretem apát, mint vadalmát a madár. Ha nagy leszek, az első fizetésemből egy lakkcipőcskét veszek neki.”
Most leteszem a naplót. Képzeljenek el egy nem egészen kétéves szőke kislányt, aki a csopaki strandon hintázik, nagy iskolás lányok állják körül, teljesen elámulva hallgatják, ahogy mondja, mondja a verseket.
Én vagyok az apja. Lám, még mindig nincs lakkcipőm!
De mostanában, huszonöt év után, ha bizonytalan vagyok valamiben, őt kérdezem meg. Néha akkor is, ha nem vagyok egészen biztos abban, hogy – erkölcsi értelemben – helyesen járok-e el.
Ő az enyém.
*****
December 7-én Mádl Ferenc, a Magyar Köztársaság elnöke érdeméremmel tüntette ki Böjte Csaba szerzetest. A laudációban szerepelnek ezek a sorok: „Krisztus egyháza csak egyféleképpen fordulhat a gyermekek felé, csak úgy, ahogy ezt Böjte Csaba teszi, példát adva mindannyiunknak az élő szeretet erejéről. Védencei, az erdélyi gyermekek általa kapnak esélyt az emberhez méltó életre… A kegyelem működik itt, a szó köznapi és szakrális értelmében. Ő a rémfilmek kulisszáit idéző, lepusztult panelházak között magukra hagyott, pusztulásra ítélt gyermekeknek nem árvaházat teremtett Déván, hanem csodát.”
Ők az övéi.
Mádl Ferenc ugyanakkor kitüntetett egy gyönyörű kislányt (még majdnem gyermeket), Pásztory Dórát, Sydney és Athén paraolimpiai bajnokát, akinek „nemcsak az ellenfeleket kellett legyőznie, hanem a sorsot is. Mindannyiunknak példa arra, hogy a hit, az elszántság, az emberi tartás, a magunkba, társainkba és az életbe vetett bizalom által bármi lehetséges.”
Ő – a miénk.
*****
A pietá láttán azért nem fog el bennünket kétségbeesés, mert tudjuk, hogy a mindenség fölött ott ül a Kisded a Szűzanya karján. Mindörökké.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
