A Nemzeti Emlékezet Intézete a diktatúrák korában az emberiség ellen elkövetett bűntettek és más büntetőjogi kategóriába tartozó cselekedetek dokumentumait mint bizonyítékokat gyűjti és dolgozza fel. Ezeket a dokumentumokat azoknak az embereknek a nevével, akik elkerülték a felelősségre vonást, az elszámolásukat kezdeményezve átadják az államügyészségnek. Miért ezt a nevet kapta az intézet? Ön szerint létezik a XXI. században nemzeti emlékezet?
– A XXI. század semmilyen alapvető ismertetőjegyben nem különbözik a XX. századtól, tehát indokoltan beszélhetünk továbbra is a nemzetek Európájáról a nemzeti közösségek értelmében. Az emlékezet a társadalom tagjaiban van elraktározva, amely a helyi vagy nemzeti kultúra sokszínűségében marad fenn. A nácizmus és a kommunizmus korszakainak megszűnése, de elsősorban a kommunizmus időszaka után a nemzeti társadalmakat elérte a bűnös propaganda által végzett „agymosás”. Ez magát a nemzeti kultúrát semmisítette meg, amely mind Szlovákiában, mind Magyarországon, de Közép-Európában máshol is a magántulajdonra, a családra és a vallási hitre épült. A nemzeti társadalmaknak joguk van a teljes nemzeti emlékezet megélésére. A Nemzeti Emlékezet Intézetének az a törekvése, hogy ennek a szónak a komolyságát, eredeti tartalmát felújítsa és teljes történelmünk részévé tegye, illetve hogy megnyissuk a belbiztonsági erők titkos levéltárát, amely a kommunista hatalom egyetlen alapja és támasza volt.
– Nemcsak a történészek, hanem a széles értelemben vett szlovák közvélemény számára is hozzáférhetők lettek november 16-án a szlovák kommunista titkosrendőrség (StB) kelet-szlovákiai ügynöklistái, amikor azt nyilvánosságra hozták az interneten. A levéltárban kik számára hozzáférhetők az iratok?
– A Nemzeti Emlékezet Intézete levéltárában a diktatúrák, az 1939–1945 közötti korszak fennmaradt teljes dokumentációját, de elsősorban a kommunista titkosrendőrség állambiztonsági szerve tevékenységének iratait gyűjti. Az abban az időszakban keletkezett levéltári iratállomány hozzáférhető a kutatók számára és azok az iratcsomók, amelyeket az StB vezetett, a megfigyelt személyek számára szintén hozzáférhető. Mindenki elviheti saját iratanyagának másolatát, és megfontolása szerint felhasználhatja, illetve mindenki számára hozzáférhető az StB tagjainak és munkatársainak iratanyaga, amelyből szintén másolatot készíthet. Minden tizennyolcadik életévét betöltött személy kérvényezheti az StB munkatársai fennmaradt iratanyagának másolatát, vagy az StB egyes tagjai személyi aktájának másolatát.
– Az átvilágítási törvényt 1992. január elsejei hatállyal fogadták el. A törvény 1993-tól Csehországban és Szlovákiában más-más életet élt. Csehországban továbbra is érvényben maradt, 1996-ban további öt évre, 2001-ben pedig bizonytalan időre meghosszabbította hatályát a cseh törvényhozás. 2002-ben a szlovák parlament törvényben ítélte el a Tiso-féle szlovák államot, a világháború éveit, illetve a kommunizmust, mint az emberek szabadságát korlátozó, elnyomó rendszert. A szlovák jobboldal és baloldal megegyezett. Az adattárak kutathatók lettek. Mi volt Szlovákiában az átvilágítási törvény további sorsa?
– Az 1992-es választások után a Meciar-féle HZDS, a Weis-féle SDL – az átnevezett Szlovák Kommunista Párt – és a Slota-féle Szlovák Nemzeti Párt nem vette figyelembe az átvilágítási törvényt, noha az egészen 1996-ig érvényben volt. 2001-ben megalakult a Nemzetbiztonsági Hivatal (NBU), amely elkezdte átvilágítani azokat az állami alkalmazottakat, akik titkosított adatokkal kerültek kapcsolatba, és ez részben helyettesítette azt, hogy az átvilágítási törvényt nem léptették életbe. Egy évvel később az NBU hatékony átvilágításának köszönhetően a szlovák parlament elfogadta a 2002/553-as számú törvényt, amelyben elítélte a náci és kommunista rendszereket és az 1939–1945 közötti diktatúrák korát, elrendelte a Nemzeti Emlékezet Intézetének megalapítását, egyben megnyitotta az StB titkos levéltárait.
– A csehek komolyan vették az átvilágítási törvényt, bár a gazdasági életet nem sikerült megtisztítani teljesen a volt titkosrendőröktől. Négy évvel ezelőtt a Stasi-irattárakhoz hasonlóan a cseh irattárak is kutathatók lettek, mindenki megnézheti saját dossziéját. A törvény a társadalomban elfogadott norma, mindennapi életük részévé vált. Szóval nehéz a cseh közéletben tisztázatlan múltú egyént találni. Ön szerint miért volt nehezebb elfogadtatni a törvény végrehajtását, miben volt más Szlovákia? Ki volt ellene és ki támogatta a törvényt Szlovákiában?
– Az StB titkos együttműködőinek, tisztjeinek dokumentumai és a levéltár a kutatók számára sem Csehországban, sem Németországban nem olyan nyitott és hozzáférhető, mint Szlovákiában. A németek és a csehek csak azoknak a személyeknek tették hozzáférhetővé az iratokat, akiket az állambiztonsági hivatal figyeltetett. A dokumentumok különleges levéltáraikban vannak elhelyezve. Szlovákiában az StB levéltára nyilvános levéltár. Elsők vagyunk a posztszocialista országok közül, amely így cselekedett. A törvényjavaslat ellen a kormány kétszer szólalt fel, a kormány törvény-előkészítő bizottsága kétszer elutasította, és Rudolf Schuster köztársasági elnök is megvétózta. A törvényt ennek ellenére az ellenzéki és kormánypárti képviselők minősített többsége elfogadta. A köztársaság elnöke azonban akkor újból elutasította az elfogadott törvényt.
– Csehországban a C kategóriás személyeknek általában fogalmuk sem volt titkosszolgálati múltjukról. A C kategóriás adattári dossziékat a szövetségi alkotmánybíróság ítélete alapján kivették a törvényből, és tovább nem vizsgálták. Hogy van ez Szlovákiában?
– A Nemzeti Emlékezet Intézete a teljes iratjegyzéket, amelyet az StB az ötvenes évektől kezdődően 1989-ig minden megfigyelt személlyel kapcsolatban öszszeállított, az interneten – www.upn.gov.sk – közzétette azzal a megjegyzéssel, amely a Cseh–Szlovák Szövetségi Köztársaság Alkotmánybíróságának döntésére hivatkozik, hogy a „bizalmas” (aki besúgott, de nem tudott róla, akit be lehetett szervezni, de erről vagy tudott vagy nem tudhatott), a titkos közreműködés jelöltje és maga az ügynök nem minden esetben tudott beszervezéséről.
– Tud ön ellentétes példáról is?
– Már tizenöt éve arról beszélnek, hogy az StB-vel együttműködő személyek listájából hiányoznak a „nagy halak”. Ez nem igaz. A nagy halak a csehszlovák kommunista párt központi bizottságának tagjai, apparátusuk és az StB tisztjei és például a bírók vagy az ügyészek voltak, akik politikai eljárásaikban embereket semmisítettek meg.
– Nézzük a szlovákiai átvilágítási törvényt magyarországi szemmel: ön szerint hozzájárulhat-e még az elfogadott jogszabály és a most nyilvánosságra került névsor a társadalom megtisztításához, avagy megtisztulásához?
– Semmiféleképp nem lehet a jelent egy éles vonallal elválasztani a múlttól, a múltat nem lehet rossz következményei nélkül eltitkolni vagy teljesen elhallgatni. A szabadság tizenötödik évében a közéletben nem lehet úgy viselkedni, mint ahogy azt a kommunisták tették. Az a rendszer magát avantgárdnak tartotta, az embereket nem kezelte felnőttként és éretlennek látta arra, hogy szabadon döntsön. Az eltitkolt kommunista múlt nyilvánosságra hozatala megmutatja, hogy az emberek felnőttek, képesek elfogadni sajátjukként múltjukat, amely nem más, mint értékes tapasztalat a saját jövőjük felőli döntésekben.
– Magyarországon élénk vita folyik a pártok között és a társadalomban is a volt besúgók neveinek nyilvánosságra hozataláról. A Szlovákiában átélt események tükrében milyen tanácsot, útravalót adna a magyar társadalomnak, amely még e sokak számára kényelmetlen lépés megtétele előtt áll?
– Nyissák meg a kommunista titkosrendőrség levéltárát a közvélemény számára, és higgyenek a teljes nemzeti emlékezet felszabadító hatásában és a nemzet felnőtté válásában, amely nem mítoszokon és legendákon áll vagy bukik, hanem múltja igazságán alapul.
Ukrajna
Marta Kos ismét kiállt Ukrajna uniós csatlakozása mellett
