Az emberi élet korlát és menedék

Kiben nem fordult még meg, hogy jó lenne valahogyan kicselezni az időt, és ezzel együtt természetesen a teret is? Máshol lenni máskor. Lekecmeregni eme minden egyes embernek rendelt keresztről, ahogyan Pilinszky János fogalmazta meg az e világi létezés alapmeghatározottságát. Ha az időben való elmozdulás lehetősége felvetődik, azzal általában a korlátokon történő átlépés, a szabadság asszociálódik, olyan tudás, ami kiemel a mindennapok nyűgjei közül, éppen ezért felettébb vonzó, nem is beszélve arról az esélyről, hogy alakíthatóvá lesz – nagy léptékben, alapjaiban – az eljövendő élet. Ritkán fordul elő, hogy az ember veszélyesnek gondolná, olyan dolognak, ami a biztonságától foszthatná meg, kiszolgáltatottá tehetné. Ez utóbbi vetületet vizsgálja Audrey Niffenegger regénye.
A könyv egy szerelmi történet, amelyet a két szereplő, Clare és Henry felváltva mesélnek el. Henry veleszületett időeltolódási rendellenességben szenved. Genetikai órája időnként visszaáll, és eltűnik onnan, ahol van, kiszámíthatatlanul, irányíthatatlanul. Elmúlt és elkövetkező életének meghatározó pontjain bukkan fel ilyenkor. Meztelen és védtelen. Clare hatéves, amikor először találkozik a harmincéves Henryvel, huszonkettő, amikor feleségül megy hozzá. Szeretik egymást, megpróbálnak normális családi életet élni, olyat, mint bármelyik pár, otthont teremteni, állást vállalni, gyereket nevelni, s mindezt olyasmi ellenében, amit megakadályozni és befolyásolni is képtelenek.
Niffenegger regénye sodró, érzékeny és emlékezetes alkotás. Mondhatnánk tán romantikusnak is, ha e fogalmat nem járatták volna le mára véglegesen a mindent elárasztó édeskés, felszínes írott és vetített gagyik. Mert miről is beszél ez a tárgyilagos nyelvezettel megírt, feszesen szerkesztett könyv? Két ember távolodások és közeledések közepette is létező, mély összetartozásáról, egymásért vívott – gyakorta túlontúl nehéznek, reménytelennek, értelmetlennek tűnő – meg-megújuló küzdelmükről, a veszteségtől való tartásról, az ez indukálta szorongásáról, a hosszú várakozásokról és a velük járó fájdalomról. Arról, hogy a történetek végén általában nincs happy end, felesleges erre bazírozni, hogy az alatt az idő alatt, ami adatik, egy fontos dolog van, a másik és önmagunk szeretete, hogy ami oly sokszor nyűgnek, korlátnak tetszik, az egyúttal menedék is.
Még valami biztosan állítható Niffenegger könyvéről: eleven cáfolata ama tételnek, miszerint nincsenek történetek. Különösen fontos lehet ez nekünk, úgy gondolom, a legtöbb bajunk bizonnyal történeteink felejtéséből és el nem mondásából fakad.
(Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége 1–2. Fordította: Gálvölgyi Judit. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2004. 565 p. Ára: 3480 Ft.)