Mit mutat meg egy kiállítás? Miféle rokonság képzelhető el a különböző korokat, stílusokat képviselő Georges de la Tour, Le Nain, Delacroix, Poussin, David, Fragonard, Bonnard, Courbet, Manet vagy Picasso között? Egyáltalán lehet-e köztük rokonság? A képek adják meg a választ ezekre a katalógusban is feltett kérdésekre.
Egy kultúrájára joggal büszke ország reprezentatív bemutatkozása ez a budapesti kiállítás. A francia festészet, noha kiemelkedő jelentőségű, nem eléggé ismert szülőhazáján kívül. Franciaországban is csak mintegy tíz éve kaphatnak teljes áttekintést a látogatók, ha végignézik a Louvre Richelieu- és Sully-szárnyában elhelyezett hatalmas anyagot. Nagy külföldi gyűjteményekben ez a művészet nincs jelen olyan hangsúlyosan, mint az itáliai vagy a németalföldi. A budapesti Szépművészeti Múzeum kivétel. Esterházy-gyűjteményében száz francia mű (festmény és grafika) szerepel. A legjelentősebbek a XVII. századot képviselik, és gazdag a XIX. századi anyag is. Most különleges egybevetésre nyílik alkalma annak, aki a Műcsarnok kiállítása előtt vagy után végignézi a Szépművészeti Múzeumban őrzött francia képeket is, többek között Claude Lorrain, Philippe de Champaigne, Simon Vouet, François de Nomé, azaz Monsú Desiderio műveit.
A festészet története is kétségkívül „oda-vissza futó cikkcakok, állandó konfrontációk” és bonyolult kölcsönhatások alapján íródik. A francia szervezők a festményeken megjelenő fény-árnyékot tették meg szervezőelvnek – érzékeltetve a téren és időn átívelő „átváltozások rendjét és poétikáját”, kiemelve az európai áramlatok francia festészetre gyakorolt hatását.
Németalföld és Itália nélkül nehezen képzelhető el a XVII–XVIII. század francia festészete, közös európai kincsről van szó. „A fény-árnyékkal szívesen játszó vagy éjszakai képeket alkotó nagy festők Geertgen tot Sint Janstól Edvard Munchig, Bassanón, Correggión, Tizianón, Caravaggión, Riberán, Rembrandton, Elsheimeren, Goyán, Turneren és Van Goghon át mind európaiak voltak” – hangsúlyozza a tárlat ötletadója és egyik kurátora, Emmanuel Starcky, a Francia Múzeumok Igazgatóságának igazgatóhelyettese.
(Érdekes véletlen, hogy a párizsi Grand Palais-ban ugyanezekben a hetekben nézheti meg a nagyközönség a francia impresszionisták művészetében fellelhető angol hatást bemutató Turner–Whistler–Monet című tárlatot, ott is erős hangsúlyt kapnak a fények és árnyak változásai.)
– A XVI. század végének európai művészetében gyökeres stílusváltozás ment végbe, amelynek ideológiai hátterét az egyház adta. Ellenreformációs törekvéseiben a művészeteket hívta segítségül, hogy meggyőzze a megingott híveket. Mindenki számára érthető és az érzelmekre is ható alkotások létrehozását szorgalmazta. A „barokk” fordulat Itáliában, Rómában következett be, s két fő irányban haladt. Az egyik vonulatot a caravaggizmus népies hangvételű, drámai fény-árnyék játéka jelentette, a másikat Annibale Carracci előkelő klasszicizmusa. Ez a hatás közvetlenül érte a Rómában évekig időző művészeket – magyarázza Barkóczi István, a Műcsarnok főigazgató-helyettese, az egyik magyar kurátor, aki munkatársaival heteken át késő éjszakáig dolgozott azon, hogy idejében minden a helyére kerüljön. Az ő segítségével emelünk ki néhányat a remekművek közül.
A műcsarnokbeli kiállítás legelső képein a fény-árnyék kontraszt XVI–XVII. századi nagymesterének, Caravaggiónak a hatása érzékelhető. A caravaggizmust Nicolas Tournier és Jean Valentin de Boulogne honosította meg Franciaországban. Két Tournier-kép között a lotaringiai származású Georges de La Tour csodálatos festménye, a Szent Sebestyén ápolása, akár egy pietá. Szokatlan ikonográfiája, merőben más fény-árnyék kezelése erősen megkülönbözteti az arles-i Trophime Bigot ugyanazon témát hagyományosabb módon feldolgozó képétől. Simon Vouet hatalmas festményét, Az erény allegóriáját ragyogó színek uralják. Vouet sokáig élt Rómában, majd XIII. Lajos udvari festője lett, az uralkodó rendelte haza Richelieu javaslatára 1627-ben. Ezt az évszámot a francia művészettörténet fordulópontnak tartja, innen számítják a világos színek használatát. A Le Nain fivérek németalföldi hatást mutató zsánerképeikkel váltak ismertté. A meghitt jelenetet ábrázoló Boldog család éles kontrasztot alkot a szintén nekik tulajdonított Bacchus és Ariadnéval. Nemcsak azért, mert ez utóbbi mitológiai témát dolgoz fel, hanem azért is, mert realizmus és absztrakció különös elegyét jelenti. Láthatjuk „az eszményi tájat” festő Claude Lorrain louvre-beli Tengeri kikötőjét és a „heroikus táj” mesterének, Poussinnek Keresztelő Szent János megkereszteli az embereket című képét.
A XVII. század végén a holland életképfestészet hatására eredeti, önálló francia műfaj jött létre. A szabadban ábrázolt előkelő társaság rokokó idilljét (fête galante), a XVIII. századi könnyedséget megörökítő művészek képei mellett látható Watteau Nimfa és szatír című festménye. Valóságos óda a női szépséghez, bizonyítékául annak, hogy a legelcsépeltebb témát is lehet mesterien feldolgozni. A klasszicista korszak kiemelkedő alakja, Jacques-Louis David A koldus Belisarius című híres képe mellett ott egy portré, amelyet egészen más modorban festett meg a forradalom idején.
A XIX. századot bemutató termekben is egymást érik a remekművek: Géricault, Delacroix, Ingres képei, Courbet egyik fő műve (Kisasszonyok a Szajna-parton), amely Manet Reggeli a szabadban című festményét vetíti előre. És egy irodalmi ihletésű érdekes kép. Az impresszionistákkal együtt kiállító divatos társasági festő, Henri Gervex munkája, a Rolla, amely annak idején hatalmas botrányt kavart, kitiltották az 1878-as Szalonból. Külön teremben kapott helyet az 1870-es évek tájképeit bemutató válogatás a barbizoni iskola, Jean-Baptiste Camille Corot, Jean-François Millet, Diaz de la Pena festményeiből. Az impresszionizmust és a posztimpresszionizmust a legnagyobb nevek képviselik: Monet, Manet, Renoir, Degas, Signac, Gauguin, Van Gogh, Bonnard, Vuillard, Matisse. A tárlatot a háború utáni időszaktól máig terjedő évtizedek művészete zárja.
Hatalmas vállalkozás eredménye ez a kiállítás, Európában egyedülálló értéket képvisel. A Szépművészeti Múzeumban húsz éve rendezték meg a XVII. századi francia festészetet negyven képpel bemutató tárlatot, amely akkor óriási jelentőségű volt. A Műcsarnok mostani kiállítása arra is lehetőséget ad, hogy képet alkothassunk négy vagy – szigorúbban számolva – három és fél évszázad francia festészetének alakulásáról.
Jó hallani nagy európai múzeumok munkatársaitól, hogy ismerik, nagyra becsülik a magyarországi gyűjteményeket és az itt dolgozó szakembereket. És örvendetes, hogy már nem kell Bécsig vagy Párizsig utazni, ha nemzetközi jelentőségű képzőművészeti eseményeknek akarunk tanúi lenni.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
