Az összeférhetetlen kormányfő

A 2004-es esztendő lezárultával eljött az ideje, hogy röviden megvonjuk az MSZP–SZDSZ-koalíció idei mérlegét, leginkább a nyáron bekövetkezett időközi kormányváltás utáni hónapokra koncentrálva. Az új miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc csupán kommunikációs adottságait tekintve bizonyult jobbnak elődjénél. A gazdaságpolitikai tervezést és a szociális ellátórendszer javítását illetően a Gyurcsány-kormány semmivel sem mutatott fel több kreativitást és kezdeményezőképességet a Medgyessy-érához képest.
Szembetűnő, hogy a kormányzati törekvésekben szemmel láthatóan erősödött a neoliberális szellemiség: a szociális juttatások alanyi jogon való folyósításának megkérdőjelezése, az indokolatlanul erőltetett privatizációs tervek és a személyi jövedelemadó-kulcsok hangzatos demagógiával kísért – ugyanakkor több mint kétes értékű – csökkentése egyértelműen jelzi a szabad demokraták gazdasági ügyekre gyakorolt befolyásának erősödését. A hangzatos és jól csengő szlogeneket – amelyek a kormány baloldali, szociáldemokrata irányba való eltolódását igyekeztek szemléltetni – csupán illúzióknak minősíthetjük. A 2005-ös büdzsé az elvonások és lefaragások költségvetése lesz, amelyik bizonyos mértékben még a Bokros Lajos-i időket is alulmúlja. Akkor legalább valamiféle jövőkép és gondosan megtervezett végcél is párosult a brutálisan kemény megszorításokhoz, márpedig a jelenlegi sodródásnál még ez is több perspektívával kecsegtetett.
A makrogazdasági mutatók riasztó alakulása végigkísérte az évet. Az államháztartási hiány és az államadósság folyamatos növekedése gyakorlatilag azt jelenti, hogy a kormány felélte az ország fejlesztési tartalékait, hosszú időre kényszerpályára terelve az állami költségvetés megtervezését. A különböző nemzetközi pénzügyi intézmények figyelmeztetései és intői gyakorlatilag napi híranyaggá váltak a sajtóban. Elegendő utalni a legfrissebbre, amelyben az Európai Unió bizottsága világosan és egyértelműen kinyilvánította: Magyarország az államháztartási deficit mértékét tekintve a valamennyi tagállamot magába foglaló képzeletbeli listán az utolsó helyre csúszott vissza.
A jövő évi hiányprognózis a 2004-eshez hasonlóan minden valószínűség szerint tarthatatlan lesz, és várhatóan 2005-ben is átlépi a GDP öt százalékát. A kormány elvesztette a szavahihetőségét, mivel az EU bizottsága a hiány lefaragására készített pénzügyminisztériumi tervet elfogadhatatlannak minősítette. De nem csupán az államháztartás került kritikus helyzetbe. A Freedom House legújabb jelentése szerint a magyarországi korrupció mértéke és a közszolgálati média szélsőségesen elfogult kormánypárti irányvonala is aggasztóan erősödött. A létszám megfogyatkozása miatt a megbénulás szélére sodródott az Alkotmánybíróság, amelynek sorozatos elmarasztaló döntései hűen tükrözték a koalíció alkotmányos jogállam iránti érzéketlenségét. Hasonló módon vált a kormánypropaganda véget nem érő támadásainak célpontjává a Legfőbb Ügyészség és a Magyar Nemzeti Bank is, nem beszélve a bíróságokról, amelyeknek egyes ítéletei ellen durva kirohanásokat intézett a kormány szellemi holdudvarának néhány megmondóembere.
A fenti intézményeknek a kormánnyal való kapcsolatait illetően semmilyen pozitív irányú változást nem hozott a miniszterelnök-váltás. Továbbra is nyílt és gátlástalan uszítás folyik minden olyan közjogi méltóság ellen, aki nem hajlandó a koalíció dróton rángatott bábujaként viselkedni. A Medgyessy-kormány és a Kovács László-féle pártvezetés legalább a látszatra ügyelt, és – ha csak szavakkal is – de az árkok betemetését és a hazai belpolitikai állapotok normalizálását ígérték. A Gyurcsány–Hiller tandem leplezetlenül szakított ezzel az ájtatoskodással kísért alamuszi magatartással. Az új kormányfő gyakorlatilag hadat üzent a társadalom minden olyan szereplőjének, aki valamiféleképpen keresztezi a kormány útját. A határon túli magyarok a december ötödikei népszavazás előtt váltak az MSZP negatív jelszavakkal kísért kampányának áldozatává. A hazai társadalom kollektív tudatalattijában rejtőzködő félelmek és szorongások hihetetlenül gyorsan képesek gyűlöletbe és ebből kifolyólag mások kirekesztésébe átfordulni. A nyugat-európai szélsőjobboldali pártok idegenellenes retorikáját egyszer már bevetette az MSZP a 2002-es parlamenti választások idején, amikor a huszonhárommillió román vendégmunkás beözönlésének rémképével riogatva szembefordította a választópolgárok egy részét a kedvezménytörvényhez kapcsolódó magyar–román egyetértési nyilatkozattal. Az akkori hangulatkeltés vaskosan hozzájárult a polgári kormány vereségéhez. Sajnos, a határon túli magyarság kettős állampolgárságával kapcsolatos referendum kampánya újra bebizonyította, hogy a Fidesz gyakorlatilag tehetetlen a baloldal gátlástalan riogatásaival szemben, és a választók egy nem jelentéktelen hányada szinte pánikszerűen sorakozik fel az urnák előtt, szavazataival a szocialistákat támogatva.
Nagyon súlyos hibát követ el az utóbbi időben kissé lankadóban lévő Fidesz, ha nem veszi komolyan a kormánypártok demagógiájában rejlő veszélyeket. Nehéz kimondani, de a szétszórt magyarság egyesítését megcélzó nemzetpolitika erőltetéséből csupán az MSZP képes komoly politikai tőkét kovácsolni, mivel az elmúlt évtizedekben kiépített, torz és idejétmúlt „jóléti rendszer” féltése olyan ösztönöket csal elő az emberekből, amelyek ellen nehéz észérvekkel fellépni. Ugyanilyen veszélyhelyzetet rejt magában a történelmi egyházak közéleti szerepvállalásának ügye is. A kommunizmus évtizedei sikerrel ölték ki az emberek lelkéből azt a vallásos érzületet, amelyik az alapját képezhetné egy hosszabb távon is eredményes kereszténydemokrata szellemiségű országépítésnek. Egy olyan országban, ahol széles tömegek körében vált ki harsány röhejt a papokkal és a pápával való durva viccelődés, komoly táptalaj kínálkozhat a katolikusok elleni indulatok felkorbácsolásához. Szomorú látvány volt, ahogyan a miniszterelnök kiteregette a pápa előtt a hazai belpolitikai élet szennyesét, lejáratva és befeketítve a magyar katolikus egyházat. Horn Gyula vagy Kósáné Kovács Magda korábbi szélsőséges megnyilatkozásai, az ifjú szocialisták szószékellenes aknamunkája után sajnos már meglepőnek sem nevezhető Gyurcsány fellépése. A Magyarországról kialakított külső képet vélhetően tovább rombolja a kormányfő egyházellenes akciósorozata. Félő, hogy a káros külső következmények mellett akár profitálhat is ebből a retorikából a kormány, mert ez a gyurcsányi „határozottság” – ami valójában összeférhetetlenséget fed el – jelentősen aktivizálhatja az ilyen szólamokra fogékony szavazókat, akik az utóbbi két évben pártoltak el az MSZP-től.
Gyurcsánynak éppen ez a szándéka. A vallásossággal, nemzettel vagy az erkölcsökkel kapcsolatos morális témákra irányítani a közvélemény figyelmét (ez utóbbira nyújt példát az MSZP hirtelen támadt buzgósága az ügynöktörvény ügyében), agresszív kommunikációval heccelni az embereket az ellenzék ellen, és közben reménykedni abban, hogy majd csak történik valami a világgazdaságban, ami némi lökést ad az országnak, kiemelve a jelenlegi válságból. A Gyurcsány-kormány politikája a gazdasági és szociális állapotokról szóló vitákban lényegében védhetetlen.
Egyelőre kérdéses, hogy a gyurcsányi figyelemelterelés meddig tud működni. 2006-ban csak akkor válik verhetővé a koalíció, ha a Fidesznek sikerül visszaterelni a gazdasági válság, a kritikus eladósodottság síkjára a politikai vitákat, ahogyan ezt az EP-választás előtt sikerrel tette meg. Ha nem ébred fel a nagyobbik ellenzéki párt, és nem kényszeríti térfélváltásra ellenfelét, akkor sajnos veszélybe kerülhet már-már biztosnak tűnő 2006-os választási győzelme.