Bizánc szelleme újra kísért

A Római Birodalom korában az impérium területén élő népek természetesnek tartották Róma város uralmát. Róma biztosította a békét, a nagy birodalom nagyságánál fogva szinte természetes módon jólétet teremtett. Ha itt-ott voltak is lázadások a központi hatalom ellen, nem ez volt jellemző, és általában elfogadták Róma irányítását.
A népvándorlás nyomására a birodalom két részre szakadt. A nyugati rész öszszeroppant a népvándorlás hatása alatt. A keleti rész azonban Bizánc, illetve a várost kiépítő Nagy Konstantin után Konstantinápoly név alatt tovább is uralkodott a keleti részeken. Az ott uralkodó császárok római császárnak nevezték magukat, és ezen a címen jogot formáltak arra, hogy a régi Római Birodalom, illetve az egész akkor ismert világ minden ügyébe beleszóljanak. Rendelkeztek Itália politikai ügyeiben, noha ott már régen mások uralkodtak, ők pedig még magát Rómát sem tudták megvédeni. Beleszóltak abba, ki legyen a pápa, elhurcolták, s kifogásolták, hogy a frankok királyát császárrá koronázta, és így tovább.
A császárság területe és hatalma a törökök vezérelte támadások alatt egyre kisebb lett, az 1400-as évek közepére területe jóformán a városra korlátozódott, de az öntudat megmaradt. 1453-ban a törökök által vezetett csapatok elfoglalták a várost, a császár karddal a kezében esett el a városfalon.
Lánya még az ostrom előtt férjhez ment a moszkvai nagyfejedelemhez. Amikor a moszkvai nagyfejedelem hírül vette, hogy a római császár meghalt, úgy vélte, felesége által rászállt a római császári cím, felvette a császári címet, és itt jön a csodák csodája: attól kezdve ő tartotta magát feljogosítva arra, hogy beleszóljon a nagypolitikába, ő hivatott arra, hogy minden népnek megmondja, mit szabad és mit nem.
A dolognak azonban ezzel még nincs vége. Mert attól kezdve, hogy a szovjet forradalomban a cárt megölték, a moszkvai politbüró formált jogcímet arra, hogy a világ irányítója legyen, hogy minden nép ügyébe beleszóljon, mindenkinek tévedhetetlenül megmondja, mit kell tennie. Most pedig a világ ámulva láthatja, hogy ennek a szellemnek továbbra is van örököse: a magyar miniszterelnök Rómában kijelenti, hogy mit szabad és mit nem szabad tennie a Magyar Katolikus Egyháznak.
Az egyháznak ugyanis nem szabad megszólalnia sem, csendben kell tűrnie, hogy az államközi szerződésben biztosított jogaitól megfosztják. Igaz, túlnyomó részben megkapják a katolikus iskolák azt az állami támogatást, ami a szerződésben biztosítva van, csak az egyháznak nyilvánvalóan semmi köze ahhoz, hogy mennyi az a túlnyomó rész. Érje be azzal, amit kap. A miniszterelnök tehát feljelenti a katolikus egyházat a pápánál. Az egész hasonlít egy általános iskolás árulkodásához. Mit akart elérni? Hogy a pápa megfeddje a katolikus egyházat? Hogy a puszta létért küzdő katolikusok elhallgassanak? Majd meglátjuk.
De azt azért megállapíthatjuk, nem áll jól a magyar miniszterelnöknek, hogy Bizánc szerepét át akarja venni.

Czakó István pápai prelátus, Budapest