Csatázó emlékezet

Hamburgtól Budapestig hosszú az út vonattal. Az ember előveszi a napok óta gyűjtött lapokat, aztán az ICE néha kétszáz kilométert is meghaladó zsongító sebességét élvezve olvasni kezd. Elődeink s a ma élő idősebb generációk tagjai a múlt század nyolcvanas éveiig főképp német forrásból szívták magukba a világkultúrát – a műszaki tudományos irodalomról nem is beszélve –, ma viszont már a leginkább angolszász gondolkodású és amerikaias gazdagságú Hamburg is provinciálisnak érzi magát, mintha Heinrich Heine szavai teljesedtek volna be a városon. A cikkek, amelyeket olvasok, többnyire a német életérzést és tudatot elemzik a második világháború befejezésének közelgő hatvanadik évfordulója kapcsán – és már most csatározik az emlékezet.
Igaz, a német nemzet nacionalizmusa már régen eltűnt, de van Németországban egy, a győztesek iránti makacs és rejtett gyűlölet, amely megmaradt. Jól illusztrálja ezt az a tény, hogy hány szavazatot nyert az egyébként a ’68-as diáklázadások nemzedékéhez tartozó Schröder kancellár a választásokon, amikor Amerika agresszív politikáját bírálta. Nem csoda hát, hogy a világháború befejeztének közelgő 60. évfordulója heves vitákat vált ki.
Oliver Hierschbiegel Hitler utolsó napjairól szóló filmjét követi a Goebbelsről, valamint az Albert Speerről, Hitler főépítészéről és fegyverkezési miniszteréről forgatott játékfilm: a tabuk összeomlásának idejét éljük. (Goebbelst, a propaganda mesterét dokumentumfilm is megörökíti.) Sokáig érvényesült az az íratlan szabály, hogy a filmekben Hitlert csak rövid ideig vagy csak hátulról szabad mutatni. Az Alkony ezt a félszt lépte át a diktátor utolsó napjainak bemutatásával. A törekvés egyértelmű: színészekkel szólaltatni meg a forrásokat, a történeti valóságot, s a Führert alakító Bruno Ganz valóban mintha Hitler maszkját húzta volna az arcára.
Aki tíz évvel ezelőtt, a háború végének ötvenedik évfordulóján azt gondolta, hogy az emlékezet és a politika átadja helyét a történelemtudománynak, láthatóan tévedett. Így aztán már a normandiai partraszállás évfordulós ünnepségeinek s a veteránok visszaemlékezéseinek közvetítése a D-napról, az arról készült dokumentumfilm-sorozat és az újra felfedezett nagyszabású játékfilm a partraszállás gyilkos pillanatairól, aztán Schröder lengyeleket engesztelő beszéde a varsói felkelés évfordulóján olyan lelki folyamatot indított el, amely többet mozgat meg, mint a kronológia megszűrt tartalommal teli kerete tíz évvel ezelőtt.
Az első nagyváros, Aachen elestének (1944. október 21.) dátumától a kapituláció évfordulójának napjáig tartó megemlékezések Németország-szerte indulatokat keltenek. Megkezdődött az emlékezet csatája, amelyben részt vesznek a Wehrmacht és a Waffen-SS még élő katonái is.
A Német Szövetségi Köztársaság politikai arculatát a hatvanas évektől a náci rezsimmel szembeni önkritikus, sőt bűnbánó magatartás határozta meg. Ahogyan Esterházy Péter – és vele sok más liberális értelmiségi – mondja: polgárai a „múltlegyűrés” örökös világbajnokai lettek. Az bizonyos, hogy míg a német birodalom kapitulációja nyugaton a hivatalos politika szintjén a felszabadulás szinonimájává vált, addig keleten, az NDK-ban a szövetséges hatalmak hozta felszabadulást nemcsak másképp értelmezték, de a két világrendszer harcának fényében kétségbe is vonták. Lényeges elvi eltérés is volt a kapituláció mikéntjének megítélésében, s ezért nyugaton május 8., keleten május 9. lett a győzelem napja, hiszen a németek előbb Eisenhower, majd egy nappal később Zsukov előtt tették le a fegyvert. (Mit is fog mondani ezzel kapcsolatban a jövő évi moszkvai ünnepségekre meghívott Schröder?)
Az NDK bukásával és a keleti tartományok visszatérésével ez a győztesekkel szembeni szkepszis új formában tört utat magának: milyen képtelenül hangzik – gondolják számosan –, hogy a vereség volt a mi felszabadulásunk. Most, II. Erzsébet brit királynő november eleji németországi útja alkalmával (amelynek bevallott célja a német hercegi rokonság és az alsó-szászországi angol csapatok meglátogatása volt) felvetődött a Windsor-ház elnevezésének és Drezda bombázásának kérdése is: mennyiben fejezték ki ezek az első és a második világháborúban az angoloknak a németek iránt érzett gyűlöletét, miért és miről kell az uralkodónak hallgatnia?
A német származású Szász-Coburg-Gotha-ház feje, V. György király ugyanis hazafias lelkesedésből – a németek elleni háborúra hivatkozva – 1917-ben Windsor-házra kereszteltette át az uralkodó dinasztia nevét, 1960-tól pedig – Fülöp hercegre való tekintettel – a Mountbatten-Windsor, tősgyökeresen angolnak tűnő név lett a hivatalos. A német származás ténye mégis olyannyira irritálta az angol közvéleményt, hogy a második világháborút követően a trónörökös, majd 1952-ben trónra lépő Erzsébet hosszú évekig nem találkozhatott a család német ágának tagjaival.
Drezda bombázása – az NDK-ban annak idején módszeresen fenntartott imperializmusellenesség egyik kézzelfogható hivatkozási alapja – a dinasztikus névváltoztatásnál is jóval kényesebb kérdés. Az angolok számára ma is valóságos népi hős a „bombázó” Arthur Harris légimarsall, akinek szobrát Londonban 1992-ben maga a királynő avatta fel. A marsall rendelte el Drezda 1945. február 12–13-i megsemmisítését. Jörg Friedrich ismert német történész napokban megjelent könyve, a Tűzvész adatai szerint ötvenezren lelték halálukat a britek jól megszervezett terrorakciójában. A Thunderclap (Villámcsapás) hadműveletet fizikusok, kémikusok és tűzszerészek az optimális megsemmisítés jegyében szervezték meg, bombáiknak az eredeti terv szerint 110 ezer civilt kellett volna megölniük a katonailag nem védett, menekültekkel tele városban. Az angol sajtónak a német múlttal szembeni cinizmusát jól érzékelteti a Daily Mail Erzsébet királynőnek adott tanácsa: „Ne kérjen bocsánatot, Asszonyom! Egy ilyen bocsánatkéréssel a feje tetejére állítanánk az értékeinket!” Miközben a berlini vörös–zöld kormánykoalíció azzal foglalatoskodik, miképp kérjen bocsánatot egy 1904-ben Délnyugat-Afrikában vívott gyarmati háborúért…
Norbert Frei, a bochumi Ruhr Egyetem történelemprofesszora a Die Zeit október 21-i számában érdekes képet nyújt a német történelmi tudat 1945 utáni változásairól. Az NSZK életét az első tíz évben annak a náci rezsimben élt, funkcióhoz jutó nemzedéknek a tagjai határozták meg, akik egymás közt előszeretettel emlegették Drezdát és Hirosimát mint az angol–amerikai barbárság mementóját, s még a hivatalosság, a bonni kormányzat is diszkrét terminológiával ugyan, de megpróbálta mintegy párhuzamosan ápolva összeegyeztetni „saját” halottainak tiszteletét és a nácizmus áldozatainak emlékét. A háborús felelősség reflexszerű elutasítása olyan erős volt még Adenauer kancellár köreiben is, hogy olyan gondolkodók, mint Hannah Arendt, joggal állapíthatták meg, az NSZK-t alapító atyák beszédes hallgatással válaszolnak gyermekeik háború iránt érdeklődő kérdéseire. Az 1905 körül születettek generációjáról van szó, akik a D-Mark csodája után a gazdasági csodát is megcsinálták, s boldogan és öntudatosan viselték gazdag mivoltukat.
Aztán megjelent a színen a „szkeptikus nemzedék” Wehler, Walser, Grass és Habermas vezérletével, akik ebből a hallgatásból levonták a maguk következtetéseit, elutasítva atyáik s volt tisztjeik hallgatását és önsajnálatát. A légvédelmi ágyúk ifjú kisegítő személyzetéből és a még az utolsó pillanatban behívott tizenéves frontkatonákból lett írónemzedéket – amely kétellyel figyelte a múlt árnyait – később a ’68-asok, a diáklázadások marxizáló fiataljai követték, akik számára életforma lett a múlt legyűrése, a „Vergangenheitsbewaltigung”. Csak Martin Walser 1998-ban, a frankfurti Pál-templomban a német könyvkereskedők békedíjának átvételekor mondott beszéde, amelyben a németek szenvedéseit is ecsetelte, hozta az első változást a múlt árnyaltabb megítélésében. (Míg most ugyanott Esterházy a stasis kelet-európai múlt idézése ellenére sem jutott túl a hatvannyolcasok polgárivá szelídült horizontján.)
Günter Grass a Rákmenettel, a menekülőkkel teli Gustloff elsüllyesztésének történetével ugyancsak tabunak számító határvonalat lépett át, azonban – hallgassuk csak a bochumi professzor ítéletét –, úgy tűnik, mintha ezzel „a Nobel-díj kitüntetettje félretette volna Bádogdobját, s kortársa, Walser múltátpolitizáló, frivol egocentrizmusát követné”. (Néha az ember frivolan azon is eltűnődhet, vajon nem az ilyen nacionalizmus felé hajló egocentrikussággal szemben érzett liberális ellenszenv ültette a világirodalom trónjára Kertészt és Esterházyt.)
1946-ban, a háború lezárása után egy évvel írta le Thomas Mann, hogy a fasizmus kora még korántsem záródott le. Mire gondolt? Nyilván nem a gulágok világára, hanem a társadalom etatista, totalitárius megszervezésére jobbról. A lázongó baloldal nagy filozófusa, Herbert Marcuse 1968-ban latens fasizmusnak nevezte az amerikai társadalmi modellt; a pénz hatalmát védő s mesterük forradalmiságáról módszeresen megfeledkező tanítványai viszont ma is német földön szaglásznak fasizmus után. (Különösen a német népi uniósok választási sikerei óta.) Pedig a félelemipar mit sem segít az elszegényedés ellen. Kétmilliónyian hagyták el a keleti tartományokat, elárvult templomokról, kiürülő kisvárosokról szól a fáma. Weisswasserből – amely kis faluból 27 ezres lélekszámú üvegipari központtá nőtte ki magát, s hokiban NDK bajnoki címet nyert – mára kísértetváros lett: az egykori fiatalok városa hosszú ideje évi ezer fővel fogyatkozik meg. Mintha nem a szovjet impérium összeomlása lenne a korszakváltás kezdete, hanem földünk első, második és harmadik világra való feloszthatóságának a vége. Kelet-Németország a globalizáció úttörője: a nyugati világra váró, egyelőre az ipar menekülése dacára is elképzelhetetlennek vélt elszegényedés példázata. Mi az elképzelhetetlen ebben? Hiszen a történelem mindig elképzelhetetlen dolgokkal rukkol elő.
Két óra várakozás az átszállásig Bécsben: nyugtató fények, kivilágított tornyok és kupolák, a megismételhetetlen századforduló s szinte harapni való szecesszió. Derűsen kavargatjuk a feketét, s jót kortyolunk az otthoninál hasonlíthatatlanul ízesebb Gösserből. Friss bécsi szelet és béke illata. A pincér az ajtóig kísér, és örül, hogy másfél órára boldoggá tett két embert.
Pestre, a Keletibe való megérkezés végleg elűzi a Nyugat alkonya miatti tépelődést, a szinte munkaként végzett olvasás keltette gondokat. A gond konkrét, ám ironikus, mondhatni, társadalomkritikai alakot ölt. Csendesen, tapintatlanul hull le az égből a negyven évvel ezelőtti, kora kádári éjszakák sötétje. Ma, ellentétben a hetvenes–nyolcvanas évekkel, 15 évnyi dilettáns városvezetés után vonattal érkezni Hamburgból és Bécsből éppoly lelki megrázkódtatást okozhat, mint a hatvanas években. Mi, örökös vesztesek, tudomásul vesszük a tényeket, és nem rendezünk jelenetet. Ahogy a művelt francia mondja: „Voyons, mon vieux!”