Csucsa

Romániai porfészek. Az volt kölyökkoromban, az ma is. Nekem Erdély kapuja volt. Ott szálltunk le a vonatról.
Mesevilág volt. Nem azért, mert mesés volt, hanem mert nagyon is valóságos. Olyan erős színekkel és kontrasztokkal, olyan éles kontúrokkal, amilyen a csoda. A valóság csodája. Nyüzsgő, tenyérnyi völgy, ahol egyetlen percre állt meg a vonat. Körbe-körbe magas hegyek, lent a kanyargó folyó, a vasúti töltés, az állomás lapos kis épülete. Rozsdás sínek, ormányos mozdonykút, szemaforok, öreg váltók. A mellékvágányokon vörhenyes színű, hámló tehervagonok, kerekük közt fű verte fel a talpfákat. Itt is, ott is lekopasztott, rongyolt törzsű fenyőfák irdatlan hosszú szálai hevernek.
Körben a fenyvesekkel és lomberdővel borított, magas hegyek.
A peronon vásári nyüzsgés. Átizzadt öltönyű, köldökig kigombolt fehér ingű, nyakkendőtlen férfiak madzaggal, derékszíjjal átkötött bőröndökkel. Román hegyi pásztorok, derekukon kéttenyérnyi széles bőrtüszővel, kucsmás parasztok, lábukon autógumiból vágott bocskorral, amelyet dróttal, szíjjal vagy madzaggal erősítettek fel kapcába csavart lábfejükre. Kemény tekintetű, terebélyes asszonyok, orruk alatt sötétlő bajusszal, naptól fekete, ráncos arcukon szőrös bibircsókokkal, fejükön, hátukon malomkeréknyi szalmakalappal. Sötét mellényes, fekete kalapos cigány férfiak, mellettük a koldusnál is rongyosabb társaik mezítlábasan, meztelen felsőtestükön rühös bekecsekben. Pucér lábú, tarka szoknyájú cigány asszonyok, hasukra kötve a porontyuk, hátukon rőzseköteg vagy vászonba csavart, sivítozó malac. Favágók, övükben kisbaltával, kezükben vagy vállukon fejszével. Az állomás épületén kell átvágnunk. A váróteremben, a padokon és a padlón is, mindenütt családok. Elnyúlt testtel hortyogó, dagadt férfiak. Aszalt szilvához hasonlóan ráncos, mosolytalan öregek, rezzenéstelen arccal bámulnak maguk elé. Kopott bőröndjükre, fehér batyujukra borulva szunyókáló nők, mellettük szájtáti kislányok. Szétterült szoknyájuk tarka virágoskertjének közepén törökülésben ülő, cipónyi mellükön gyermeket szoptató cigány asszonyok. Mint évszázados durva szövet, olyan a szag. Elkoszlott, rongyos, olajos zsákvászon. Korom és füst, szénpor, rothadó kóc, nedves szalma, málló rongy, döglött legyek és pókok, a megnemezesedett por szaga ez. Meg az újságpapírba csomagolt, csöpögő szalonnáé és a vöröshagymáé, az izzadságban pácolódott göncöké, a méregerős cigarettáké, nikontintól keserű köpéseké, zsíros kucsmáké, ótvaros sebeké. A résekben megbúvó sok évtizedes kosz, az ázalag idő mélytengeri sűrűségű bűze. Így együtt – emberszag.
A vasútállomás előtti poros térségen, lovas, ökrös és bivalyos szekerek közt, középen állt a busz. Rozsdás, ütött-kopott jószág, tetőcsomagtartóján bőröndök és batyuk halmai, csokorba kötött kaszák és – nem csodálkozom, itt ez is természetesnek tűnik – sustorgó-zörgő kukoricaszár és kiszáradt, szúrós málnavessző hatalmas kötegei. Erre a buszra szállunk fel mi is: a rőzsét, malacot, szopós porontyot cipelő cigány asszonyokkal, a fejszés favágókkal, a pásztorokkal, kucsmás parasztokkal együtt.
Akkor nem tudtam, ma már tudom, mi volt mindebben a lenyűgöző.
A költészet. Hogy a valóság erősebbnek bizonyult a képzeletnél.
Minden maga volt a mese, a legenda, a mítosz. Körben az erdő borította hegyek. A sínek közt kiterített, megnyúzott szálfák halmai. A nehéz szagú töltésen messzi futó sínek. Az ókori nyugalmú fekete bivalyok és ökrök, a szemközti kocsma lépcsején ücsörgő ágrólszakadt vének, a girhes lovak és ponyvás szekerek, a busz ablakain lerakódott sztyeppi por. A valóság költőibb volt mindennél, amit költői, emberi képzelet teremthet. Nem maradt semmi tere a fantáziának.
Az autóbusznak másfelé kellett volna mennie, de apám megbeszélte a magyar sofőrrel, hogy útba ejti a falut, ahová mi is igyekeztünk. Egy pakli magyarországi cigarettával pecsételték meg az alkut. A busz úttalan utakon pöfögött fölfelé, poros szerpentineken, vízmosta, kavicsos utakon, az özönvíz forró esőivel, reménytelen felhőszakadásaival áztatott, leszakadozott földutakon, fekete bivalyokkal pöttyözött hegyi legelők, rengeteg erdők közt, tekergő patakokkal szabdalt, ligetes hegyi réteken. A por sárga színszűrőjével bevont ablaküvegen túl az örök hegyek, az ökrök és a bivalyok, a loncsos pásztorkutyák, a szőrmók pásztorok. Itt a buszban az autógumiból vágott, bőrszíjjal és dróttal varrott bocskorok, a malacok, a rőzsekötegek. A favágók, a fejszések, a buffogó gumicsizmás, ősz borostájú, bozontos szakállú, füst- és szalonnaszagú kucsmás férfiak. A cigány asszony, aki csöppet sem szégyellte a fénylő, pirult kenyérhez hasonló, hatalmas lapos mellét. Piros, kék, fehér virágos selyeminge nyitva volt, fényes, ropogós kenyérhajmellén lefelé futó aprócska erek, az izzadság csorgó patakocskái, mint az ablak üvegén, a sárga sztyeppi porban. Körben pedig a hegyek, a zöld hegyoldalakban tekergő sárga-méz szerpentinek. Elképzelni nem tudtam, hogy ezek az emberek, akik velünk együtt beautóznak a hegyek színfalai mögé, hogy ezek mind hazafelé mennek. Nem tudtam többet látni, többet elképzelni, mint ami volt. A létező, a látható tökéletesen kitöltötte a képzeletemet.