Demszky bilincsei

Szegény főpolgármestert még az almaág is húzza. Nem elég neki, hogy elveszítette zsíros brüsszeli állását, s emiatt könynyen kiárverezhetik verejtékesen összekuporgatott vagyonából – még elsőszülött asszony lánya is szociális bérlakásért folyamodik (ha nincs a locsifecsi sajtó, akkor sikeresen) az édesapja által kormányozott főváros XI. kerületében. Demszky Gábor az ősszel Brüsszel helyett Budapestet választotta, amikor összeférhetetlen álláshalmozása végképp tarthatatlanná vált – s ez akár lokálpatrióta gesztusként is felfogható lenne. Csakhogy korábbi, gyanús hazai és isztriai vagyongyarapodásával, illetve kiterjedt kölcsöntörlesztéseivel a nyáron úgy számolt el a fokozott érdeklődést mutató nyilvánosság előtt, hogy az igencsak szoros havi költségvetésbe az igencsak borsos uniós apanázst is beszámította. Ez immár hónapok óta kiesik, de a költségvetési korrekcióról a magam részéről nem értesültem. Szállonganak ugyan kétes hitelességű hírek, hogy Demszky a horvátországi nyaralót kénytelen volt szégyenszemre alkalmi szállóvendégeknek kiadni, ám ez nem lehet valami vaskos bevétel: az Adrián éppúgy a három nyári hónapra szorítkozik a szezon, mint a Balatonnál. Hogy a főpolgármester anyagilag még mindig nem állt fejre, az maga a csoda. Tartalékai papíron, az üvegzsebtörvény szerint nincsenek; a népes család inkább csak viszi a pénzt, mint hozza. Mi történik vajon most odahaza? Egyik kölcsönből fizeti a másikat? Koplal és fázik? Netán uzsorások csapdájába került?
E kérdések nyilván naivak, a mögöttük rejlő demokráciadeficit azonban roppant komoly. Adott egy rendszerváltó politikus, aki szavakban mindenképp a liberális ethosz híve, imázsára és mítoszának ápolására okos apparátusok milliókat fordítanak. Ő a kirobbanthatatlan politikus prototípusa: hívei és csapódó szavazói mindig átsegítik a választási megpróbáltatásokon. Körülötte többször változott a politikai konstelláció: minden szakmatársa bukott legalább egyszer – ő maradt állócsillag. Demszky megítélését még sokszor rendezetlen magánélete, gyakori partnerváltásai sem árnyékolták be: elfogadták afféle intellektuális macsónak. A kényesebb ízlésű polgár olykor ugyan fintorgott, hogy Budapest első embere friss legényemberként hol egy óbudai csónakházban lakik, hol meg új szerelme operaénekesi karrierjét egyengeti roppant kínos szerepben a közszolgálati televízióban – a tisztakezűség látszatára azonban sikerült ügyelnie. Hiába terjedtek anno olyan pletykák, hogy az aktuális barátnő bérlakását egy másik kerületbéli ingatlankezelő cég újítja fel luxuskivitelben – az ilyesmire magam is azt mondtam: amíg nincs dokumentum, minden ilyesmi csupán rosszindulatú mószerolás.
Aztán történt valami. (Szabad demokrata berkekből származó fogalmazás szerint: „Gábor megőrült.”) Előbb csak a költséges kedvtelések szúrtak szemet: lovaglás, lótartás, motorozás, fotózás a mindenkori csúcstechnikával. Ha ezekre költi a hivatalos jövedelmét, nem tudna több fronton építkezni. Ha viszont az építkezésre fordítja a keresetét, talány, hogy ki finanszírozza e playboyjellegű hobbikat. Az egyenleg amúgy is megborul: az életéből távozó asszonyokról és a sorjázó gyermekekről állítólag rendre gondoskodik; többször újraalapozva az egzisztenciáját. Energiája végtelennek tetszik, lehetőségei azonban végesek. A közvélemény az isztriai falu megvásárlásakor meg a felügyelete alá tartozó vállalattól való potya terepjáróbérléskor fordul vele szembe először szinte egyöntetűen. Ezt már nem veszik be, nem nyelik le. (Még annak a mendemondának is hitelt adnak, hogy az esőtől felázott isztriai hegyoldalban a riasztott horvát hadsereg harci helikoptere vontatta ki Demszky elakadt terepjáróját a sárból.) Az SZDSZ elnöke, Kuncze Gábor többször is rugalmas elszakadási kísérletet tesz Demszkytől meg Weklertől, akik a publikum szemében lassan kisgazdábbak a kisgazdáknál. Weklert lemondatják és hátravonják, Demszky azonban erősebb pozíciókkal bír: nemcsak a hátán vitte be a liberálisokat a hazai és az európai parlamentekbe, de állítólag a pártfinanszírozásban is megkerülhetetlen. Mindazonáltal Demszky is csatákat veszít – de nem háborút. De már a népszerűségi lista végén kullog, s a nyilvánosság előtt is a hátsó sorba parancsolják. Nem kockáztatják meg, hogy a sértett koalíciós partner, az MSZP olvassa fejére a korrupció vádját.
Budapest közben tovább pusztul, a dugókból ki se látszik, a buszok kigyulladnak, a hajléktalanok megfagynak, a privatizációnak csúfolt fővárosi kótyavetyére végső, elkeseredett erőfeszítéseket tesznek a tűznél melegedők. Aba Botond húszmilliós prémiumának e totálisan sikertelen vállalatnál olyan az akusztikája, mintha hallgatási pénzt venne fel. Demszky nyilván bosszankodik, hogy beosztott emberei nyakló nélkül gyarapodhatnak, őrá meg folyton reflektorfény vetül. Nem győzi kivárni, hogy leköszönése után, sikeres üzletemberként halmozzon fel milliárdokat: elkezd költekezni, rongyot rázni hivatala idején. Mindez egyre több feszültséget okoz szűkebb köreiben is. Helyettese, Atkári János a nyáron még vehemensen védi főnökét brüsszeli szabadságharcában – mára minden lényeges hatáskört elvett tőle Demszky, s csak liberális önmérsékletből nem fokozta le a Városháza portásának. Repedezik az épület, közeleg az összeomlás.
És akkor berobban az Alma-ügy. A Németországban élő Alma Mira szociális bérlakásért folyamodik a XI. kerülethez, s a vezetéknév csodát tesz: rászorultnak minősítik. (Molnár Gyula szocialista polgármester és csapata nyilván úgy vélte: a szívességért cserébe egyszer még kérnek majd valamit Pelikán elvtárstól.) A hölgy Németországból kérelmez; a nyomorszintként lefestett addigi bérlakás a fényképeken villának látszik. Miután a bombahír a bulvársajtó címoldalán köt ki, a megrendítő ütés alatt görnyedező Demszky megpróbál pozitívan kijönni az összecsapásból: felkéri lányát, ne kapirgáljon az atyja szemétdombján. Azt nem teszi hozzá, hogy majd ő megoldja lánya és két unokája lakásgondját, hiszen üvegzsebileg enélkül is mínuszban van. Maradna még, hogy mindenki költözzön az Isztriára. S ha még a főpolgármester is a családdal tartana, az ráadásul Budapest városának is örvendetes fejlemény lenne.
Az igazi bravúr azonban nem a gyors reagálású familiáris rendreutasítás, hanem a píárkommandó sebes áttematizálási kísérlete. Megjelenik reggel a kompromittáló újsághír, s délutánra már el is készül a zakatoló hírműhely a szenzációs főpolgármesteri bejelentéssel: enyhíteni kell a fővárosi autók kerékbilincseléséről szóló rendeletet. Az nem számít, hogy korábban épp Demszky apparátusa nyomta át az antiliberális rablóhadjárat tervét a közgyűlésen, különös tekintettel a zseniális duplikált büntetési módszerre: fizessen egyszer a nyomorult autós a parkolócédula lejártáért, egyszer meg a kerékbilincs levételéért. Kupper András, a fővárosi fideszesek feje nem is mulasztotta el megjegyezni: hiszi a piszi, róka szava kicsit ér, előbb tegyék csak írásba. Leírni azonban még nem volt idő: még aznap semlegesíteni kellett az Alma-bombát. A december hátralévő része amúgy is kifejezett aknamező a fővárosi koalíciónak: csupa jegyár- és közüzemidíj-emelés. Ezekből azonban Demszky a sajtósai jóvoltából kimaradhat: a fővárosiak sanyargatását a gonosz városatyák nyakába lehet majd varrni. Bezzeg a jóságos főpolgármester dacol az alávaló nyomulással, s amúgy is csupa pozitív szerepben lép fel: például botcsinálta Mikulásként ajándékokat oszt Budapest karácsonyfája alatt vidéki (!) gyerekeknek.
És ha mégsem jön be ez a kerékbilincselés-enyhítési akció? Ugyan, az már a jövő (év) zenéje. Demszky csak a bilincseit veszítheti.