Egy régi szánút az éjszakában

A sors úgy hozta, hogy az úgynevezett szocializmusban szocializálódtam, ahol még az ünnepek sem azt jelentették, mint egy üdvtanilag semlegesebb társadalomban. Hogy mást ne mondjak: munkaszünettel nyomatékosított piros betűs napként tartották számon, amikor fenn, a zimankós északkeleten egy nyugatról pénzelt másodrangú filozófus sikeres puccsot hajtott végre a kivérzett cárizmus romjain; vagy azt a tavaszi napot, amikor ugyanez a szívós messianisztikus terrorkülönítmény kiterjesztette fennhatóságát a mi huzatos Kárpát-medencénkre is. Csoda-e, ha nem bíztam a ránk parancsolt ünnepek komolyságában? Szerfölött irritált például, hogy a magyar „forradalmi ifjúsági napok” úgy torlódtak a naptárban, hogy közös megemlékező láncra lehessen felfűzni Petőfit, Kun Bélát meg Osztapenko kapitányt. Ilyen véletlenek nincsenek – gyanakodtam.
Azonkívül egészen más jeles napok számítottak ünnepnek otthon és az iskolában. A tanítási szüneteket odafenn rendszerint úgy intézték, hogy beleessen a karácsony és a húsvét (ez utóbbi nem mindig sikerült); az ideológiák békés egymás mellett élése azonban a hétköznapokban korántsem volt ilyen zökkenők nélküli. Anyámnak és apámnak például az év legnagyobb megpróbáltatása volt a beíratás: a hittanórákon való részvételemtől a fél tantestületből álló lebeszélő kommandó próbálta konok szüleimet eltántorítani. A fárasztás évről évre sikertelennek bizonyult (az idegek felőrlése nem teljesen), ám a pártfeladatot ki lehetett pipálni. Járhattam hatodik órában a plébános katekizmusórájára, cserében viszont tudomásul vette a család, hogy a gyerek nem lehet kitűnő.
Hittanon azt tanultuk, hogy hazudni bűn – ám az elhallgatás technikáját tökélyre fejlesztették a felek. A tanítónő nem tette szóvá, ha hamvazószerdán az elhúzódó ministrálás miatt késve érkeztünk az első órára; mi meg nem rohantunk árulkodni, hogy a párttitkár meg a főmérnök a harmadik faluba vitte el elsőáldozni meg bérmálkozni a gyerekét. (Isten szeme mindent lát; a párté nem.) Otthon ugyan méltatlankodtam, hogy nekik akkor miért nem kell megelégedniük a bizonyítványban a jelessel – mire anyám azt mondta, hogy a szegényeket mindenért kárpótolja a becsület meg a szeretet.
Már akkor is kételkedtem, létezik-e ez a szoros ok-okozati öszszefüggés érdem és jutalom között. A téli szünet előtti utolsó napon például fenyőünnepség volt az aulában, az igazgató bácsi a szeretet ünnepéről beszélt, és egymást kellett magajándékoznunk az osztályban sorsolásos alapon. Az otthoni karácsonyfa alá viszont az ajándékokat a Jézuska hozta: a szeretet ünnepét felváltotta az ünnep szeretete. Ma is élénken emlékszem azokra a kedves semmiségekre; meg arra, hogy az éjféli misén rendre elfagyott a lábunk. Egyszer szánkóval mentünk a templomba, apám és anyám együtt húztak a ropogós havon. Nem tudtam, de éreztem, hogy most már mindig ez lesz az ünnep, a kimerevített örökkévalóság.
Néha azon tűnődöm, vajon nem uralnak-e el túlságosan a hétköznapok. Túl sokat törődöm esetleges dolgokkal: pártfeladatot teljesítő lebeszélő kommandókkal, suttyomban bérmálkozókkal, ünnepbitorlókkal; meg félresikerült kispapokkal, akik alkalomadtán a magyar keresztényeket próbálják beárulni a végtelenül türelmes lengyel pápának. Bizonyára igazuk van szeretteimnek: semmilyen közgyarlóság nem ér meg ennyi lélekrontó bosszankodást. Állunk a feldíszített fa körül a három gyönyörű gyerekkel, karácsonyról karácsonyra egyre fogyatkozó létszámban, mégis teljesnek tudva a famíliát. S eszünkbe jut egy régi szánút az éjszakában, s már nem is tűnik olyan lehetetlennek, hogy mi magunk legyünk az ünnep…