Ellenségünk védelmében

Volt két testvér, Takáts László és Takáts Endre, az egyikből orvos lett, a másikból levéltáros. Legszebb férfiéveiken átgázolt a második világháború meg ami utána következett: Rákosi-éra, vérbe fojtott forradalom, Kádár-korszak. Megtépázta, de életben hagyta mindkettejüket. Meghálálták e kegyet, panasz és elégedetlenség helyett mindennapi munkájuk mellett olyan tevékenységi területet találtak, amellyel rajtuk kívül talán senki nem foglalkozott: Rákóczi Ferenc szabadságharcának egészségügyi rendelkezéseit kutatták. Számos levéltári dokumentum, történelmi jelentőségű családi hagyaték áttanulmányozása után több tudományos dolgozatot hoztak tető alá, ezek egy részét az orvos ezredes Takáts László neve alatt szakfolyóiratokban, akadémiai fórumokon sorra nyilvánosság elé tárták. (Az ötvenhatos szerepvállalásáért börtönbüntetésre ítélt levéltáros, Takáts Endre az 1960–70-es években, de még a nyolcvanas évek elején is inkább csak „lábjegyzet” lehetett e publikációkban.)
A rendszerváltozást sem érték meg e rokonszenves Takátsok, nemhogy a II. Rákóczi Ferenc nevével jelzett szabadságharc kezdetének háromszázadik évfordulóját. Valószínűleg azzal a tudattal költöztek el e világból, hogy azokat a felfedezéseket, amelyeket a vezérlő fejedelem szociálpolitikájáról, emberségéről, katonái iránt tanúsított felelősségérzetéről a levéltárak mélyéről előástak, a jeles történelmi személy korszerű államépítési vállalkozását is bizonyítandó, hamarosan megint beborítja a felejtés, a közöny homálya. Hogy nem ez történt, az két tudománytörténésznek, a Takáts-féle publikációkat sajtó alá rendező Gazda Istvánnak és Szállásy Árpádnak, valamint a II. Rákóczi Ferenc korát tán mindenki másnál alaposabban ismerő történésznek, a Takáts-kéziratok történelmi hitelét szavatoló s a könyvhöz ajánló sorokat író R. Várkonyi Ágnesnek köszönhető. Munkájuk gyümölcse, A Rákóczi-szabadságharc egészségügye című kiadvány azonban úgyszólván teljesen visszhang nélkül maradt. E sorok írója is szótlanul ment volna el mellette, ha nem hozza képbe a magyar egészségügyet a napi politika. Pedig történelmi tapasztalatainkból is lehet (jó és rossz) példákat hozni arra, hogy egy anyagilag kimerült, társadalmában megosztott országnak miként kell és lehet jelentős összegeket áldoznia a lakosság egészségügyi ellátására. Rákóczi fejedelem ugyanis – a Takáts fivérek kutatásai alapján történelmi tényként könyvelhető el – a magyar történelem leghosszabb szabadságharcának minden megpróbáltatása, kudarca és árulása ellenére különös gonddal foglalkozott mindezzel. Elsősorban természetesen a harcokban sebeket szerző katonák szakszerű orvosi ellátását, gyógyszerelését, ápolását és utókezelését kívánta biztosítani, az elesettek árváiról, özvegyeiről óhajtott méltóképpen gondoskodni. De amikor roppant határozott és ésszerű intézkedéseivel, a kor legfrissebb tudományos ismereteit is figyelembe véve igyekezett kizárni az országból az egész földrészt rettegésben tartó pestisjárványt, hazájának minden egyes lakosát védelmezte. Az ellenségeit is. (Védő rendszabályainak volt is foganatjuk, mert noha egyes történészek szerint a szabadságharc bukását az 1710-ben már országszerte tomboló pestis okozta, a lakosságnak csupán tíz százaléka esett áldozatul a járványnak.)
Rákóczi Ferenc voltaképpen nem tett mást a hazai egészségügy megszervezésében, mint amit fejedelmi „elődeitől”, Bocskai Istvántól, Bethlen Gábortól, Thököly Imrétől átvehetett, és ami a korabeli Európa kultúrállamaiban szokásban volt. A seregében szolgáló francia kirurgusok, de saját udvari orvosa, a német létére a magyar ügy mellett haláláig kitartó, nemzetközi elismertségnek örvendő Lang Jakab Ambrus életrevaló példákkal segítette elgondolásait, amikor kórházak felállításáról rendelkezett, ha sebesült katonáinak a rehabilitációját szervezte, vagy a gyógyszerhiányon akart úrrá lenni. Amiről önszántából döntött (hogy a közkatonáknak ingyenes gyógykezelés járjon, hogy az árulók birtokainak jövedelméből „ispotályi alapot” létesítsenek, hogy a hadiárvák taníttatását a városi vagy katonai elöljárók vállalják magukra…), keresztényi emberszeretetéből fakadt. Meg abból a politikai felismeréséből, hogy mezei hadai, jobbágyokból lett vitézei sosem hagyták cserben.
Nagyot téved, aki azt gondolja, hogy száraz orvostörténeti leírások halmaza a Magyar Tudománytörténeti Intézet és a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár közös kiadványa, A Rákóczi-szabadságharc egészségügye. Kalandos, lélekemelő és mulatságos történeteket is találni bőven e vérvörös borítójú kötetben, a mára már sajnos kiveszőfélben levő magyar lelemény, merészség és bajtársiasság megannyi példájával. Milyen fondorlatok árán szereztek gyógyszert Rákóczi emberei az ellenségtől, az „osztrák-labanc területről”? Hogyan gyógyították a sebeket „sok égetett borral”? Kinek járt fájdalomdíj és kinek táppénz? És kinek értékelte nagyobbra a hőstettét az a vezérlő fejedelem, aki szabadságharcának hét esztendeje alatt maga is többször szorult orvosi ellátásra? Azét, aki az ellenség életét oltotta ki, vagy azét, aki sebesült bajtársát a csatatérről kimentette? Mindezt élvezetes formában tárja olvasói elé az a méltatlanul feledett könyv, amelyet a mai magyar egészségügyről felelősséggel gondolkodó embereknek a kezébe kellene adni. Kérdés persze, hogy okulnának-e belőle.