Amikor az ember óvodát keres a hároméves gyerekének, olyan óvó nénit képzel maga elé, akinél reggel jó érzéssel hagyja ott. A sors úgy hozta, hogy fél évig két különböző óvodába jártak a gyerekeim. Egészen egy sötét téli délutánig, amikor is megérkeztem az egyik gyerekért a hatvanas években épült hatalmas óvodába, ahol a folyosón már messziről hallatszott a teremből jövő visítás. Az óvónőt egy kisfiú rángatta, de ő rendületlenül tovább olvasott, csak egy fájdalmas nyögés erejéig nézett fel: „Hallgass már el, Tibi, mert szétesik a fejem!” A fiamat csak némi keresgélés után sikerült kirángatnom a földön fetrengő, hörgő, izzadtan verekedő kupacból.
A másik óvoda folyosóján puha volt a csend. A csoportban sötét volt, csak gyertya világított egy kis asztalon, körülötte a gyerekek, akik csillogó szemmel, suttogva nagy titkot beszéltek meg éppen az óvó nénivel. Azt, hogy odakint már járnak az angyalok, csak a ködtől nem látni őket. Nem baj, mondta az óvó néni, figyeljenek jól hazafelé menet, mert odakint már fagy, és mire hazaérnek, a fekete fák gyémánterdővé változnak.
Lehet, hogy a kiabálós óvónő is olyan mosolygós volt valamikor, mint Timi néni, akinek egész lénye derű és nyugalom, csak elfáradt. Elfáradt, mert megalázó bérért, zsúfolt, összevont csoportban, az óvoda profilja miatt problémás gyerekekkel kell nap mint nap dolgoznia. Egyszerre és altatásig egyedül kell törődnie a beszoktatós háromévessel, és lekötnie az iskola előtt álló nagyokat. Ráadásul a gondjaira bízott gyerekek többsége tömbházakban, rossz családi körülmények között él, és hétfőn még a szokottnál is agresszívabbak a hét végén nézett akciófilmek miatt.
A másik óvodát egy rendkívül igényes, szakmailag kiváló vezető óvónő irányította, és ide hozta a gyerekét a kisváros krémje. Talán nem túlzás azt mondani: meghatározhatja egy kis ember életét, hogy a VII. csoportba osztják, vagy a Nyuszi csoportba várják.
Bár az óvodapedagógusok legnagyobb nemzetközi szövetsége, a Kisgyermek-nevelési Világszervezet nálunk járó küldöttségei a mai napig elragadtatottan nyilatkoznak a magyar óvodákban folyó munkáról, és példaként említik a nálunk tapasztalt magas színvonalat és barátságos légkört, Fábián Katalin, a Magyar Óvodapedagógiai Egyesület elnöke – aki maga is évtizedek óta dolgozik óvónőként – úgy gondolja, hogy ennek a legendásan jó hírnek hamarosan vége lesz, természetesen a pénzhiány miatt.
Létezik egy kötelező eszközökről és felszerelésekről szóló rendelet, amely előírja, hogy ma már tornaterem, bordásfal, kakaóbiztos számítógép kell(ene) hogy járjon minden óvodásnak, ehhez képest talán nincs is olyan óvoda, ahol a vécépapírt, a papír zsebkendőt, a szalvétát, a gyerekek gyümölcsét ne a szülők hoznák be.
Az óvodák fenntartási költségeinek körülbelül kétharmadát teszik ki a bérköltségek annak ellenére, hogy ma egy vezető óvónő – aki sok évtizedet töltött el a gyerekek között, és részt vett az intézmény szakmai programjának kidolgozásában – nem keres többet bruttó kétszázezer forintnál, a beosztott óvónők többsége pedig a 140 ezer forintos átlagbérrel sem dicsekedhet, és az idén először a tizenharmadik havi fizetésüket sem kapják meg karácsony előtt az óvodai dolgozók.
Az Országos Közoktatási Intézet (OKI) nemrég készült felmérése szerint az óvónőknek csupán három-négy százaléka akarja elhagyni a pályát, a tények viszont mást mutatnak: Budapesten 2002-ben 139-cel csökkent az óvónők száma. Fábián Katalin szerint a helyzetet tovább súlyosbítja, hogy az óvónőképzés színvonala még mindig nem heverte ki a hetvenes–nyolcvanas évek „tömegtermelését”, amikor a mostani gyereklétszám két és félszeresének volt szüksége óvodai helyre. Emellett úgy látja, még mindig érvényesül a kontraszelekció, nem feltétlenül azok kerülnek a pályára, akiknek van érzékük és türelmük a gyerekekhez.
Ma az óvóképző főiskolák azok közé a felsőoktatási intézmények közé tartoznak, ahová a legkönnyebb bejutni: a jelentkezők 80 százalékát felveszik. Váginé Farkas Ildikó, a gödöllői Egyetem téri óvoda vezetője nagy hibának tartja, hogy a hallgatók semmit sem tanulnak arról, milyen jellegű programok alapján folyik a nevelés az ország óvodáiban, ezért a két hét gyakorlat, amelyet a gyerekek között töltenek, még arra sem elég, hogy egyáltalán átlássák, mit is csinálnak a kollégáik.
Magyarországon még nagyon kis részét, tíz százalékát sem adják az óvodarendszernek az egyházi, alapítványi, illetve az ismeretlen számú magánóvodák és különféle nem hivatalos gyermekmegőrzők, ugyanakkor megindult egyfajta divat: akik megengedhetik maguknak, hogy válogassanak, igyekeznek erdélyi óvónőt alkalmazni, mondván, az ottaniak jobban felkészültek, szebben énekelnek, több mesét tudnak, mint az itthon végzettek. Ahogyan egy magánóvoda tulajdonosa fogalmazott: „magasabb színvonalú szolgáltatást nyújtanak”.
Ha ez így van, az azért szomorú, mert Magyarország egyik büszkesége, hogy nálunk csak három év főiskola után dolgozhat egy fiatal óvodapedagógusként, míg ez sem a legtöbb EU-tagországban, sem a környező országokban nem előírás. Az önkormányzatoknak, érthető módon, az a céljuk, hogy csökkenjenek az egy óvodásra fordított költségek – hiszen nekik kell kiegészíteniük az állami fejkvótát is, amely sokszor a működési költségnek csak alig több mint felét teszi ki, sőt az egyház által működtetett intézményeknek is adniuk kell kiegészítést, hiszen ezek az óvodák önkormányzati feladatot vállalnak át –, ezért, ahol csak lehet, összevonják azokat az intézményeket, ahová a hivatalos megítélés szerint nem jár elegendő gyermek.
A statisztikák szerint 1990-ben az átlagos óvodai csoportlétszám valamivel több mint 24 fő volt; ez 14 év alatt országosan 22, Budapesten 21 főre csökkent. Egy óvónőre átlag tíz, a súlyosan elöregedett Budapesten kilenc gyermek jut. A fővárosban az öregek lakta belső kerületekben és sok kis falusi óvodában szinte lasszóval fogják a gyermekeket a fennmaradás érdekében, ugyanakkor az összevont óvodákban és a főváros környéki településeken, ahová az elmúlt időszakban elsősorban kisgyerekes családok költöztek ki, nem ritka a harmincfős csoport sem.
Az óvoda-összevonások alkalmával a tapasztalatok szerint sajnos a legritkább esetben a szakmai szempontok élveznek előnyt a költségcsökkentés érveivel szemben. Tipikusnak mondható a következő helyzet: egy városban vagy kerületben a hat-hét csoportos lakótelepi óvodában csökken az ovisok száma, mert a környéken kevés a fiatal család, és a szülők szívesebben viszik a gyerekeiket a kicsivel távolabbi, de barátságos zöldövezeti oviba, ahol csak két-három csoport van, aranyosak az óvó nénik, és mindenki ismer mindenkit.
Az önkormányzat azonban, amikor úgy dönt, hogy racionalizálja a költségeket, nyilván a kisebb ovit szünteti meg, bezsuppolja a gyerekeket a nagyba, a kisebb épületet pedig könnyedén eladja jó pénzért. Ha a nagy épületben óriási volna a zsúfoltság, azokat az édesanyákat, akik nem dolgoznak, nagyon határozottan megkérik arra, hogy ebéd után jöjjenek a gyermekeikért. Így aztán délutánra kevesen maradnak bent, az egy óvónőre jutó gyerekszám megfelel az előírásoknak, és ezzel az ügy el van boronálva. Az pedig, hogy a hatalmas pedagógiai rutint és odafigyelést igénylő vegyes korosztályú, harmincfős csoportban egész délelőtt egy óvónő állja a sarat, a statisztikákból nem derül ki, viszont lehet rajta spórolni.
Fábián Katalin olyan sokszor látta ezt a forgatókönyvet megvalósulni, hogy már csak sóhajtani tud, mikor szóba kerül a kérdés. Nemrég olyan kisvárosban járt, ahol az összes óvodát szervezetileg összevonta az önkormányzat, hogy csak egy óvónőnek kelljen vezetői pótlékot fizetnie, azonban ez az egy vezető képtelen arra, hogy nyolc intézmény szakmai munkáját ellenőrizze, és esetleg rajtakapja azt a kolléganőt, aki pletykalapot olvas ahelyett, hogy Bújj, bújj, zöld ágat játszana.
„Emiatt siratom én a színvonalat” – összegzi Fábián Katalin.
Az úgynevezett minőségbiztosítás jegyében az idén először minden óvodának kérdőíven kell tájékozódnia arról, elégedettek-e a szülők a nyújtott szolgáltatásokkal, de a vezető óvónők szerint ez az egész ismét csak arra jó, hogy növekedjenek az irodájukban a papírhalmok. Eddig is tudta mindenki, hogy a lakóhelyén melyik a jó óvoda, ezután is tudni fogja.
Magyarországon az óvodák hivatalosan 1891 óta szerves részei a közoktatásnak, de kisdedóvó intézmények ezt megelőzően is léteztek. Brunszvik Teréz grófnő nyitotta meg az elsőt 1828-ban Budán a Mikó utca 1. szám alatt.
A jelenlegi szabályok szerint minden gyermeknek kötelező ötéves korától vagy legalább az iskolakezdést megelőző tanévben óvodába járnia, és ezzel a lehetőséggel a magyar szülők 88 százaléka él is. Csakhogy 864 olyan település van, ahol nem működik óvoda. Ezek többnyire olyan 3000 fősnél kisebb települések, ahol a roma lakosság többséget alkot. Megfordítva az adatokat: a roma származású óvodáskorúak egyötöde olyan településen él, ahol nincs óvoda. Az ország óvodáinak húsz százalékában a cigány származású gyerekek aránya meghaladja az 53 százalékot, mégis ezeknek az intézményeknek csak a fele dolgozott ki cigány kisebbségi programot, és a legtöbb helyen az óvoda egyetlen dolgozója sem beszéli a roma nyelvet, így jobb híján egy darabig mutogatással kommunikálnak.
De nem kell romának lenni ahhoz, hogy valaki hátrányt szenvedjen: az óvoda-összevonások következtében a legkisebb települések óvodái megszűntek, és az elszegényedett szülők gyakran nem engedhetik meg maguknak, hogy naponta többfalunyit utazzanak a gyerekeikkel, ezért a 2000 főnél kisebb lélekszámú falvakban az érintett korosztály 50–60 százaléka nem jár óvodába, míg másutt ez az arány legfeljebb tíz százalék.
Az óvodabezárások – még ha pénzügyileg és a gyerekszámot tekintve megmagyarázhatók is – jóvátehetetlenül tragikusak: abban a pillanatban, amikor lakat kerül egy kis faluban az óvodára, az óvónő személyében általában az utolsó értelmiségi is távozik.
Ez az elkövetkező generációk szempontjából jelent súlyos problémát. Az óvoda intézményének az iskola-előkészítésen kívül ugyanis van még egy meghatározó feladata, ez pedig a kisebb, gyermekek alkotta közösségbe való beilleszkedés segítése, illetve a nagyobb közösség, a nemzet, az adott társadalom normáinak az átadása.
A hagyományos család felbomlásával mindkét szerep felértékelődött, ugyanis egyre több az egyszülős család, a szocializáció lehetősége szűkül: sok kisgyermek él viszonylag elszigetelten, testvérek, unokatestvérek, „utcabéli kölkök” nélkül, így a maga helyét a korosztályán belül csak az óvodában van lehetősége megkeresni. Ugyanez a helyzet a kultúraközvetítéssel: a Lánc, lánc, eszterlánccal, az Árgyélus királyfival, körjátékkal és felolvasott mesével kétségbeejtően sok kicsi ma már csak az óvodában találkozik. (Talán még nagyobb baj, hogy rendszeresen kapott meleg étellel és fogmosással is.)
A fogyatkozó gyereksereg mellett persze másfajta kihívással is szembe kell nézniük az óvodáknak. Ezek közül talán az a vita osztja meg leginkább a szakembereket, hogy feladata-e az óvodának az oktatás, vagy az elsődleges cél inkább az, hogy segítse a gyermekek beilleszkedését szűkebb-tágabb környezetükbe, közösségükbe.
A különböző országokban alapvetően két álláspont alakult ki az iskola előtti neveléssel kapcsolatban. Az egyik azt mondja, hogy az óvodának az iskolára kell előkészítenie, a legfontosabb feladat a felzárkóztatás; az állam részéről ez egyfajta humán befektetés, amely a felkészült, iskolázott munkaerő révén térül majd meg.
A másik felfogás szerint a gyermekek a társadalom önálló kultúrával és döntési joggal rendelkező csoportja, és az óvoda célja az, hogy megtanítsa őket a kapcsolatteremtésre, a felelős állampolgári szerepre. A kisgyermekkor szépségét meg kell ragadni, és ez önmagában is érték.
A hazai felfogás inkább ez utóbbi elképzelést tartja szem előtt, annyival kiegészítve, hogy a magyar óvodarendszer hagyományosan nagy súlyt fektet a néphagyomány átadására és életben tartására, valamint az anyanyelv ápolásra.
Nálunk átlagosan 3,2 évet járnak óvodába a gyermekek, ami jó egy évvel hosszabb idő, mint ami a nyugat-európai országokban megszokott. Az eltérésnek elsősorban az az oka, hogy tőlünk nyugatabbra az iskoláskor hamarabb kezdődik, viszont kevésbé sokkoló a váltás, mint Magyarországon. Sok helyen az óvoda és az iskola egy épületben van, és a kisiskolások bizonyos szempontból csupán az óvoda nagyobb csoportjába lépnek: az elsősök például délután lefekhetnek aludni.
Nálunk lehetőség szerint minél későbbre halasztódik az első osztályba való beiratkozás, ám élesebb az iskola és az óvoda közötti határvonal. Talán épp ezért az óvónők többsége a gyerekek érdekében támogatja a hosszabb ideig tartó óvodát, még akkor is, ha nekik többletmunkát ad a „nagyok” lekötése.
Mószár Ferencné, a klotildligeti Szent László Óvoda vezetője is azok közé a szakemberek közé tartozik, akik azt mondják, az értékközvetítés a legfontosabb, sem a nyelvtanításnak, sem a különféle tanfolyamoknak, egyszóval semmi olyannak nincs helye az oviban, ami nem áll összhangban a gyermek életkori sajátosságaival.
„Óvodásaink jó része még magyarul sem beszél tisztán – mondja. – Ha valamit rosszul tanulnak meg, egy életre rögzül. Előbb az anyanyelvüket, a saját nemzetük hagyományait kell megtanulniuk, és csak utána, erre építve más népekét. Mi a keresztény értékeket sem iskolás módon, hanem természetes példaadással, a szeretet és az összetartozás érzésének erősítésével próbáljuk átadni. Azt hiszem, hogy egy Márton-napi felvonulás, amikor ovisaink imbolygó kis lámpásaikkal elviszik a szeretet fényét a templomba, sokkal maradandóbb élmény, mint ha soronként tanítanánk nekik a miatyánkot.”
Akadnak olyan óvodák, amelyek szívesebben működnének e szerint a szemlélet szerint, de anyagi kényszerből más funkciókat is beépítenek programjaikba. Noha a magyar óvodákban tilos a gyermekekhez folyamatosan idegen nyelven beszélni, sok óvoda a kecsegtető kiegészítő fejkvóta miatt arra kényszerül, hogy nemzetiségi program szerint működjön. Így aztán néhány pilisi faluban hajmeresztő elhallásokkal dalolják az óvodások a sváb énekeket, amelyeket a németül alig tudó óvó néni tanított be nekik.
A budai Superkids óvoda nem tartozik ezen intézmények közé, itt a gyerekek tanítása kiérlelt koncepciót tükröz. Szentkirályi Endre, az óvoda tanulmányi igazgatója másképp látja az iskola előtti tanítás kérdéskörét, mint a Szent László Óvoda vezetője. Ő maga Amerikában járt iskolába, így személyes tapasztalata alapján alakult ki az a meggyőződése, hogy vétek a legfogékonyabb, három–hat éves kicsit nem tudatosan tanítani.
A Superkids óvodában két angol nyelvű és egy magyar csoport működik. A gyerekeknek körülbelül a fele angol anyanyelvű, de a többiek is elképesztő gyorsasággal megtanulják a nyelvet. Kétéves kortól vesznek fel apróságokat, akik játékosan ugyan, de első perctől fogva tanulni kezdik a betűket, számokat írnak, füzetük van, mire iskolások lesznek, tudnak írni, olvasni, számolni. Az óvó bácsi szerint az első osztály korántsem akkora váltás nekik, mint a magyar gyerekeknek. A havi hatvanezer forintos tandíjért ornitológus tanítja őket a madarak nevére, képzőművész rajzolni, balerina balettozni. Azt azonban ennek a nagyon színvonalas, igazán barátságos intézménynek a vezetői is kénytelenek elismerni, hogy számukra is az egyik legfontosabb pedagógiai feladat az otthon elhanyagolt érzelmi nevelés ellensúlyozása. Náluk is sok olyan szülő van, aki mindent megad a gyerekének, csak az együtt töltött időt nem, sokuk még az óvoda hazaszállító szolgáltatását is igénybe veszik, ezt az időt sem szánják gyermekükre.
A Superkids pedagógusai ezért is találták ki, hogy minden hónapban megválasztanak egy VIK-t, vagyis egy „nagyon fontos kölyköt”, és egy napig mindenki csak vele foglalkozik.
Érdemes egyszer végigsétálni a martonvásári óvodamúzeumon, és megnézni azoknak a bajuszos, komoly tekintetű XIX. századi óvó bácsiknak a fényképét, akik nemzetstratégiai fontosságú feladatnak tartották a legkisebbek nevelését, és csak vonakodva engedték át ezt a feladatot az asszonyoknak. Jellemző a gondolkodásmódjukra, hogy az akkoriban Európa-szerte egyetlen követendőnek tartott Friedrich Fröbel-féle (1782–1852) módszer magyarított változatát vették át a hazai kisdedóvókban. Eredetileg ugyanis a Fröbel-kockáknak nevezett alkalmatosság segítségével a gyerekeknek ugyanazt kellett egy négyzetrácsos asztalon felépíteniük, amit az óvó úr mutatott. Százötven évvel ezelőtti óvodapedagógusaink viszont azt mondták, a mi nemzetünk erőssége az ötletesség, ezt kell tehát fejleszteni. Elvetették a négyzetrácsot, és a magyar gyermek azt építhetett a kockákból, amit akart.
Ma már csak az óvodarendszer az, amely a maga játékos derűjével képes beépíteni (szándéka szerint a családdal együtt, de sokszor sajnos helyette) a gyerekek képlékeny személyiségébe mindazt, amit nemzeti kultúrának hívunk. A kérdés az, hogy meddig tudunk és akarunk-e ellenállni az előre megépített kockaváraknak.
- Belgium A szülők két és féltől hatéves korig írathatják be az óvodába gyermekeiket. Az iskola előtti nevelés általában az alapfokú iskolák helyiségeiben zajlik. A látogatottság a francia és a német ajkú közösségekben igen magas, a flamandoknál valamivel alacsonyabb, azonban ott is meghaladja a 95 százalékot. Az iskola előtti nevelésnek a belgák célkitűzése szerint az a feladata, hogy hozzászoktassa a gyermekeket a közösségi léthez, biztosítsa értelmi és testi kiegyensúlyozottságukat, valamint anyanyelvi, zenei és képzőművészeti képzésüket.
- Dánia A dán iskola előtti nevelési rendszer többféle intézményt foglal magában. Bár létezik a három–hét évesek számára – a magyarországinál lényegesen iskolásabb – óvodai rendszer, az öt–hét évesek 96 százaléka az alapfokú oktatást végző úgynevezett Folkeskole óvodai osztályaiba jár, ahol az iskolai rutinra készítik fel a gyerekeket az iskolai órákhoz hasonló foglalkozásokon.
- Németország A három–hat évesek óvodába (Kindergarten), az iskolaköteles korú, de még nem iskolaérett gyermekek óvodaszerű iskolába (Schulkindergarten) járnak. Egyes tartományokban működnek az úgynevezett Vorklassék, amelyek az alapfokú iskolákhoz kapcsolódva fogadják az ötéves gyerekeket. Az óvodák 70 százalékát önálló szervezetek (például egyházak vagy önkéntes jótékonysági egyesületek), 30 százalékát pedig a helyi hatóságok működtetik.
- Görögország Az óvodák hálózatának létrehozása és az elegendő számú szakképzett pedagógus képzése még nem fejeződött be Görögországban, bár egyes régiókban az óvodai nevelés fokozatosan kötelezővé válik. Az úgynevezett npigagoeia (óvoda), amelyben a gyermekek létszáma héttől harmincig terjedhet, csak egy pedagógust foglalkoztat. A 31–60 fővel működő óvodák neve dithesia. Mindkét intézmény a három és fél évüket betöltött gyermekeket fogadja öt és fél éves korig.
- Spanyolország Az állami intézményekben az iskola előtti nevelés a három–hat éveseknek ingyenes, bár az intézmények száma még kevés. A spanyolok alapvető célkitűzése az óvodákban a gyermekek személyiségének harmonikus fejlesztése.
- Franciaország A gyermekek kétéves kortól írathatók be óvodába (école maternelle), amely hatéves korig foglalkozik a nevelésükkel. Ahol nincs lehetőség önálló óvoda létrehozására, a helyi általános iskolákhoz kapcsolódó gyermekcsoportok működnek. Az óvodai nevelés nem kötelező, de az állami intézményekben ingyenes, a kicsik 99 százaléka jár óvodába. A négy–öt éves nagycsoportosok képességeiknek megfelelő mértékben bekapcsolódhatnak az általános iskolai tanulmányokat megalapozó első és második osztályos tanulmányokba.
- Írország Nincsenek óvodák vagy más iskola előtti nevelést biztosító oktatási intézmények. Mindazonáltal az úgynevezett National Schoolsba már négyéves korban beírathatók a gyerekek. Ennek az iskolatípusnak a két első ciklusát a négy–hat éves korosztály számára hozták létre: junior infants (négy–öt évesek) és senior infants (öt–hat évesek). A National Schoolsban az oktatás ingyenes. A többi óvodáskorúaknak fenntartott nevelési intézmény többnyire jótékonysági alapon működik. A kormány ezeknek semmilyen támogatást nem nyújt, mivel nem részei a hivatalos oktatási rendszernek, ezért minden költség a szülőkre hárul.
- Olaszország Az állami vagy a magánóvodák háromtól ötéves korig fogadják a gyerekeket, a szülők 90 százaléka él is ezzel a lehetőséggel. Az óvodai oktatás nem kötelező, viszont az állami intézményekben ingyenes. Az olasz óvodák egyötödét különféle nonprofit szervezetek működtetik.
- Luxemburg Az iskola előtti nevelés négyéves kortól kötelező. Az intézmények nagy része az alsó tagozatos iskolákhoz csatolva, de a korosztályoknak megfelelő oktatási programmal működik, a költségek egyharmadát az adott település önkormányzata, a fennmaradó részt az állam viseli. Az iskola előtti nevelés célja a gyermekek testi, szociális, érzelmi, intellektuális és erkölcsi fejlődésének elősegítése, valamint az iskolai tanulmányokra való felkészítés.
- Hollandia A négyévesnél fiatalabb gyermekek számára csak a naponta néhány óra hosszat nyitva tartó játszóházak működnek. Ezeket vagy magánszemélyek, vagy a helyi hatóságok üzemeltetik. Az alsó tagozatra négyéves kortól írathatók be a gyerekek, de ez ötéves korig nem kötelező.
- Portugália Az iskola előtti nevelés az óvodákban (jardin de infancia) zajlik, amelyeket a legkülönfélébb szervezetek – akár szövetkezetek vagy szakszervezetek is – üzemeltethetnek. Az állami óvodák hároméves kortól fogadják a gyermekeket iskolai tanulmányaik megkezdéséig.
- Egyesült Királyság Angliában és Walesben nincs államilag szervezett iskola előtti nevelési rendszer. Az iskola előtti nevelést vagy a helyi oktatási hatóságok, vagy más, önálló szervek biztosítják. A három–öt éves gyermekeket szüleik vagy az óvodákba, vagy az alapfokú iskolák óvodai osztályába írathatják be, de ez az oktatási szakasz nem kötelező. Az óvodákat, játszócsoportokat a szülők vagy önkéntes szervezetek hozzák létre, ezek nagy részében nem kell tandíjat fizetni. Skóciában a három–öt éveseket gyermekmegőrzők, valamint önkéntes alapon szerveződő, esetleg önálló szervezetek által működtetett óvodák fogadják. Észak-Írországban a három–négy évesek óvodai oktatását az úgynevezett Education and Library Boards, az óvodák és az alapfokú iskolákban működő óvodai osztály biztosítja. Az alapfokú oktatás négyéves korban kezdődik.
