Estére béke lesz

Ő az időtlen és kortalan, igazi színésznő abból a régimódi fajtából, aki művész és nem sztár. Ha a szerep úgy kívánja, a lénye és nem a külseje változik át egyszer cselédlánnyá, máskor ünnepelt dívává. Azt mondja a beszélgetés előtt, kimerült, éjjel ugyanis ködben vezettek haza férjével, Rudolf Péterrel felváltva Miskolcról, ahol Shakespeare Rómeó és Júliáját játszották el ketten, egymás között váltogatva a szerepeket. Közben konyhát újít fel, gyerekeket indít az iskolába, és szorongva figyeli a hazai közállapotokat. De abban biztos, hogy szentestére megteremti magában a békességet.

Hatalmas sikere van a Rómeó és Júlia előadásuknak, közelítenek a kétszázadikhoz.
– Számomra is hihetetlen, soha nem voltam még olyan előadásban, ami ekkora sorozatot ért volna el. Boldogság és öröm, hogy Péterrel együtt csináljuk, és az is, hogy bárhova is visszük, mindig hatalmas szeretettel fogadják. Jó dolog úgy együtt játszani, hogy az mindkettőnk számára kitörölhetetlen élmény marad. Sajnálni fogom, amikor vége lesz, mert örökké egyetlen előadás sem él.
– Ez még messze van, nem?
– Nem tudom, végül is ez az előadás olyan, hogy ha bírjuk fizikailag, játszhatjuk akár ötven-hatvan éves korunkig is. Pontos megtervezettség szerint zajlik az előadás, nincs benne egy csepp improvizáció sem. Abban hiszek, hogy a pillanatnyi gondolat hozhat magával rögtönzést a színpadon, de egy előadás akkor jó igazán, ha a rendszer, ami működteti, pontosan ki van találva. Nekünk színészeknek az a dolgunk, hogy estéről estére azonos minőséget próbáljunk elérni. Ez csak akkor lehetséges, ha biztos és pontos gondolatokat jelenítünk meg a színpadon, ugyanis ezeknek a gondolatoknak a révén lehet létrehozni állapotokat, amiről végül is a színészet szól. Nagyon féltünk attól, hogyan fogadja majd a közönség a darabot, azt, amit mi felépítettünk, és amit tisztának és követendőnek gondolunk, át lehet-e érezni, az előadás, ami mindebből létrejön, megérinti-e az embereket. Az évek bebizonyították, hogy igenis létrejöhetett, és nagyon sikeres előadás lett.
– Nem volt a kettejük kapcsolatának megterhelő, hogy közösen dolgoztak?
– Nagyon hosszú idő telt el aközött, hogy megismerkedtünk, és először együtt dolgoztunk. Azt hiszem, az elején nem is ment volna, meg kellett erre érnünk, és ki kellett alakulnia bennünk egyfajta egészséges kíváncsiságnak a közös munka iránt. Az évek folyamán ugyanis annyit beszéltünk a színházról, annyi mindent néztünk meg együtt, hogy rá kellett jönnünk, rengeteg dologban értünk egyet. Felmerült, hogy ezt hogyan lehetne összeadni a színpadon? A Rómeó és Júlia kétszemélyes előadása végül mégsem a mi ötletünk volt, Vámos Miklós kért erre fel. Azt nem mondom, hogy nem voltak feszültségek a közös próbaidőszakban, mindketten harcoltunk a magunk igazságáért, de azt gondolom, hogy ez nem volt baj.
– Megfér két dudás egy csárdában?
– Soha nem volt köztünk szakmai rivalizálás, tisztelem és becsülöm a férjemet, és képes vagyok kollégaként tekinteni rá akkor is, ha nagyon közel áll hozzám. Nem is tudom, hogy hirtelenjében tudok-e még valakit mondani, akit nála többre becsülnék a szakmában, és jobban hinnék benne. Tudom, hogy Péter pontosan azokat a kérdéseket fogja feltenni a munkámmal kapcsolatban, amelyeket fel kell tenni ahhoz, hogy jobb legyen az előadás. De ha szeretek egy darabot, és jól érzem magam benne, többnyire neki is tetszik.
– Nem szereti minden alakítását?
– Volt olyan előadásom, amiben nem éreztem jól magam, és ennél rosszabb nincs, mert ilyenkor bizonytalan vagyok, nem tudom, mi a dolgom. Ha az ember a próbafolyamat alatt nem fejt meg egy szerepet, az előadáson már nem fog menni. Ilyenkor fordul elő, hogy elfelejtem a szöveget, bakizom, sehogy sem tudok jót csinálni. Nagyon rossz az ilyen este után a tükörbe nézni, még akkor is, ha tudom, hogy nem én vagyok a hibás.
– Önről a legtöbb embernek a szakmai megbízhatóság, a minőségi munka, az alázatos szorgalom jut az eszébe.
– Azt hiszem, alkatilag van bennem valamiféle stabilitás, habár engem is meglepett, mikor ezt először hallottam a kollégáimtól. A hitem, a hivatásszeretetem és ma már a tudatosságom is – ez mind benne van. Tudom, hogy mit akarok csinálni. Ha felkérnek egy szerepre, és elvállalom, akkor annak a dolognak teljesen odaadom magam. Nem tudom félvállról, kívülről csinálni, bennem bízhat a rendező, én nem nyolcadikként fogom besorolni a munkámat a többi dolgom mögé. Nem is tudok igazán több dolgot egyszerre csinálni. Sok darabban játszom ugyan egyidejűleg, de ha próbálok valamit, még szinkront sem vállalok el. Így is feldarabolom magam, mert három gyereket nevelek, úgyhogy csak arra mondok igent, amiről tudom, hogy belefér az életembe.
– Megteheti, hogy nemet mondjon?
– Olyasmiről nem kell lemondanom, amire igazán vágyom, mert mellettem áll a férjem, aki ugyan szintén rengeteget dolgozik, de megpróbáljuk segíteni egymást, hogy amiben örömünk van, és amit nyilvánvalóan nem „csak” azért kell elvállalnunk, hogy megéljünk, azt meg tudjuk csinálni.
– És hogyan dolgozza fel, ha ilyen tudatos tervezés ellenére mégis kudarcok érik?
– A kudarcok jók voltak arra, hogy tanuljak belőlük. Egyébként is igyekszem megóvni magam a csalódásoktól. Azokat a dolgokat, amik kétesek és bizonytalanok az életemben, megpróbálom kiiktatni, mert a sok bizonytalanság rengeteg energiát vesz el. Vannak dolgok, amelyek mellett igenis döntenem kell, és én mindig is vállaltam ezeket a döntéseket, és ettől soha nem éreztem rosszul magam. Ettől függetlenül persze nagyon sok minden elkeserít, főleg amikor azt látom, hogyan zajlik körülöttünk a világ. Természetesen nekünk is nagyon fontos, hogy olyan anyagi körülményeket teremtsünk, amelyek között biztonságban fel tudjuk nevelni a gyerekeinket, de kötelességünknek tartjuk, hogy megmutassuk nekik, más értékek mentén is lehet, kell élni, mint amit a mai világ ránk kényszerít.
– Vannak sarkalatos értékek, amelyeket okvetlenül át szeretne adni a gyerekeinek?
– Példaként ott áll előttük az életünk. Látják, benne élnek abban az értékrendben, amiben mi létezünk. És vannak dolgok, amelyeket tiltok nekik.
– Például?
– A felesleges tévézést. Természetesen nem arról van szó, hogy ne nézhetnének filmeket, gyakran megyünk moziba, a film a művészet része, de hogy állandóan be legyen kapcsolva a készülék, azt nem engedem. Kitiltottam a bulvárlapokat is a lakásból, mert nem akarom, hogy közünk legyen ahhoz a világhoz. Az embernek ki kell mondania, hogy mostantól elég. A gyerekeim már elég nagyok ahhoz, hogy meg lehessen beszélni velük a dolgokat. Van, amire ők kérdeznek rá, és vannak dolgok, amelyekről én tartom fontosnak, hogy beszéljünk, és elmondjam a véleményemet. Egyre gyakrabban kíváncsiak arra, hogy bizonyos kérdésről én hogyan gondolkozom, én hogyan csinálnám, de a döntés joga egyre inkább az övék. Kamaszok, és sokszor nem egyszerű velük, de mi biztos háttérként mögöttük állunk. Sokszor gondolok arra, hogy hány korukbeli gyerek él szeretettelen környezetben, és nekik ki fogja a kezüket.
– Nem könnyű mindig akkor nyújtani valamit, amikor szükség van rá otthon…
– Ó, lelkiismeret-furdalásom nekem is szokott lenni, mert nagyrészt este dolgozom. Sokszor gondolok arra, hogy emiatt olyan pillanatok vesznek el, amelyeket nem biztos, hogy tudok pótolni. Kénytelen voltam éppen ezért némi önállóságra szoktatni a gyerekeimet, rengeteg mindent egyedül is meg tudnak csinálni, persze van segítségem, aki esténként vigyáz rájuk. Annak ellenére, hogy ebben nőttek fel, még mindig lázadnak az ellen, hogy így van. Ha nagy ritkán mindannyian otthon vagyunk este, és együtt vacsorázunk, azt hiszem, mindannyiunk szíve összefacsarodik, hogy miért nincs ez mindig így. Közben hajt a munkám szeretete. Nagyon sokszor eszembe jutott már, hogy abbahagyom a színjátszást, és otthon maradok.
– Komolyan gondolt erre?
– Hogyne! Azon szoktam gondolkodni, hogy ha otthon maradnék biztos pontnak a gyerekek életében, milyen jó volna mindenkinek… Csak azt nem tudom, hogy nem élném-e meg áldozatként, ami visszacsapna rájuk? Egész életemben színész akartam lenni, és úgy hiszem, van keresnivalóm a pályán. Adni tudok nekik azzal is, hogy példát mutatok: ahogyan én csinálom azt, amit szeretek, ahogyan komolyan veszem, ahogyan morális kérdésekben döntök. Bár néha azt érzem, hogy a szakmámban nincs tovább.
– Miért?
– Azért, mert ahogyan az ember halad előre ezen a pályán, ahogy megtapasztal sok mindent, együtt dolgozik különböző emberekkel, ahogyan odaáll bizonyos értékek és emberek mellé, egyre szűkül az a kör, amelyik igazán az enyém. Sajnos úgy alakult, hogy a mi szakmánk is megosztott a végtelenségig. Mégsem hiszem, hogy így lenne természetes, hogy még a politika is beleszóljon a színházi életbe. Ez a helyzet rákényszerít arra, hogy politizáljunk, pedig én a munkámban nem akarok ilyen szempontok szerint választani. Természetesen a mindennapokban én is politizálok azzal, ahogyan döntök bizonyos kérdésekben, vagy odaállok bizonyos ügyek mellé, de a színjátszáshoz ennek nem lehet köze. Van egy hivatásom, és én azzal voksolok, amilyen hittel ezt csinálom, amilyen a munkamorálom. Csak és kizárólag ennek alapján kellene dönteni arról, hogy hova, milyen feladatra hívnak dolgozni. Nyilván az elmúlt évszázad történelme is tehet arról, hogy a dolgok így alakultak, és nincsenek olyan gondolatok, ami mellé egy ország fel tudna sorakozni, de úgy érzem, morálisan csúszunk lefelé. December elején feltettek egy kérdést, és mi nem tudtunk rá megfelelni… Olyan jó lett volna büszkének lenni arra, hogy mi így döntöttünk, és vállaljuk a következményeit. Ehelyett itt állunk megint lehajtott fejjel. Az ilyesmi visszaveti az embert, szétrágja, és olyan fájdalmat okoz, hogy fel kell tennem magamnak a kérdést, hogy miért is megyek én fel a színpadra. Kinek játszom és miért?
– Szomorú, hogy ez pont karácsony előtt történt.
– Pedig én nagyon igyekszem védeni a karácsony előtti időszakot. Igyekszem, hogy ne nagyon torlódjon össze túl sok munkánk, legyen idő a készülődésre, mert nekem is szükségem van nyugalomra ahhoz, hogy át tudjam adni a gyerekeimnek. Az idén belevágtunk a konyhánk felújításába, remélem, karácsonyra készen lesz. De ha nem, és nejlonok meg dobozok között leszünk, akkor is béke lesz és nyugalom, mert együtt leszünk, és ez jó lesz.
– Képes arra, hogy felülkerekedjen azon, ha esetleg nem minden tökéletes szentestére?
– Megfigyeltem, hogy az apróságok akkor borítanak ki, ha fáradt vagyok és hajszolt. De ha bennem béke van és nyugalom, akkor nem zavar a ránc sem a terítőn. Nálunk mindig szép volt a karácsony gyerekkoromban, bár nem voltunk gazdagok. Hogy jó volt-e ez vagy rossz, nem tudom, de mi annak idején megtanultuk értékelni a dolgokat, és mindennek tudtunk örülni. A gyerekeim nemzedékének másképpen kell ezt megtanítani, de meg kell, különben boldogtalanok lesznek.
– Hogyan zajlik a szenteste?
– Természetesen az én gyerekeimnek is a Jézuska hozta az ajándékot, nem is tudom, mikor jöttek rá az igazságra… Ettől függetlenül beszélgetni kell a gyerekkel arról, hogy mi is az ünnep lényege. Sok gyereknek komoly törést okoz, hogy amiben hitt, abban nem hihet többé.
– Azért van még titokzatoskodás?
– Persze. A karácsonyfának meglepetésnek kell lennie. Péterrel sokszor dolgozunk még 23-án is, de inkább egész éjjel fúrjuk-faragjuk a fa lábát, mert akkora öröm látni, mikor reggel csillog a feldíszített fa, és a gyerekeknek ragyog az arcuk! Nagyon vigyázok arra, hogy ne nyűgként és teherként éljem meg a karácsonyt, és az azt megelőző felfordulást. Próbálom a gyerekekkel is megértetni, hogy ne hajszoljuk bele magunkat abba, hogy mindenkinek minden vágyát egy csapásra teljesítsük, hanem legyen az ünnep lényege az, hogy végiggondoljuk, milyen utat jártunk be egy év alatt, hová jutottunk el. Persze süssünk finomakat, együnk jókat, üljünk le az asztalhoz és beszélgessünk. Legyen ez egy nagy összekapaszkodás.