Fék és kockázat

Problémás a magyar gazdaság külső eladósodása – állítja a Magyar Nemzeti Bank (MNB) friss tanulmányában. Jó lesz erre a megállapításra odafigyelni; a folyamat sajnos egyre inkább fenntarthatatlan. Tudniillik: a bruttó hazai termék kilenc százalékát közelíti a fizetési mérleg deficitje, a nettó államadósság pedig megduplázódott 2001 óta. Az adatok nagyon leegyszerűsítve azt jelzik, hogy az állam jóval többet költ, mint amennyit megtermel, és ugyan kedvező feltételek (jó hozamszint) mellett tudják a befektetők, állampapír-vásárlók finanszírozni a magyar államadósságot, ez nem tarthat örökké. Hogy a helyzet kockázatos, jelzi az is: jövőre a jegybank megnöveli a devizatartalékát. A közgazdaságtan klasszikusai szerint miután sem a vállalati szférától, sem pedig a lakosságtól nem várható el, hogy csökkentse az eladósodását, ez a feladat éppenséggel az államháztartásra vár(na). De itt van a bökkenő: a magyar államháztartás pozíciója – legalábbis a költségvetési tervezet főbb számainak ismeretében – csak borúlátásra ad okot.
Tehát eljutottunk odáig, hogy immár nemcsak a belső eladósodás, vagyis a magas államháztartási hiány fenyegeti a magyar gazdaság versenyképességét, hanem a külső egyensúly is. Az ikerdeficit felbukkanása ugyanakkor egyfajta politikai muníciót jelent a Gyurcsány-kormánynak. Vagyis el lehet majd hitetni – mellesleg a jövő évi, megduplázott kommunikációs állami pénzből futja is rá –, hogy a kormány a szűkös keretekből pillanatnyilag jólétet nem tud teremteni. Hiszen adócsökkentést végrehajtani, továbbá megemelni a nyugdíjakat, s nagyobb fizetéseket adni egyszerre nem lehet. Ugyancsak több önkormányzati forrást sem lehet csepegtetni. Ám ha sikerül is az állammal szemben támasztott társadalmi igényeket az említett érvek mentén visszafogni, a gond még így is óriási. Az államháztartási deficit ugyanis makacsul tartja magát, s hiába a kreatív könyvelés, azaz a magán-nyugdíjpénztári tételekkel való kozmetikázás, a hiány még a nyakunkon marad. Mellesleg a magyar nemzetgazdaság versenyképességét pont a szóban forgó tételek – az államháztartási hiány, a folyó fizetési mérleg deficitje, a tetemes államadósság – veszélyeztetik. S hogy az ikerdeficit mit is jelent a külföldi invesztorok, bankok, hitelminősítők és elemzők szemében? Nos, az erre adandó, egyébként lesújtó választ az Economist és a Financial Times szinte minden héten közzéteszi: Magyarország a feltörekvő piacok táborának negatív éllovasa. Szinte minden mutató jelzi, a sor végén kullogunk. Nemcsak az EU „korábbi” tizenöt tagállamához képest, hanem a közép-európai térséghez viszonyítva is.
Ugyanakkor nem lehetünk nyugodtak a külső gazdasági hatásokat illetően sem, és miután Magyarország GDP-jének túlnyomó része az exportból származik, a lassulás aggodalomra ad okot. Bár 2004-ben gyorsul a növekedés az előző évhez képest, és az előrejelzések szerint 2006-ig a magyar gazdaság stabil, 3,5–4 százalék közötti növekedést produkál, ez az ütem nem elegendő ahhoz, hogy gyorsan felzárkózzunk a nyugat-európai szinthez. S még ezt az alapvetően pozitív pályát is fékek és kockázatok nehezítik, elsősorban a nemzetközi konjunktúra alakulása, az európai piacok fejlődése, illetve a bizonytalanul alakuló világpiaci olajár.
A gazdasági egyensúly helyreállítása és a versenyképesség javítása céljából tehát olyan feltételrendszer kialakítására van szükség, amely mielőbb korrigálni képes a kormánydöntések kedvezőtlen hatásait. Most erre várunk.