Lajosmizsén jártam úgy öt éve, ismerősömnél. Bográcsgulyás, pártpolitika, szalonna, törköly, „Gyere, Bodri kutyám!”, miegyéb. Ahogyan kell. Aztán átjött a szomszéd – Bessenyei Ferencnek hívták, méretes, öblös ember, komálósa az ismerősömnek; átölelt engem is, majd hátba vágott. „Olvaslak, Gyuri!” – mondta – „csináljátok tovább!” Úgy éreztem, száz éve ismerjük egymást, talán katonák is együtt voltunk.
Feri bácsi. Ő persze azonnal mondta, ne Feri bácsizzam, mi az a harmincvalahány esztendő, ami köztünk van, beszéljünk a szépről, a borról, a lányokról, a Dunántúlról, az Alföldről. Sürget az idő, minden percünk meg van számlálva. Megelőzően az Egy magyar nábobban láttam mint szilaj magyar embert, akit a jó szó megjuhászít, útjára ereszt. Várkonyi Zoltán rendező kihozta Bessenyei Ferencből a Bessenyeit. Akit szeretett egy ország. Orgánuma volt. Aurája.
Meghalt. Lovakat tartott, a tanya volt a mindene, a magyar szóra szomjazott. Örömszínész volt, minden szerepének örült. Egy ország szerette.
Hát elment Feri bácsi. A Nemzet Színésze és lelkiismerete. Szép volt, hosszú és tartalmas az életpálya, amit befutott Bessenyei Ferenc. Leírni ide nem tudom, csak soraim vannak. Itt maradsz a szívemben, Feri bácsi. Vannak üstökösök és állócsillagok. Nekünk ott ragyogsz…
Csak szépen, csendben, mondtad, a szavaknak nem attól lesz súlyuk, hogy harsognak. Velejük legyen.
Szép volt, amit hagytál nekünk, Feri bácsi. Feri. Megmarad.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
