Globalizáció és globális uralmi rend

Tollat kell ragadni Cséfalvay Zoltán Bogár-replikájával szemben (Magyar Nemzet, 2004. december 14.), nemcsak azért, mert a szerző írásának sértő-lekezelő hangneme nem áll arányban Bogár László eddigi elméleti elemzéseinek szintjével, hanem azért is, mert írásában átfogó jelleggel vitatja azt, hogy a globalizáció szűkebb, termelést érintő oldalai mellett az uralmi dimenziót érintő összefüggésekkel is foglalkozni kellene. Bogár nyelvhasználati szokásaitól, a tudományos életben valóban szokatlan szóalkotási vonzalmaitól lehet idegenkedni, de egy sor felvetése bevettnek számít a globalizáció uralmi szempontú elemzésével foglalkozó szakirodalomban. Cséfalvay tudománytalannak és az összeesküvés-elméletek körébe tartozónak tekinti az utóbbiakat: „Például a tudományos meghatározások szerint a globalizáció egyik fő vonása a globális termelési hálózatok kialakulása (…); aki a globalizációt a liberális piacgazdaság terjedésével, a westernizációval és az amerikanizálódással azonosítja, az egyszerűen konyhabölcsességeket mond” – idézi egy külföldi szerzőtől. Vele szemben azonban állítani lehet, hogy ehhez képest monografikusan jól feldolgozottnak mondhatók a gazdaság- és politikatörténeti szakirodalomban azok a folyamatok, amelyekben a nemzetközi szinten egymással állandó küzdelmet folytató tőkés csoportok közül az amerikai–angol csoportok – elsősorban a német és a francia–belga csoportokkal szemben – az élre törtek az 1800-as évek második felétől, és utolsó fázisban a Bretton Woods-i egyezmény összeomlása óta kikényszerítették a piaci folyamatok állami korlátainak lebontását és az államhatárok közé szorított termelési folyamatok globális megszerveződését. Ha Cséfalvay Zoltán beüti az interneten egy keresőprogramba Kees van der Pijl holland–angol politikatörténész nevét, akkor a globalsite honlapon egy egész monográfiát talál tőle ennek elemzésére.
Bogár élesen felveti a társadalom néhány százalékos felső rétege és a szélesebb alsóbb tömegek („roncstársadalom”) kettészakadásának növekedését, és kritikusa ezt is az összeesküvés-elméletek részének tekinti: „Ám ezért nem a globalizáció vagy a globalizáció sötét erőivel összejátszó globalokomprádor elit a felelős, hanem a negyven esztendő szocializmusa.” Sőt még hozzáteszi, hogy Bogár és mindenki más, aki ilyeneket állít, a szocialista rendszert védi, és egyben kapitalistaellenes. Itt egészen tanácstalannak kell lenni Cséfalvay informáltságát illetően, hisz a globalizációval foglalkozva, még a szűkebb közgazdasági irodalomban is bevettnek mondható az az állítás, hogy az 1970-es évek végétől beinduló neoliberális-globális társadalom- és gazdaságszerveződés a korábbi keynesi kapitalizmussal szemben fokozatosan leállította az alsóbb társadalmi rétegeket illetően a reálbér-növekedés több évtizedes trendjét, majd ennek lassú csökkenése indult be, miközben a felső húsz százalék jövedelme radikálisan megnőtt. Cséfalvay további nagy tévedése az, hogy aki a most domináló helyzetbe került neoliberális kapitalizmus körülményei között a költségvetési szociálpolitikai hálózatok leépítése, a társadalmi szektorok minden oldalú piacosítása és a globálissá vált pénztőke szabad mozgása ellen fellép, az egyben kapitalistaellenes is lenne. Elég széles az a kör a nyugati civilizáció országaiban mindenhol, amely a keynesi kapitalizmus mechanizmusainak visszahozataláért – az aktívabb állami gazdaságpolitikáért, a pénztőke mozgásának állami jegybankok általi ellenőrzésének visszaállításáért stb. – száll síkra, és a legkevésbé sem akarja a Kelet-Európában megtapasztalt szocializmus megvalósítását.
Persze, lehet, hogy a csak a napilapi publicisztika terjedelmi korlátai miatt szükséges egyszerűbb fogalmazás és a részletek kényszerű mellőzése tette ennyire féloldalassá Cséfalvay Zoltán cikkét, de a Magyar Nemzet több tízezres olvasótáborának informáltsága érdekében nem lehet szó nélkül elmenni állításai mellett. Ez a cikk lényegében preventív módon denunciálja már előre a globális uralmi rend kritikai elemzését, pedig ennek mi is tagjává váltunk az 1989-es rendszerváltás óta itt Magyarországon, és ez a kritikai elemzés még éppen csak elkezdődött nálunk. A közgazdászok globalizációelemzéseivel (ami azért bővebben található a hazai nyilvánosságban is) sokszor épp az a gond, hogy a globális termelési szerkezet kialakulásával nem tárgyalják együtt a globális uralmi rend kiépülését. Ennek bevonásával pedig talán már nem lenne olyan optimista a kritizált szerzőnk sem a globalizációt illetően.

A szerző egyetemi tanár