Gyász géppisztollyal és a repülő mankó

Nagy-nagy csend van itt. Csontig mar a hideg szél, a lelket meg amúgy is fojtogatja valami. Az utcának nincs neve, csak házszámokat látni. A népnyelv szerint „határ” út. Igaz is, oda vezet. De nem országokat és nemzeteket köt össze, hanem a semmibe fut, mert nem embereket köt össze, hanem embereket választ el egymástól. Magyarokat.
Nagyszelmenc és Kisszelmenc ikerfalu az első világháború után Csehszlovákiának jutott, majd az első bécsi döntéssel 1938 és 1944 között visszakerült Magyarországhoz. Kárpátalját 1944 novemberében elfoglalta a Vörös Hadsereg, majd a terület Szovjet-Ukrajnához került, s a Szovjetunió új nyugati határának megrajzolásakor a falut az egyik utcájánál kettévágták. Egyetlen éjszaka húzták meg az államhatárt, s volt olyan porta, amelynek gazdája reggel már nem meríthetett vizet a saját kútjából, mert az már a Szovjetunióban volt. A határ családokat szakított ketté, rokonokat, barátokat választott el. Mondhatni, még a vallásgyakorlás sem könnyű itt: a görög katolikus és a református templom Nagyszelmencen maradt, míg a katolikus istenháza Kisszelmencen.
Lassan telik az idő.
1932 óta él itt Lizák Béláné. Gyerekkorában sokat járt át a falu másik felébe a nagyszüleihez. Aztán a történelem kettévágta a falut… Húsz évvel ezelőtt még örült volna a határ megnyitásának, mert sok volt a rokon. Ma már senkije sem él odaát, csak az édesanyja unokatestvére. Visszaemlékezik arra, hogy a második háborút követően két hosszú, párhuzamos fakerítést vontak a határra a szögesdrót mellé. A május elsejék különleges napnak számítottak, amikor hozhatták a létráikat az ukrán és a szlovák oldaliak is, nekitámaszthatták a határkerítésnek a lajtorjákat, s a géppisztolyos határőrök felügyelete mellett felmászhattak azokra, és integethettek egymásnak.
A határban tilos volt sétálni, szólni, jelzéseket adni. Börtön és olyan mértékű pénzbüntetés járt érte, hogy belerokkant az ember. Később, amikor eltűntek a fakerítések, az emberek kiültek a hídra, háttal a határnak, s úgy beszélgettek egymással. Voltak, akik az első házak pincepadján bújtak meg s úgy szóltak át a rokonoknak. – Nekem is mondta mindig az Erzsi néni, hogy „olyan éles hangod van, mint édesanyádnak” – idézi fel a múltat az asszony.
Kiss Lajosné, aki 1965-ben Szirénfalváról jött férjhez Nagyszelmencre, elmondja: apósáék öten voltak testvérek. Hárman itt maradtak, kettő elment vőnek Kisszelmencre, amely kisvártatva a Szovjetunióhoz került. Ha látták egymást a határzónában, nem mertek beszélni, csak csöndben megemelték a kalapjukat. Nem mertek egyik országból a másikba átszólni, mert mindig akadtak besúgók.
A deszkafalon kiskapu is volt a különleges esetekre. Ha valaki testvért, szülőt vagy gyermeket temetett, különleges engedélyek birtokában átmehetett. Orosz katona vigyázott géppisztollyal az ajtónál, s a gyászoló ott állt koszorúval a kezében némán, zokogva vagy jajveszékelve. Onnét hallgatta a temetést, s csak akkor intett a határátlépésre az őr, amikor már engedték le a sírba a koporsót.
Lassan telt az idő. De olyan nem volt, hogy a rokonok ne tudták volna meg, ha gyermeket szült, megházasodott vagy meghalt valaki.
A határsávtól számított legelső házban lakik Tóth István. – Hétköznapi esetekben Moszkvában és Kijevben, Prágában és Pozsonyban döntöttek arról, hogy úgynevezett „eltartási szerződéssel” egy-egy alkalommal átmehessen valaki a határon. „De mire megjött az engedély, az ember már nem is akart menni.” Ő 1971-ben, ’72-ben és ’73-ban is volt odaát. Amikor a leleszi focicsapatban játszott, itt ment át a Beregszászon túli Nagydédára, azaz Gyedova USSR-be játszani. Amolyan barátságosat. – Anyám halálát követően egy ukrajnai asszony átkiáltotta, hogy sokat segítenék rajta, ha a hónaljbotját átdobnám a határsávon. Engedélyt kértem hát az egyszer itt masíroztató határparancsnoktól, s a kérést hivatalosan is jóváhagyták – meséli a férfi. Így történhetett meg, hogy Tóth István a hosszas szervezést követően ünnepélyesen áthajíthatta a mankót Ukrajnába.
A rendszerváltozás nagy történéseket hozott az ikerfaluban élők számára is. Ma már arccal a másik felé fordulva is szót válthatnak egymással az emberek. Már csak a drótkerítés, a földsáv, a lehajtott piros-fehér-zöld színű sorompó, a járőrök és az őrtorony emlékeztet arra, hogy ez még mégiscsak egy vasfüggönyös határ.
Áttekintünk hát Szlovákiából Ukrajnába. Szürke ruhás férfi sétál a házak mögött. „A Karcsi. Itt lakik a második házban. Piacozik. Reggel indul, és csak este tér haza. Máma nem lehetett jó boltja, hogy hazahozta a sorsa” – tudom meg azonnal. Szintén túl építkezik valaki, vagyis egy régi házat toldozgatnak. Kihaltak belőle, s egy kijevi vállalkozóé lett, aki ide jár Mezőlaborcra vadászni. Köszön is, rendes – jellemzik. A férfi, Tóth István rágyújt, és csendesen megjegyzi: az ember mégse menjen el köszönés nélkül a másik mellett.
„Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő!” – olvasható az egy éve állított nagyszelmenci fél székely kapun, amelytől 20 méterre, a kisszelmenci oldalon áll a másik fél kapu. Ez a 20 méter jelenti a szlovák–ukrán határt, amely itt hatvan éve le van zárva. Kijevben és Pozsonyban úgymond pozitívan kellene hozzáállni a kishatárátkelők kérdéséhez, de az unió mondja ki Brüsszelben a végső szót. Pozsony közel van, de Kijev és Brüsszel messze esik innét. Szlovákia NATO-csatlakozása óta javítottak az ukrán őrzők fegyverzetén.
Lassan telik az idő.
Szelmenc ikerfaluban nyolcszáz ember lakik, akiknek családjait ízekre tépte a XX. század.