A Gyurcsány Ferenc vezette új magyar kormány talán legelső intézkedése a Magyar Nemzeti Bank függetlenségének meggyengítésére irányult. A kormány ezt a bank pénzügyi politikáját meghatározó monetáris tanács saját jelöltjeivel történő feltöltésével kívánja elérni, olyan tagok delegálásával, akik változtatnak a bank eddigi, a forint vásárlóerejének megőrzésére irányuló politikáján. A kormány ugyanis enyhíteni kíván a gazdasági célszerűség diktálta megszorításokon, hogy – akár az infláció további gerjesztését okozó populista intézkedésekkel – növelje a támogatottságát a 2006 tavaszán tartandó választásokig.
Az alkotmányosan független intézmények elleni kormányzati támadások szinte azonnal megindultak, mihelyt a baloldal megnyerte a 2002-es választásokat. Alapos és mélyreható tisztogatás zajlott le az állami és „félig állami” szerveknél – írja legutóbbi értékelésében a Budapest Analyses elemző központ –, amit csak a kormányzati hatalomtól független hivatalok úsztak meg. Ilyen többek között a főügyészség, a Nemzeti Bank, a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete és a Központi Statisztikai Hivatal. A választásokat követően mindezek az intézmények egyszerre közvetlen és közvetett, jogi és politikai támadások kereszttüzében találták magukat. A kormány célja az volt, hogy a saját befolyása alá vonva megakadályozza őket abban, hogy függetlenül tevékenykedjenek. Talán érdemes megemlíteni, hogy az alkotmányosan független intézmények rendszere a demokrácia működőképességének megőrzését szolgálja, megakadályozva, hogy túlságosan sok hatalom összpontosuljon egyik vagy másik hatalmi ág kezében.
Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor milyen ok vagy szándék rejtőzhet az alkotmányos korlátok figyelmen kívül hagyása, az államéleti normák és az egyensúly elvének semmibevétele mögött? – kérdezik a Budapest Analyses kutatói. A kormányzat magatartása több, egymással kölcsönhatásban működő tényezőre vezethető vissza – áll az elemzésben.
Az összegzők szerint: ezek egyike a késő-kádárizmus egyik fontos szemléletbeli öröksége, nevezetesen a szabályok érvényességének viszonylagosságába vetett hit. Ez azt jelenti, hogy a hatalmon lévők rugalmasan kezelték a maguk alkotta korlátokat, a szabályokat pedig a konkrét helyzethez idomították, méghozzá a jól ismert recept szerint, hogy bár a hatalom diktálja a feltételeket, önmagára nézve mégsem tekinti őket érvényesnek. Az „alku” része, hogy a táplálkozási lánc alacsonyabb fokain állóknak is jár valami, ám hogy mennyi és milyen formában, az a láncban felettük állók kénye-kedvétől függ. Ez a rendszer nyilvánvalóan éles ellentétben áll a jogállamisággal.
Másfelől, bár a fenti alkufolyamatot mindenki annak tekinti, ami, az eredményt a külvilág számára a jog fenségébe burkolják és politikai döntésekkel szentesítik – ezáltal a végrehajtó hatalom által legálisan kikényszeríthetővé teszik. Így a döntési folyamatok intézményesült külsőt kapnak, amelynek mögöttes tartalmában ugyan senki sem hisz, de amelyeket mégis véd az államigazgatás normarendszere. Ez azzal az előnnyel is jár, hogy a fenti típusú alkukat szalonképessé teszi a külföldi megfigyelők számára, akik ezért cserébe készségesen szemet hunynak a döntések valódi mikéntje felett.
A ma kormányon lévők a hatalom bármiféle bírálatát illegitimnek tartják, jöjjön az akár az ellenzék, akár a civil kezdeményezések, akár a közvélemény vagy éppen a média részéről. A rendszert úgy tekintik létjogosultnak, ahogy az van, saját magukat pedig az igazság letéteményeseinek, ezáltal minden bírálaton felül állónak gondolják. Tudják viszont, hogy a lakosság esetleges zsörtölődő elégedetlenkedésének célszerű elébe menni, mielőtt az nyíltan kitörne, vagy politikailag manifesztálódna. Ebből fakad az az állhatatos törekvésük, hogy a médiát háttér-magyarázatok és sikertörténetek sorából összeállított, jól temperált „alapzajjal” töltsék fel. A médiumok egy része – különféle okokból – készséggel teljesíti ezt az elvárást. Szolgálatkészségük fő oka megint csak egy késő-Kádár-kori szellemiségű érvelés: eszerint a szocializmus ugyan gyenge dolog, de hát Moszkva ellenében úgysem változtathatunk rajta. Az értelmiségiek tekintélyes hányada ma is hasonló érvekkel nyomja el a „baloldali” kormánnyal kapcsolatos kételyeit, amikor azt hajtogatja, hogy „bármi jobb, mint egy Fidesz-kormány”. Ebben az összefüggésben az SZDSZ nem más, mint az MSZP balekja, amelyik nem látja, hogy voltaképpen azt az intellektuális kötelet reklámozza, amelyen végül ő maga fog lógni (Lenin után, szabadon).
A fő kérdés, persze, a legitimitás: tulajdonképpen mi legitimálja ezt a fajta uralkodó elitet, és honnan származik az önlegitimációs bázisa? Első pillanatban természetesen úgy tűnik, hogy ez a forrás a 2002-es parlamenti választás. Az, hogy a jelenlegi koalíció győzelme rendívül szoros volt, másodlagos dolog a demokrácia fentebb vázolt, sajátos felfogása szerint: ennek értelmében ugyanis akár egyetlen szavazatnyi többség teljhatalmat ad a győztes kezébe. Fel sem merül a hatalommegosztás gondolata, a megegyezésre törekvés akárkivel is – hiszen bármiféle külső politikai erőtől vagy a társadalom egyéb csoportjától érkező kezdeményezés csak lényegtelen, netán rosszindulatú vagy ostoba, illetve fárasztó lehet, és mint ilyen, semmi esélyt nem kaphat arra, hogy hatással legyen a dolgok menetére.
Ezzel párhuzamosan engesztelhetetlen hadjáratot folytatnak minden alternatív megoldás ellen, elsősorban persze az ellenzék törvényen kívül helyezése érdekében, és ebben a harcban minden fegyver helyénvalónak, a demokratikus normák szerintinek tekinthető. E nézet szerint az ellenzék ugyan illegitim politikai tényező, ám élvezi a választók meglehetős hányadának támogatását. Ezért bármilyen eszköz törvényes az ellenzék démonizálására, annak érdekében, hogy az – ideális esetben – eltűnjön a politikai színtérről. Ez a meggyőződés búvik meg az ellenzék rovására fáradhatatlanul művelt, folyamatos lejárató kampányolás mögött. Megjegyezzük, hogy – kevés kivételtől eltekintve – nincs olyan magyar politikai kommentátor, aki képes lenne a Fideszt szidalmazó jelzők nélkül említeni.
A Medgyessy-koalíció összeomlása után színre lépett új kormány kétségtelenül rendelkezik az újrakezdés lehetőségének előnyével. Jó néhány kérdésben új irányvonalat is hirdetett, ám, ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket, kiderül, hogy inkább csak retorikailag újak, semmint lényegüket illetően. Hasonlóképpen, egyelőre az „új seprű jól seper” dinamikája hatja át a tevékenységüket, és ezt a lendületet néhány hónapig minden bizonnyal meg is fogják őrizni. Azonban hamarosan szembesülni fognak a keserű ténnyel, hogy saját lelkesedésük jóformán az egyetlen erőforrás, amiből meríthetnek. A magyar gazdaság ugyanis még nem heverte ki a Medgyessy-kormány 2002-ben végrehajtott osztogatási rohamát, ezért a rendelkezésre álló eszközök igen szerényeknek mondhatók – olvasható a Budapest Analyses jelentésében.
Úgy vélik: a kijózanodás pillanata minden valószínűség szerint hamarosan elérkezik. A Medgyessy-kabinet – komoly gazdasági nehézségekkel szembesülve – már 2003 tavaszán kifulladt, de legalább az a nemes cél segítette a tovább vegetálásban, hogy történelmi küldetését teljesítve bevigye Magyarországot az Európai Unióba. Gyurcsány kormánya előtt még csak ez a vízió sem lebeg, így várható, hogy röviddel karácsony után mind a saját legitimitásába vetett ma oly töretlen hite, mind pedig az önbizalma hajótörést szenved a költségvetési hiány, a munkanélküliség, az infláció és a romló versenyképesség – egyszóval a valóság – kőszikláján.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
